Octopath Traveler teszt

Pedig a Bravely Defaultról elhíresült csapat az Acquire-rel közösen hagyatkozhatott volna a jól bevált recepthez is. Az Octopath Traveler bevallottan a Final Fantasy VI-ból merített ihletet, de amint egyre mélyebbre merülünk benne, rájövünk, hogy a hagyományőrzés mellett az újító szándék is vezérelte a japánokat. Ez pedig egy olyan egyveleget eredményez, amely nemcsak, hogy élvezetes, hanem egyenesen a műfaj régóta várt megreformálásaként is értelmezhető. Érdekes képzavar áll fenn, hiszen a Square Enix szinte mindent újragondolt, amit lehetett, így pedig hiába néz ki az Octopath Traveler úgy, mint egy huszonöt éves anyag, mozgásban és a játékmenetét tekintve modernebb, mint hinnéd.   

A történet szerint Orsterra földjén járunk, amely első blikkre egy középkori fantasy világ, amit némi steampunk és futurisztikus stílussal vérteztek fel. Kezdetben nyolc hős közül választhatunk magunknak egyet – ő lesz a fő karakterünk, akit soha nem cserélhetünk le, ő irányítja a partit. Az első sztoriküldetés után szabadon felfedezhetjük a birodalmat, megkereshetjük a másik hét szereplőt a világtérképen elszórva. (Innen ered a játék címe: octopath, azaz nyolc út.) Ez a nem lineáris narratíva határozottan üdvözítő, elhagyhatunk komplett szálakat, és olyan sorrendben haladhatunk előre, ahogy nekünk tetszik. Az utunk során rengeteget fejlődünk, így nem leszünk rákényszerítve, hogy mindenkit megtaláljunk.

Pedig érdemes, nagyon is! Noha a karakterek személyes története nem minden esetben ugyanolyan érdekes, de már itt is szakítottak a sztereotípiákkal a készítők, hiszen a szokásos harcos, mágus, tolvaj kasztokon kívül egészen egzotikus szakmákkal is találkozunk. A különálló sztoriszálaknak azonban megvan a maga hátránya: az Octopath Travelerből hiányzik egy régiókon átívelő, kerek és koherens kampány. Minden karakternek megvan a saját célja: Olberic, a lovag például királyának gyilkosát keresi, Tressa, a kereskedő vándorkalmár szeretne lenni, Primrose, a szexmunkás táncos pedig egy titokzatos rend után kutat, aki megölte gazdag apját.

Persze itt lesz még nekünk Alfyn, a vajákos, Therion, a zsebmetsző, Ophilia, a papnő, Cyrus, a tudós és H’aani, a vadász is. Akár a bosszú, akár a segítségnyújtás vagy a gyors meggazdagodás vezérli a hőseinket, kétségtelenül remek segítséget nyújtanak egy NPC meggyőzése vagy – ami a legfontosabb – a harcok során. Partink idővel tehát bővül, és bár egyszerre csak négyen kalandozhatnak, a tagokat bármikor lecserélhetjük a fő települések fogadójában. Amikor találkozunk az egyikükkel, az kérésünkre szépen elmeséli a háttérsztoriját, tehát ugyanúgy végigzongorázhatjuk a prológusukat, mintha csak velük indítottuk volna a játékot.

Mindenki életútját négy fejezeten keresztül követhetjük, melyek egyenként körülbelül 1-2 órán át tartanak. Rövid beszélgetős, kalandjátékos szakaszok után hamar elhagyjuk a várost, majd a természetben bóklászva egy kazamatát is megtisztítunk – a végén egy izmos főellenséggel és talpnyalóival találkozunk. Ha győzelmet aratunk, még mindig visszatérhetünk a közeli településre néhány egyszerű mellékküldetés erejéig, de célszerű inkább továbbindulni a következő hőshöz, hiszen az adott szereplőhöz tartozó új fejezethez bizony fejlődni kell. Az ajánlott szint ugyanis nem kevés, így a játék mindenképp arra sarkall bennünket, hogy ismerjük meg a többieket is. Mindenki egyedi jellemvonásokkal bír, azonban néhány scriptelt eseménytől eltekintve a szereplők egymással nem lépnek kölcsönhatásba, nem torzsalkodnak a felfedezés során, nem szövődik köztük románc, mint a klasszikus RPG-kben. Az Octopath Traveler olyan, mintha egy 8 az 1-ben játékkal nyomulnánk.

Maga a világ is kellően változatos, hatalmas erdők, mediterrán tengerpartok, kősivatagok és a fagyos észak jól elkülönül egymástól. Elképzelhető, hogy a felfedezés során olyan dungeonbe botlunk, amibe beletörik a bicskánk – még jó, hogy a beugró szintet feltüntetik a fejlesztők. Később persze érdemes visszatérni, hiszen értékes zsákmány üti a markunkat. Nem kell túlságosan nyitott pályára koncentrálni, a főbb régiókat csak egy-két útvonal köti össze, eltévedni nem lehet, a kazamaták is lineárisak, ha pedig mégis vakarnánk a fejünket, a gyorsutazási pontok biztosan kisegítenek.

Az sem mindegy, hogy melyik karakter van a partinkban felfedezés közben, hiszen extra opciók nyílhatnak meg számunkra egy adott NPC-vel való találkozáskor. Olberic például párbajra hívhatja őket némi extra XP-ért cserébe, Tressa üzletelni tud velük, H’anni pedig nem csupán vadállatokat idézhet meg, hanem a csaták során csapdába ejtheti ellenfeleit, hogy később bármikor bevethesse őket a mi oldalunkon. Primrose pedig kacér flörttel elcsábíthatja a marcona legényeket, akik ideiglenesen csatlakozhatnak hozzánk. Ezek a lehetőségek extra réteget adnak a játéknak, és ha jól használjuk őket, sok felesleges bosszúságtól kíméljük meg magunkat.

Maga a mese – ha egyben nézzük az egészet – nem mentes az előre látható fordulatoktól, mégis rengeteg érdekes párbeszédet izgulhatunk végig. Az Octopath Traveler központi témája a bosszú, de ahány karakter, annyiféle emberi érzés. Árulások, kicsinyes érdekek nehezítik meg az utunkat, de végül a hősök mindig győznek. Az írók keze nem igazán volt megkötve, színes és változatos történeteket alkottak, bár sokszor csak egy gombot kell nyomkodni a beszélgetés végéig, a japánok előszeretettel szeretnek egy adott jelenetet túlírni, és teletömni hatáskeltő szünetekkel, de végül is a nettó 60 órás kalandra jó lesz visszaemlékezni, az unalmas dialógusokat pedig feledtethetjük azzal, hogy apró, néhány órás adagokban fogyasztjuk a játékot.

Ami viszont tényleg meglepően jó, az a harcrendszer. Első blikkre nem különbözik más JRPG-k körökre osztott mechanikájától, de hamar felszínre kerülnek a különbségek. Nem csupán áramvonalasításról van szó, hanem igazi újdonságokról, ami még több mélységet ad a csatáknak, és egyszersmind zárójelbe teszi a nagy klasszikusok megoldásait is. Három évtized után már szükség volt erre, mint egy falat kenyérre! Nehéz leírni a rendszert, hiszen tényleg csak gyakorlatban mutatja meg magát, de akkor is lassan és fokozatosan, az adott parti-összeállítástól függően.

A játék ugyanis tényleg nem kertel, a kihívás szinte végig jelen van a csatákban, még a nálunk gyengébb szintű mobok is képesek elkenni a szájunkat, ha rossz parancsokat osztunk ki. Nem mindegy, milyen képességet vetünk be a támadások során, lévén minden ellenfélnek három-négy gyengesége van – igen, még a legutolsó barlangi denevérnek is! Ezekre csak puhatolózással deríthetünk fényt. Valaki bizonyos fegyvertípusra vagy varázslatra érzékeny, ha megtaláljuk az ellenszert, szép lassan lebonthatjuk a védelmüket. A nevük mellett egy pajzsikon jelzi, hogy hány ilyen célzott támadást viselnek el. Ha kiütjük őket, a következő körből automatikusan kimaradnak, így mi sokkal hatékonyabb sebzést vihetünk be nekik.

Minden sikeres támadás után kapunk egy boost-pontot, amivel illő takarékoskodni, nem elsütni azonnal, hiszen négy-öt kör után egy pusztító erejű fegyveres vagy elemi csapást vihetünk be az ellenfeleknek. Néhány kunszt csak egyetlen ellenfélt sebez, ritkábbak az egész kompániát sebző képességek, de ha a gyengeségekre megyünk rá, és megvárjuk, míg kábák lesznek, szinte legyalulhatjuk a rosszarcúakat. Persze leírva egyszerűnek tűnik a rendszer, de nagyon nem az, hiszen nem ritkán fél tucat ellenfélre kell figyelni, pluszban egy combosabb bossra is, és persze csapatunk tagjainak is fogy az életereje és a mannája, így egy-egy kör csak a gyógyításra megy el.

A későbbi fejezetek során már nagyon el tudnak húzódni a csetepaték, akár negyedóráig is csépelhetjük a másikat, ráadásul folyamatosan új rémségekkel és banditákkal találkozunk, akik ellen új taktikát kell elsajátítanunk. Csak a saját kárunkból tanulhatunk, rá kell éreznünk a csaták ritmusára, jó ütemben kell elsütni a boostot, ügyelve a támadástípusok sorrendjére, rá kell érezünk arra, hogy mire készül az ellenfél, és időben meg kell tennünk az óvintézkedéseket. S mikor már nyeregben érezzük magunkat, az Octopath Traveler képes meglepni, hiszen egy ismerős ellenféltípus mellé betesz egy újat is, ami rögtön más ízt ad a találkozásoknak.

Ha azt hiszed, hogy az adott hős mindvégig ugyanolyan marad, akkor nagyon tévedsz. Az nem titok, hogy minden megnyert harc után fejlődünk és szintlépéskor az alaptulajdonságaink fejlődnek. Emellett bizonyos mennyiségű job-pont is üti a markunkat, amikből új aktív és passzív skilleket vásárolhatunk – minden egyes karakternél másmilyent. Néhány a támadás során jön jól, néhány a védekezésénél. Mi döntjük el, hogy a képességeket milyen sorrendben unlockoljuk. Nem árt tisztában lenni azzal, hogy ezek fokozatosan drágábbak lesznek, de mindenképpen megéri beruházni rájuk, hiszen a bevethető kunsztok repertoárja meghálálja magát, a kritikus csapás esélye növekszik, ahogyan a statjaink bónusza is.

És ez még nem minden! Tizensok játékóra után egy második osztályt is felvehetünk, még több egyedi képességgel és kombinációval kecsegtetve. Erre szükség is van, hiszen a játék vége felé már szinte minden korábban elsajátított jobra szükségünk lesz a győzelemhez, tudnunk kell, hogy hősünk kétféle osztályskilljeit - és csapatunk tagjainak repertoárját - milyen sorrendben érdemes mixelni az adott ellenféltől függően, magyarán el kell igazodnunk a lehetőségek sűrűjében, megtalálni azt a működőképes taktikát, amire szükségünk van. Ez már sokkal bonyolultabbnak hangzik, ugye? Ne ijedj meg, mire idáig eljutsz, több száz csatán leszel túl, rengeteg mindent kipróbálsz, így már reagálni tudsz a legdurvább kihívásra is. Még szerencse, hogy a monotonitás vádja nem érheti az Octopath Traveler összecsapásait, mindvégig feszültek és kiélezettek, mindig van bennük valami új.

A játék művészi stílusa valami eszméletlen, egészen egyedi módon találkozik a retro és a modern megvalósítás. A grafikusok kicsit összezavartak bennünket, lévén az Octopath Traveler a 16-bites korszakot idézi meg: HD-2D-nek keresztelt, diorámás megvalósításról van szó, amely a megszépült emlékeinket színesíti ki, de technológiai szempontból inkább a jelenhez közelít. Gondoltátok volna, hogy az Unreal Engine 4 dolgozik alatta? A karakterek részletes sprite-okból állnak, ám a környezet 3D-s objektumokat használ.  

A hátterektől letesszük az állunkat, hullanak az őszi falevelek, nem semmi látvány, amint az óceán vízén, vagy a csobogó patakokon megcsillan a napfény, s mindezt pazar fényekkel és árnyékokkal toldották meg a fejlesztők. A világ kellően színes, öröm ránézni, még akkor is, ha kicsit túltolták a barna palettát. Az egyébként kicsit túljátszott szinkron csak ritkán csendül fel, nem úgy, mint a nagyzenekari betétek. Nyugisabb részeknél egyszerű ritmusokkal szépen elbújik a háttérben, míg a csaták során gyorsul a tempó. Ám az mindegyikre igaz, hogy szinte mámorítóak és megunhatatlan darabok. 

Az Octopath Travelerrel még egy kihagyhatatlan darabbal bővült a Switch-exkluzívok sora, annak ellenére is, hogy a csapongó narratíva miatt nem válik kikezdhetetlen klasszikussá. Pedig kisujjból megregulázta a műfaj belterjes harcrendszerét, olyan ötletekkel, kombinálható képességekkel felvértezve, ami eddig soha nem látott taktikai mélységgel kecseget. Ezek után már nem menne le a torkomon újra a régimódi megoldás. A piszkosul élvezetes csaták mellett maga a nyolc hős is többé-kevésbé érdekes személyiség, nagy kár, hogy a sztoriszálaik nem fedik egymást, és kalandozás közben is jól jött volna némi kémia közöttük. De a Square Enix legalább tudni fogja, mire érdemes figyelni a folytatásban. A JRPG-k új korszaka már beköszöntött, már csak a történetmesélésen kell finomítani!

Az Octopath Traveler kizárólag Nintendo Switchre jelent meg.