Xenoblade Chronicles X: Definitive Edition teszt

Habár a Switch-életciklusa még nem érte el végnapjait, hiszen 2025-ben még több, régóta esedékes Nintendo-exkluzív várható, de az most már szinte biztos, hogy a gép sikerében oszlopos szerepet játszó Wii U-átiratok sora hivatalosan is a végéhez ért. Ezt a kampányt pedig az a Xenoblade Chronicles X zárta le, amely a Wii U impozáns kínálatának egyik legrégebb óta várt darabja, ráadásul a Definitive Edition gyakorlatilag az új etalon, ha újrakiadásokról van szó, egyúttal pedig egy komplett saga olyan hiányzó darabja, amely a megjelenésével egyetlen generáción belül tette elérhetővé az elmúlt évtized egyik kiemelkedő jRPG-családját. És ehhez a világvégét sem kellett megvárni, a valóságban legalábbis biztosan, de a Xenoblade-univerzumban nem egészen ez a helyzet.

A Földnek lőttek: 2054-ben két ismeretlen, technológiailag szuperfejlett faj vívta meg háborújának egy fejezetét a bolygó felett, melynek során a planétát se kímélték. Az azonnal a teljes kihalás szélére taszított emberiséget nem érte teljesen váratlanul az incidens, ám a végítélet napjára összerakott mentőhajók közül mindössze csak egy tudott elmenekülni - és ő sem véglegesen. A minimum több száz léleknek otthont adó USS White Whale hajót hosszú sodródás után a támadók egy kisebb osztaga utolérte, és azonnal tűz alá vonta a Mira-bolygó közelében, amely a nem éppen zökkenőmentes zuhanórepülést követően az emberiség új otthonává vált. A hajó életterének magjából létrejött New Los Angeles a faj utolsó reménysége, a túlélők záloga, de Miráról gyorsan kiderül: nem csak a helyi flóra és fauna ellenséges, de a túlélők sorsát megpecsételő idegenek is tudnak róla... és már az ajtón kopogtatnak.

Mira - a korábbi Xenoblade-játékoktól eltérően - pedig nem csak gigantikus, de szó szerint egy nagy, nyílt világ. Nincs töltőképernyőkkel körbevett zónákra osztva, nem bontja szét egyes részeit fejezetekre, inkább sokkal organikusabban próbál távol tartani legveszedelmesebb, legnagyobb kihívásait rejtegető ellenfeleitől: a csapatánál lényegesen magasabb szintű, szó szerint egy csapással megölő szörnyekkel, akik között akadnak szó szerint kolosszális méretű, az égbe nyúló méretű veszedelmek, akiket kis túlzással a végjátékig úgy kell kerülni, mint a pestist, különben azonnal lőttek a teljes team-nek.

A bejárható terület alapvetően öt, szigetszerű felépítéssel rendelkező kontinensre oszlik, melyek eltérő tájakkal, éghajlattal rendelkeznek. A New Los Angelest is befogadó Primordia egy dombokkal, hegyekkel övezett, mérsékelt övezetű vidék; Noctilum dzsungelekben és mocsarakban gazdag; Oblivia egy hatalmas sivatag, melynek horizontját egy az égbe nyúló, egykori űrlények által épített monumentum tölti ki; Sylvalum egy a növények és a pollenek uralta kísérteties vidék; az északi rész maga a földi pokol, amit nem csak lávafolyamok, aktív vulkánok tarkítanak, de a legmodernebb felszereléssel rendelkező űrlények bázisai is, így ide merészkedni sokáig egyenlő az öngyilkossággal. Nem mintha az annyira egyszerűen menne, a térkép egésze teljesen felfedezetlen a játék elején, és annak felderítése a játékidő egy jelentős részét kitölti. 

Erre nem csak a játékélmény miatt van szükség, hanem mert erre ösztönöz több mechanika is: az emberiség kénytelen megzabolázni új otthonát, ehhez viszont erőforrásra, nyersanyagra van szükség, amit saját magának kell megtalálnia és kitermelnie. Ezt itt miraniumnak hívják, ami egy olyan érc, amely minden létező dologhoz kell - a gyártáshoz, a termeléshez, a gépek üzemeltetéséhez. Megszerzése automatizálható, ehhez azonban először meg kell találni a több száz cellára osztott térképen található kitermelő pontokat. Az ezekre telepített kitermelőegység (és annak szintje, fejlettsége) dönt arról, hogy a periodikus nyersanyag betermeléskor mennyi miranium és egyúttal pénz is áramlik a játékos számlájára.

Az egymással szomszédos zónákból egy komplett háló alakul ki, melyek egymást erősítik, de ezen nodeokra idővel muszáj lesz tárolóegységeket is telepíteni, melyek a véges kapacitású miranium tárolás határait tolják ki. Ezen ösztönzött felfedezés így érezhető és hasznosítható jutalmat biztosít, és folyamatosan arra motivál, hogy Mira egy újabb szelete kerüljön felfedezésre, óvatosan navigálva a barátságtalan terep, és a mégbarátságtalanabb ellenségek dzsungelében.

Ez ugyanakkor a Xenoblade Chronicles X töredéke - a kampány felénél, a hatodik fejezet befejeztével ugyanis végre elérhetővé válnak a történet eleje óta mézesmadzagként használt skellek, azok a mecha szerű, gigantikus lépegetők, amelyek az alapoktól írják felül a továbbiakat. Több funkcióval is rendelkeznek: egyrészt harci gépezetek, melyekkel nem csak az egyszerűbb összecsapásokat trivializálják, de a szó szerint kolosszális ellenfelekkel is szembe lehet szállni a segítségükkel. Másrészt korábban elérhetetlen helyekre is el lehet jutni velük, elsősorban a térkép legmagasabb pontjaira, sőt, a kilencedik fejezet végén egy üzemanyagot használó, de szinte korlátlan mozgásszabadságot biztosító repülőmodult is kap, amivel fundamentálisan változik meg a felfedezés és a harc. A skellek széles körben fejleszthetők (típusoktól függően), modulárisan toldalékolva, számos fegyvertípushoz nyújtva hozzáférést. Ezen evolúciós ágak fokozatosan nyílnak meg, és komoly előfeltételeket, elsősorban masszív pénzmennyiséget támasztanak, cserébe a Xenoblade Chronicles X talán legélvezetesebb, legjobban kidolgozott elemeként funkcionálnak, azonban ezért, és igazából mindenért kőkeményen meg kell dolgozni.

Japán szerepjátékról lévén szó ez javarészt harcot jelent - rengeteg, szinte végtelen mennyiségűt, kitöltve a játékidő egy tetemes hányadát. A Xenoblade Chronicles X ezen a téren a Xenoblade-trilógia legjobb elemeit gyúrja egybe. Harcrendszere valós idejű, a maximum négy fős csapatból dedikáltan csak egy szereplő indítható, az pedig alapesetben automatikusan, kézivezérlés nélkül használja támadásait. Minden karakter két fegyverrel rendelkezik, ebből az egyik távolsági, a másik közelharci - igazi szerep mindkettő esetében az artsok esetében jut nekik, melyek cooldownnal rendelkező, alkalmanként bevethető képességek, egy testreszabható és fejleszthető repertoárból. Hatalmas, nagy erejű támadásoknak felelnek meg, de némelyik támogató szereppel rendelkezik (mint az életerő visszatöltés). Több esetében fontos a pozícionálás is, néhány csak akkor aktiválható, ha az ellenfél a hátsó, vagy épp oldalsó, vagy az elülső felét mutatja épp, támadási felületet nyitva.

A pozícionálás így létfontosságú, ahogy az egyes artok megfelelő sorrendben való elsütése is: szinte minden ellenfél szó szerint a földre kényszeríthető, pár másodpercre teljesen védtelen állapotba kerülve, de egyéb debuffok is tető alá hozhatók, amennyiben minden kondíció adott ehhez. A jó esetben eltérő karakterosztályhoz tartozó csapattagok mindegyike saját art-repertoárral rendelkezik, ezek pedig komoly szinergiába tudnak lépni egymással, aminek a gép vezérelte társak hangot is adnak: utasításaikat követve kombók alakíthatók ki, melyek nem csak nagyobb sebzéssel járnak, de visszatölthetik a party életerejét is, vagy egyéb, pozitív előnnyel járó boostot is biztosíthatnak. Idővel mindezt megfejeli az overdrive, egy olyan különleges képesség, amely rövid időre drasztikusan megerősíti a harci képességeket, miközben csökkenti az ellenfelek ellenállását. Ennek használatához azonban jelentős mennyiségű TP-re, egy a csata közben gyűlő pontra van szükség, amely elhalálozás esetén sajnos nullázódik, és mivel a menet közbeni feltámadáshoz is TP kell, ez komoly hátrányba tud hozni az újrakezdést követően.

Mert újrakezdeni rengetegszer, elképesztően sokszor kell. Mira még a korábbi Xenoblade-játékokhoz képest is jobban teli van pakolva szörnyekkel, melyek típusa és mennyisége is változhat az éjszaka, vagy épp a nappal beköszöntével, ráadásul szintjük nincs a csapathoz igazítva, sőt, egy 10-es szintű szörny mellett nem kevés 60 vagy a fölötti is lehet, az igazán hatalmas, egy egyszerű halandó számára szinte legyőzhetetlen titánról nem is beszélve, ami rengeteg frusztrációt tud okozni, mert az egyes küldetések helyszíneihez eljutni egyáltalán nem egyértelmű. A természetes akadályokkal, dombokkal, hegyekkel, alagutakkal és rengeteg vízfelülettel telitűzdelt térképen szinte cirkuszi akrobatákhoz hasonlóan kell szökellni, a falhoz tapadva próbálkozni úgy elslisszolni egy-egy veszedelmesebb préda elől, hogy az lehetőség szerint ne toljon át egy nyerhetetlen, vagy hatalmas kihívást rejtő harcba. Mira van ugyan annyira hatalmas, hogy egy-egy áthatolhatatlannak tűnő rész ne akasszon meg, és bőven van tennivaló, hogy máshol, más jellegű feladattal próbálkozzon az ember, de ez nem mindig van így.

Ennek legfőbb oka az, hogy a Xenoblade X egyáltalán nem követi a korábbi epizódok felépítését, nem húz dróton, nem fokozatosan nyitja meg egyes területeit, hanem a teljes térképet felkínálja, ahol szinte tényleg oda lehet menni, ahová az ember csak akar. Csakhogy az egy tucat fejezetre osztott fő történet esetében ez már nincs teljesen így, azok következő felvonásai csak bizonyos feltételek teljesítése esetén nyílnak meg. Ilyen lehet egy vagy több specifikus mellékfeladat befejezése (mely önmagában is egy többlépcsős küldetéslánc lehet), de leginkább egy adott karakterszint elérése, amit kizárólag a mellékfeladatokkal, és rengeteg, ugyanúgy zajló harccal, sok grindeléssel lehet csak kivívni.

Ez a műfaj keretein belül még egyáltalán nem meglepő, vagy megbotránkoztató, sőt, számtalan jRPG-ben pont ezen ciklus a legélvezetesebb, és a Xenoblade Chronicles X mechanikailag erre maximálisan fel van készítve - a narratívát és az érdemleges tartalmat tekintve viszont egyáltalán nem. Gyakorlatilag nincs olyan feladat, ami alapvetően ne egy MMO-t idéző fetch quest lenne, specifikus számú szörny leölését, vagy adott típusú tárgy összeszedését követelve meg, ráadásul mindezt szinte névtelen, de minimum személyiséggel nem rendelkező töltelékkarakterek, vagy egy szimpla terminál adagolja. És ez a lélektelenség javarészt a kampány főbb szereplőiről is elmondható, kezdésnek magával az irányított főszereplővel, aki szó szerint egy néma, személyiséggel nem rendelkező kesztyűbáb, akinek hiánya egyáltalán nem lenne feltűnő, mert semmiféle érdemleges szerep nem jut neki, a világ nem körülötte forog, hanem nélküle létezik, és ez igaz minden olyan csapattársra és NPC-re is, aki menet közben beszáll a küzdelembe. Ez a Xenoblade-család játékait ismerve különösen fájó, főleg úgy, hogy mellette a történet is felvonultat minden létező klisét és elcsépelt fordulatot, nélkülözve mindennemű komplexitást és egyediséget, valamint mögöttes tartalmat, amellyel a trilógia büszkélkedhet.

Büszkélkednie viszont a Xenoblade X-nek is van mivel, és ez javarészt nem csak a látványvilágra és Mira kidolgozottságára igaz, de azon drasztikus fejlesztésekre is, mely csak a Wii U változat ismerőseinek lesz igazán sokkoló. Nehéz is lenne mindent felsorolni: a teljesen újragondolt és modernizált, szinte kötetlen gyorsutazást lehetővé tevő térkép, az átrajzolt, átláthatóbbá tett kezelőfelület, a finomhangolt karakterfejlesztés mellé olyan kényelmi funkciók is bekerültek, mint az univerzális XP-gyűjtés (a nem aktív tagok is ugyanúgy fejlődnek), a csapattagok bárhol és bármikor való lecserélése, a manuálisan kiválasztható napszak, a gyorsabb töltés, vagy a javított karaktermodellek a főszereplők esetén. Ráadásul az online rész is visszatért, amely csak ráerősít az MMO-érzésre, akár 32 fős osztag részeként téve lehetővé a küldetések teljesítését, az online-exkluzív kihívások (például legendás szörnyek) teljesítését, sőt, a Dragon's Dogmát idéző opcióval még más játékosok automata verzióit is ki lehet kölcsönözni, amely hatalmas löketet adhat a magasabb szintű, szinte leverhetetlen ellenfelek leküzdéséhez. És bár érthetetlen mód a képfrissítés most sem tükörsima, a Definitive Edition sokat hozzá tud rakni a tálaláshoz is, műfaján belül a Switch egyik legerősebb látványvilágát kínálva az összhatást tekintve.

A Xenoblade Chronicles X: Definitive Edition nem csupán a nevében definitív: a Switch gazdag, mámorítóan erős kínálatának egy tetemes hányadát tették ki az újrakiadások, de egyetlen egy se ásott olyan mélyre és mert olyan sok változtatást hozni, mint amit a Monolith tett, javítva az eredeti gyakorlatilag összes mechanikai hibáját. Ez ugyanakkor nem száz százalékosan elég ahhoz, a Switch generációjának egészen verhetetlen jRPG kínálatából maradéktalanul ki tudjon emelkedni: a történet és a főszereplő szinte teljes hiánya, a játékmenet és nem narratíva centrikus megvalósítása, az offline MMO-élménye miatt mind a Xenoblade, mind a műfaj rajongóinak egy részét el tudja magától taszítani, így ebből a szempontból nézve nem tud felnőni a Xenoblade-trilógia felejthetetlen eseményeihez, modern klasszikusnak nevezhető részeihez, azonban annyira gazdag tennivalóban, világépítésben és a felfedezés, fejlődés kielégítő élményében, hogy nehéz neki ellenállni - és aki csak kicsit is érdeklődik a japán szerepjátékok iránt, miért is ellenkezne?

A Xenoblade Chronicles X: Definitive Edition 2025. március 20-án jelent meg, kizárólag Nintendo Switchre. A tesztpéldányt a játék hazai forgalmazója, a Conquest Entertainment biztosította - köszönjük!