Assassin’s Creed: Odyssey próbakör

A második fázis. A Ubisoft sosem csinált titkot abból, hogy az Assassin’s Creed: Odyssey az ókori Egyiptomban játszódó Assassin’s Creed: Originsszel párhuzamosan készült, a szerepe pedig az lesz, hogy befejezze azt a transzformációt, amelynek a keretein belül mezei nyitott világú akciójátékból komplett akció-szerepjáték válik az Assassin’s Creedből. Habár az alapok változatlanok maradtak, már az előző rész is számos változtatást eszközölt a játékmeneten, a fejlesztők azonban úgy érezték, túl nagy ugrást jelentett volna a maradék szerepjátékos fícsör implementálása a játékosok számára, ezért inkább a folytatásra tartogatták őket. Így született meg az Odyssey, ami ugyan rengeteg hasonlóságot mutat az elődjével, a recept kiválóan működik, erről árulkodik, hogy olyan lendülettel és lelkesedéssel ültem végig az első négy óráját, mintha nem játszottam (és főleg nem platináztam) volna ki az Originst.

Az első számú újdonságot természetesen ezúttal is a körítés jelenti, ezúttal az ókori Hellász szolgáltatja a méretes játszóterünket. Habár a Ubisoft csapata még Egyiptomot is meglepően változatossá tudta varázsolni, az Odyssey világa szinte lemászik a tévéről: a napsütötte szigeteket azúrkék tenger öleli körbe, az élővilág pedig állandó mozgásban van; a romok között tanyázó farkasok vadászni indulnak, ha a környéken legelésző kecskék arra tévednek, a halak pedig szinte szétspriccelnek előttünk, miközben a víz mélyén pihenő hajóroncsok felé úszunk. Felfedeznivalóból most sem lesz hiány, a közeli hegyen felállított sok emelet magas szobor szinte hívogat, hogy másszuk meg, az ókori görög kultúra rajongói pedig szinte biztosan a levegőbe csapnak, ha megtudják, hogy a játék története Ithaka szigetétől nem messze veszi kezdetét, ahol akár Odüsszeusz palotáját is megnézhetjük magunknak...

A bejelentés óta fáztam az Assassin’s Creed: Odyssey sztorijától, ugyanis ez lesz az első rész a sorozat történetében, amelyből az asszaszinok teljes egészében kimaradnak. Ez nem csoda, hiszen a játék mitológiával is átitatott története úgy négyszáz évvel beelőzi az Originsét, vagyis a testvériség még meg sem alakult, Bayek és a többiek csak évszázadokkal később kezdtek el bulizni. Azonban az első órák után már nem aggódtam annyira: egyrészt a jelek szerint az Odyssey így is hozzáteszi majd a maga részét az Assassin’s Creed lore-jához, másrészt a sztori az eddig látottak alapján meglepően kellemes. Már az első néhány órára is jutott néhány izgalmas flashback és fordulat, a játékban feltűnő mellékszereplők és a velük folytatott párbeszédek pedig szórakoztatóak. Őrület, de Bayek után az új rész főhőse - legyen az Alexios vagy Kassandra - is szerethető; nagyon ráéreztek erre a Ubisoftnál, korábban éveken át képtelenek voltak szimpatikus Assassin’s Creed-főszereplőkkel előrukkolni.

Az Assassin’s Creed: Odyssey minden korábbi résznél nagyobb szabadságot és több döntési lehetőséget biztosít a játékosok számára. Most először mi dönthetjük el, hogy férfi vagy női karakterrel szeretnénk játszani, és bár a főhős, illetve a főhősnő minden más szempontból előre definiált, ráadásul úgy tűnik, hogy a nemünk nem zavar sok vizet (az előre beharangozott románcokat legalábbis biztosan nem befolyásolja), egy Assassin’s Creed-játéknál már maga a választás lehetősége is érdekes adalék. Ezentúl a párbeszédek sem statikus dialógusok lesznek, mi dönthetjük el, hogy milyen válaszokat adunk, ezek pedig nemcsak a küldetéseket, de akár a történet végkimenetelét is befolyásolhatják az ígéretek szerint. Ebből a próbakör alapján persze vajmi keveset lehetett érezni, legfeljebb olyan szituációba futottam bele, hogy meg kellett mondanom előre, milyen módon kívánok teljesíteni egy küldetést.

A játék világa hasonló módon telik meg tartalommal, mint az Originsé. Az elhagyatott barlangokban kincseket és ősi rejtvénytekercseket találhatunk, megmutathatjuk a vadállatoknak, hogy ki az alfahím/nőstény a környéken, és a banditák által őrzött területeket is pont úgy szabadíthatjuk fel, mint az előző részben. Az Eagle Vision szerepét ezúttal is egy valódi sas, Ikaros veszi át, ő segít nekünk abban, hogy pontosabban is beazonosíthassuk a célpontjainkat, és megleljük az eldugott nyalánkságokat. Visszatérnek az arénák, sőt még fejvadászokat is kapunk a nyakunkba, akiket egészen addig érdemes messziről elkerülnünk, amíg nem leszünk elég erősek ahhoz, hogy legyűrjük őket.

Egy dolog viszont más lesz az új részben, ez pedig a felfedezés módja. Az úgynevezett Exploration mód több mint egyszerű extra a veteránok számára (a bejelentés legalábbis ezt sejtette számomra), ahogy azt a játék indításkor jelzi is, valójában így érdemes játszani az Odyssey-t. Az Exploration módban a térképünk már csak a mellékes tennivalókat jelzi egy-egy kérdőjellel, a küldetéseket, illetve a küldetések következő állomását nem, azokat úgy kell megtalálnunk. Ha például egy faluba irányítanak minket, nem feltétlenül árulják el elsőre, hogy merre keressük, és előfordulhat az is, hogy hiába kérdezünk rá a megbízónktól, hogy mégis merre kellene mennünk, lehet, hogy csak homályosan emlékszik majd rá. Ilyenkor megpróbálhatunk belőle több infót is kihúzni; ha már tudunk annyit, hogy “a hegytől délre” és “a tengerpart közelében”, máris könnyebben kutakodhatunk. Apróság ez, különösebben nem is nehezíti meg a játékot, mégis arra bátorít, hogy fedezzük fel minél jobban a világát.

Ahogy az előző részben már megszokhattunk, tegyünk bármit, XP üti majd a markunkat. A tapasztalati pontokkal szintet léphetünk, a szintlépés pedig egy-egy képességponttal ajándékoz meg minket, amelyekből új aktív és passzív képességeket választhatunk magunknak. A fejlődési fa három csoportra (harcos, vadász, asszaszin) osztja fel ezeket a kunsztokat, és bár első blikkre kevesebb van belőlük, mint az Originsben, a legtöbbjük tovább is fejleszthető, szóval lesz mire költeni azokat a pontokat. A lootolt felszereléseket - legyen az páncél vagy fegyver - rá is aggathatjuk hősünkre, de akár el is adhatjuk őket, hogy értékesebb holmikat vásároljunk az árukon. A nyersanyagok visszatérnek, ráadásul több is van belőlük, egyszóval kraftolásra is lesz mód; a fegyvereinket például a kovácsoknál erősíthetjük meg, íjakat pedig magunk is előállíthatunk.

A harc egy ponton változik jelentősebben, Leónidasz király leszármazottjaként és az ő törött lándzsájának hála ugyanis olyan különleges képességeket is feloldhatunk majd, amelyek már-már emberfeletti erővel ruháznak fel bennünket - ilyen például a 300 című filmből ismerős telitalpas rúgás is, aminek bizony jó hasznát vesszük majd a küzdelmek során. Ezekből a képességekből azonban négy közelharcit és négy távolságit használhatunk majd egyszerre legfeljebb (és azokat sem korlátlanul), így mindig meg kell fontolnunk, hogy melyek passzolnak hozzánk a legjobban, és melyeket szeretnénk harcba vinni. Alapértelmezetten egyébként érdemes sunnyogva közelíteni az ellenfelek elé, annál is inkább, mert riadónál hajlamosak összecsődíteni a környékről mindenkit, így nagyon hamar túlerővel szemben találhatjuk magunkat.

Míg az Originsben csak egy-egy lineáris küldetés erejéig került elő a klasszikus hajózás, a folytatásban ennek is nagyobb szerep jut. A játszóterünk túlnyomórészt szigetekből áll, a közöttük lévő távolságok leküzdésére így hajóra pattanunk. Ami jól működik, azon ne változtass, gondolhatták a készítők: túl sok újdonságra ezen a téren nem számíthatunk, a csaták is pont úgy működnek, mint korábban, értelemszerűen a fegyvereink lettek csak mások a körítés megváltozása apropóján.

Nem hazudok, az Assassin’s Creed: Odyssey nem kicsit emlékeztet az Originsre, azonban hiába a hasonlóságok, annyira eltalálta ezt a vonalat a Ubisoft, hogy egyelőre nem tudtam megunni. A már meglévő mechanikák jól működnek, a változtatások - tűnjenek bármilyen furcsának - ülnek, a végeredmény pedig egy addiktív akció-szerepjáték, amelyben minden percben történik majd veled valami. Ha tetszett az előző rész, nem kérdés, hogy a folytatás is be fog rántani!

Az Assassin’s Creed: Odyssey PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelenik meg október 5-én.

Kapcsolódó cikk

• Assassin's Creed: Odyssey teszt