Először azt nagyon fontos tisztázni, hogy a Capricia Productions játéka milyen céllal látta meg a napvilágot. Egy kétórás interaktív metál albumot szerettek volna letenni az asztalra, Arnold Nesis - a fejlesztőstúdió társalapítója és zeneszerzője - eredeti számaiból. Ez vitathatatlanul egy nagyszerű ötletnek tűnik, főleg manapság, mikor az élő zenét koncertfelvételek és néhány VR-ra rögzített élmény hivatott pótolni. Adott volt egy különleges, újszerű élmény megszületése.
Kár, hogy a megvalósítással hihetetlenül melléfogtak. Kezdjük először a grafikával! A játék ronda. Csúnya. Nem szép. Már az első percekben a 2012-es Slender: The Eight Pagest juttatta az eszembe, igaz, utólag összehasonlítva annál mérföldekkel szebb. Mégis, vannak pillanatai, mikor alig tud többet mutatni annál, mint amit a nézőszámokért játszott és kamerába üvöltözős YouTube-videókban látni lehet. Elcsépelt, de a textúrák sokszor csak elnyújtott vagy ismétlődő apró egységek. Vagy például a poharak peremei nyolcszög alakot vesznek föl, az erdő közepén a földút pedig egyetlen sötétbarna sík csík.
Ezzel erős kontrasztban áll az átvezető videók minősége. Ezek is legfeljebb alulról ütik meg az indie mércét, de legalább néhány alkalommal - a zárt helyiségekben a közeliek, megfelelő fényjátékkal - váratlanul pofásan tudnak kinézni. Addig, míg egy NPC be nem kerül a képbe. Mert míg a két főszereplő, úgy gondolom, tényleg elfogadhatóra sikeredett, addig a történet maradék figuráira már kevésbé figyeltek, az egyszeri alakok pedig, akik a szájzáruk miatt csak bólintásokkal kommunikálnak, a forgácsmaradékból lettek összegyúrva.
Az igazi játékmenet a klasszikus sétaszimulátoros megoldás. Én magam rajongója vagyok ennek a műfajnak, ha jól sikerül. Itt viszont ezt is elrontották. Benne van minden, szinte már klisés hiba: a bizonyos szögekből felvehetetlen tárgyak, a terepbe akadás, vagy éppen kőtörmelék labdaszerű felrúgása, a gyatra ugrás és lehetetlen fiók-, ajtónyitogatás. Az egyetlen megoldás, amit viszont élveztem, azok a QTE-k megvalósítása. Három különböző gomblenyomást variál a játék egy eseményen belül - lenyom, nyomva tart, püfölés -, ráadásul öt lehetséges billentyűt kérve véletlenszerűen. Ez kifejezetten tetszett, kár hogy sokszor olyan váratlanul indul el egy event, hogy az első leütést még a nyomva tartott w-nek regisztrálja. Emellett telepakolták a programot jó pár extra mechanikával, mint például az élményhez semmit hozzá nem adó drogfüggőség és az abból származó látomások, vagy a csúszkáló autózás, nem beszélve a fapados első személyű verekedésről.
A játék története nem tartogat sok újdonságot, ami nem is baj, hisz itt elsődlegesen az előadás módján volt a hangsúly. A 25 éves drogfüggő Gittát alakítjuk, aki a már eleve kilátástalan élethelyzetéből egy még mélyebb spirálba kerül, mikor összeakad Bres Lupusszal. A narratívajátékok jellemzői miatt nem is szeretnék többet mondani a cselekményről, legyen elég annyi, hogy nem épp egy tündérmeséről van szó, pláne, hogy a Grimm-féle A szépség és a szörnyeteg alapkoncepcióját dolgozták fel. (Lupus, farkas, érted?) Az események amolyan rockoperásan gyorsak és hirtelen eszkalálódnak, az ilyet vagy szereti valaki, vagy nem, de biztos, hogy nem most fogja megkedvelni. Már csak azért sem, mert az első fejezetet leszámítva minden időre történik, mégpedig annak a bizonyos albumnak a számaira. Ez megint csak egy jó ötletnek tűnhet elsőre, de csak addig, amíg rájövünk, hogy különösebb instrukciók nélkül kell egy-egy feladatot teljesítenünk, vagy egy viszonylag nagy helyszínen kell kincskeresőset játszanunk, néha idegtépő logikátlansággal. De lehet, hogy csak én nem tudtam, hogy be lehet dugni egy számítógép monitorát egy dízelgenerátorba.
Ezeken kívül nagy hangsúlyt fektettek a készítők a játék négy lehetséges befejezésére. Erre igencsak rájátszottak, hiszen - úgy detroitosan - a főmenüből újrajátszhatóak a fejezetek, jelezve, hogy mi a sorsfordító esemény. Huszonhét ilyen fordulópontot jelöl meg a lista, ami elsőre igencsak tartalmasnak tűnhet, de megint csalódunk: a rögzített scriptben alig változtatnak meg valamit a döntéseink, a rutinosabbak pedig két-három nekifutás után rájöhetnek a két csomópontra, ahol feloldhatják a különféle befejezéseket.
Ezek után szinte hihetetlen leírnom, hogy mégis megérte végigjátszani a programot, sőt még az összes befejezés megszerzését sem bántam. Ez pedig valóban a zenei anyagnak köszönhető. Az „interaktív albumból” legalább a második tételt hibátlanul szállították. Ez minden egyes eseményt, minden pillanatot valódi érzelmekkel, dühvel, kétségbeeséssel, megbánással töltött fel - ha már a szegényes mimika erre nem volt képes. Nem is csoda, hiszen olyan zenészeket szereztek meg, mint Ron Thal (volt Guns N’ Roses-tag), Rob van der Loo (Epica), a főszereplők énekhangjai pedig Davidavi Dolev (Gunned Down Horses) és Kobra Paige (Kobra and the Lotus), akinek elképesztő hangját a trailerben is hallhatjátok.
Így csak és szigorúan azoknak lehet érdemes nekiesniük az Of Bird and Cage-nek, akik eleve szeretik a szimfonikus metált, és a rockopera jellegű előadásokat. Így talán nem fognak nevetőgörcsben kitörni, mikor egy fegyveres tűzpárbaj során az AI hiánya miatt az arcukba sétál az ellen, csak hagyják magukat előtte elragadtatni a zene tomboló, lüktető erejével. Mindenki másnak azt ajánlom, hogy ha tetszik neki, amit a trailerben hall, vegye meg a külön elérhető albumot - esetleg próbálja ki a félórás demót -, a játékra pedig ne fecsérelje el azt a két órát sem az életéből!
Az Of Bird and Cage jelenleg csak PC-n érhető el.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.