Továbbmegyek, a játék nem is szeretne több lenni a Road Rash szellemi örökösénél, amit Road Rash-rajongók készítettek Road Rash-rajongóknak. A fejlesztősrácok már 2009-ben arról blogoltak, hogy mennyire jó lenne visszahozni a klasszikus sorozatot, jóllehet akkor már pontosan tudták, hogy a jogokat birtokló Electronic Arts erre nem lesz hajlandó.
Végül saját maguk vágtak bele a Road Rash feltámasztásába, a rajongótábor pedig kapva-kapott az alkalmon: kicentizve, de összedobták rá a pénzt a Kickstarteren, majd türelmesen vártak az elmúlt években, hogy elkészüljön végre az utód. Elhivatottságuk különösen annak tükrében lenyűgöző, hogy a Road Redemption az elmúlt években nem sokat változott, és a célplatformok egy része is lecserélődött a generációváltás miatt. Küzdelmes volt tehát a vége, de megkapták, amit szerettek volna.
A Road Redemption korántsem hibátlan, azonban ha erről az oldaláról nézzük, egyből megértőbbek leszünk vele szemben. A Road Rash-élményt egy az egyben megkapjuk: aprólékosan kidolgozott háttértörténet és csavaros forgatókönyv helyett egy Mad Max-szerű posztapokaliptikus világot kapunk mindössze, amiben motorosbandák vívják életre menő harcukat. A küzdelem tétje 15 millió dollár, a feladatunk pedig az, hogy levadásszuk a merénylőt, aki eltette láb alól a környék leggazdagabb fegyverkartelljének vezetőjét.
Innentől kezdve csak mi vagyunk és az út, meg az a pár száz rivális rosszarcú, akinek az az egyetlen dolga, hogy eltegyen minket láb alól menet közben. A történethez hasonlóan a játékmenet sincs túlbonyolítva alapvetően, a cél az, hogy eljussunk A pontból B-be, és lehetőleg életben is maradjunk. A Road Redemption egyszerre verseny- és akciójáték, és általában az adott küldetés határozza meg, hogy melyik oldalát domborítja meg igazán: van, amikor le kell gyorsulnunk a többieket, és van, amikor likvidálnunk kell őket, a legjobb persze az, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást.
Nagyon érdekes viszont, hogy a két oldal egészen más irányba tart dizájn szempontjából. A motorozás a lehető legárkádosabb élményt kínálja, fékezni nem igazán kell, a nitrózás azonban lételem, és miközben süvítenek el mellettünk a lepukkant települések és dübörög a rockzene, legfeljebb arra kell figyelnünk, hogy elcsípjük az úton heverő életerő-csomagokat és fegyvereket, vagy ha a szükség úgy hozza, félrerántsuk a kormányt a hirtelen felbukkanó akadályok előtt.
Ezzel szemben a harcrendszer meglepően komplex. Habár száguldozás közben a riválisok és a rendőrök folyamatos terrorizálásának leszünk kitéve, változatos eszközökkel védekezhetünk ellenük, és hatékony módszerekkel tehetjük el őket láb alól. A közelharcra rövidebb és hosszabb fegyvereket is bevethetünk, attól függően, hogy a gyorsaság vagy a sebzés számít, és az sem mindegy, hogy visel-e (még) bukósisakot a jobb belátásra térítendő delikvens. Idővel a lőfegyverek és a robbanószerek is elérhetővé válnak, és ha minden kötél szakad, egy jól irányzott rúgással le is küldhetjük őket a pályáról - van, amikor épp ez ment életet!
Miután a Road Redemption nettó játékideje a klasszikus mentésrendszerrel körülbelül egy estét töltene ki, a fejlesztők roguelike-osan csavartak a recepten. Habár a küldetések elbukása nem jelenti a játék végét, az életerőnk csökkenni fog, pedig épp erre kellene vigyáznunk a leginkább, a játékban ugyanis a halál végleges: ilyenkor nincs újabb dobásunk, kezdhetünk mindent elölről. Még a pályák százszázalékos kiismerése sem lehetséges, a küldetések és a helyszínek ugyanis véletlenszerűen generáltak, a missziók között vásárolható fejlesztések pedig csak ideiglenesen maradnak meg. Az egyedüli könnyítés, hogy az egyes menetekkel bezsákolt XP-ből állandó fejlesztéseket is vehetünk, amelyek arra hivatottak, hogy fokozatosan reszeljenek a hendikepünkből.
Habár a rendszer jó megoldás a játékidő kitolására, sajnos az egyensúlyozás nem az igazi. A játék hirtelen kezd el nehezedni, és a beetetésnek szánt küldetések után már az első fejezet végén belefutunk abba a töréspontba, ami folyamatos ismétlésre késztet minket. Ezen a ponton túl szinte minden teljesített pálya ajándék, és természetesen küldetésfüggő, hogy hol könnyebb fűbe harapni. A bizonytalanság miatt hamar azon kapjuk magunkat, hogy harácsolunk: nem is az számít, hogy meddig jutunk el, csak kaparjunk össze egy kis tapasztalati pontot az állandó fejlesztésekhez, amivel legközelebb könnyebb lesz/lehet. Mondanom sem kell, az XP-t nem szórja két kézzel a program, és ezek a fejlesztések aránylag drágák.
A Road Redemption másik nagy hibája, hogy technikai oldalról szörnyen elmaradott, amit nehéz lenne azzal védeni, hogy ez egy Unityben összedobott indie próbálkozás. A grafika rendkívül elavult, ilyen ronda textúrákat régen láttam, és a pályákat sem szórták tele tereptárgyakkal - ezek után kész bravúr, hogy egy-egy sután sikerült ugratás után mégis sikerül elakadnom bennük. A pályadizájn egyébként is hagy némi kívánnivalót maga után, a levágásoknak sokszor például semmi értelmük, és ne fogjuk a dolgot arra, hogy legalább véletlengeneráltak: előbb-utóbb észre fogjuk venni azokat az előre megtervezett szakaszokat, amiből ez a rendszer táplálkozik. A pont az i-re a menürendszertől érkezik, mert ennél fapadosabb felületet nehéz lenne összedobni.
Ha Road Rash-rajongó vagy, esetleg csak megfogott a téma, egy akció során érdemes lehet beruházni a Road Redemptionbe. Mivel alapvetően rövid etapokkal operál a játék, könnyű beleugrani, és újra nekifutni, így kellemes elfoglaltság lehet a sok open-world AAA-cím mellett, ráadásul négyfős kooperatív módot is kapunk, ami aztán az ökörködés netovábbja. Óriási respekt a fejlesztőknek, hogy felvállalták a Road Rash szellemi örökségének gondozását, de ha kritikusan tekintünk a játékra, nem kaphat többet hat pontnál.
A Road Redemption jelenleg csak PC-n kapható, jövőre azonban konzolokra is megjelenik.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.