Az Until Dawn a 2015-ös év egyik legnagyobb meglepetése volt számomra, még a kedvenceim közé is befért az év végén. A hányatott sorsú projekt ugyan semmi forradalmit nem hozott magával, a játékosok döntéseire és ügyességére építkező játékmenetet közel tökélyre fejlesztették a Supermassive srácai, mindezt pedig pazar grafikával és egy olyan B-kategóriás tinihorrorokat idéző történettel fejelték meg, amiket a gimis házibulik másnap reggelén néztünk, mert még dolgozott bennünk az a három sör, ami miatt rettenetesen bátornak éreztük magunkat.
Azonban hiába várjuk tűkön ülve a folytatást, úgy tűnik, a készítők kísérletezéssel töltik az idejüket. Az Until Dawn is egy, a PlayStation Move képességeire aktívan támaszkodó projektként indult, a Supermassive pedig azóta is az új élmények nyomában jár, és csak PlayStation VR- és PlayLink-játékokat fejlesztett az elmúlt években. Az Until Dawn-rajongóknak jobb híján az asset-újrahasznosításként értelmezhető Rush of Blooddal kellett beérniük, most pedig itt a szintén VR-exkluzív The Inpatient, amely egy előzménytörténettel enyhítené a várakozás fájdalmait.
1952-t írunk, a Blackwood-szanatóriumban ébredünk egy kerekesszékben ülve. Hogy kik vagyunk és miért kerültünk oda, az nem világos, hősünknek ugyanis amnéziája van, és Bragg professzor terápiája is csak mérsékelt eredményeket hoz - arctalan karakterekre, villanásokra emlékszünk csupán. A kezelés ideje alatt bezárva tartanak, válaszok helyett csak újabb kérdéseket kapunk, miközben rémálmok és hallucinációk gyötörnek minket, a folyosóról furcsa zajok szűrődnek be, és a paranoiás szobatársunk is hihetetlen történetekkel tömi a fejünket. Aligha meglepő, hogy amikor beüt a baj, magunk sem tudjuk eldönteni: az elménk játszik velünk, vagy valami tényleg nem stimmel az intézménnyel?
A The Inpatient és az Until Dawn története között jó hatvan év telt el, aminek az elméleti előnye az, hogy nem feltétlenül kell ismernünk a 2015-ös játékot ahhoz, hogy élvezzük az újat. Ne legyen kétségünk azonban afelől, hogy így az igazi az élmény: a The Inpatient erőssége az, hogy dugig van az alapjátékkal kapcsolatos utalásokkal, amiket persze nem feltétlenül tolnak az orrunk elé, úgy kell őket felfedeznünk a szanatóriumban barangolva. A játékot egy ültő helyünkben végig tudjuk játszani, és jó esély van rá, hogy a kétórás játékidő alatt kihagyunk valamit, de ez legyen a legnagyobb bajunk, a The Inpatientnek megvannak az eszközei arra, hogy újrajátszásra sarkalljon minket.
A játékmenet nyomokban az Until Dawnt idézi ugyanis, és bár az eltérő platform alapvetően más megközelítést igényelt a srácoktól, a kulcselemként funkcionáló pillangóhatás-rendszert átemelték ide is. A The Inpatient során időről-időre olyan döntési helyzetekbe kerülünk, ahol a választásunk befolyásolja az eseményeket, így minden esély megvan arra, hogy a második végigjátszás során más élményben lesz részünk. Azt persze nem tudjuk előre, hogy mikor érkezünk kritikus elágazás elé a forgatókönyvben, és az is jellemző, hogy a jó és rossz opció helyett két rossz közül kell választanunk egy olyat, amit kevésbé érzünk neccesnek.
Innentől kezdve azonban mindent a VR-szemüvegekhez igazítottak a készítők, elfelejthetjük az ízületgyilkos gombnyomogatást és a teátrális kamerabeállításokat, és egy belső nézetű horrorjátékban kell helytállnunk. A játék komótosabban halad előre, mint megszokhattuk, fel-alá járkálunk a szobánkban és a szanatóriumban, szóba elegyedünk a szobatársunkkal és az ápolókkal, és megfogdossuk a kezünk ügyébe akadó tárgyakat. Az Until Dawnhoz hasonlóan a The Inpatient is lehetőséget ad egy is felfedezésre, a kutakodásunk során érdekes sztorirészletekre bukkanhatunk, amelyek segítenek megérteni, hogy hová is csöppentünk.
Habár a The Inpatient igyekszik rendszeresen ránk ijeszteni, a játék első fele inkább a kalandjátékos vonalat erősíti, a horrorelemek csak később nyernek teret maguknak, és ekkor indulnak be az események is. Nem állítanám, hogy a Supermassive olyan horrorélményt tett le az asztalra, aminek a zsáner történelemkönyvében lenne a helye, egy VR-szemüveggel a fején mégis az az érzése az embernek, hogy mindegy is, mennyire sablonos egy-egy jelenet (és mennyire elavult a grafika), garantált a vonalkódos alsónadrág. A fejlesztők igyekeztek rágyúrni az immerzív élményre, a The Inpatient közben a PlayStation Move használata ajánlott, és érdemes bekapcsolni a hangfelismerést is, hogy a párbeszédeknél mi magunk cseverészhessünk.
Nagy kár, hogy az irányítás nem sikerült épp hibátlanra. A játékban teljes mértékben mi irányítjuk a karakterünket, VR-ban pedig ha ezen ponton félremegy valami, az alaposan rányomhatja a bélyegét a játékélményre, hiszen akár émelyítő is lehet: esetünkben a forgás DualShock 4-gyel és PlayStation Move-val sem igazán kényelmes, és csak az ment a helyzeten, hogy a The Inpatientben sosem kell gyorsan reagálnunk, van időnk bénázni vele. Sajnos néhány bug is ront az összképen, nem egyszer fordult elő velem, hogy hirtelen 180 fokot fordított rajtam a játék, és bár erre dedikált gombja is van a programnak, egyébként sem használtam, hogy a helyén maradjon az ebédem.
A nagyobb probléma az, hogy a The Inpatient játékélménye nagyon messze van attól a minőségtől, amit az Until Dawn képvisel. A forgatókönyv egész egyszerűen közelébe sem ér a 2015-ös elődnek, hiányoznak belőle az igazán frappáns fordulatok, és ezt attól függetlenül mondom, hogy az előző rész sztoriját jól ismerem, ezért nyilván sejtettem, hova fut ki az egész. A kétórás játékidő miatt persze meg volt kötve a fejlesztők keze, és így a kritikus elágazásokból is jóval kevesebb fért a játékba, viszont annál inkább sajnálatos, hogy még ezek sem ütnek akkorát, a döntéseink alig-alig járnak következményekkel.
Hiába minden ígérete, a The Inpatient nem az a játék, ami miatt fejvesztve rohanunk majd PlayStation VR-t vásárolni - még Until Dawn-rajongóként sem. A Supermassive nem tudta megismételni a nagyszerű alapjáték bravúrját, és csak egy középszerű VR-horrort tudott villantani, amit legfeljebb egy leárazás alkalmával érdemes bezsákolni.
A The Inpatient kizárólag PlayStation VR-ral játszható - a PlayStation Move használata opcionális.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.