Crowns and Pawns: Kingdom of Deceit teszt

A point & click kalandok felett bizony már jócskán eljárt az idő. Nem mondom, hogy teljesen nélkülöznünk kell a műfajt, hiszen szerencsére az indie fejlesztők még vissza-vissza nyúlnak ehhez a zsánerhez, de nagy - vagy legalábbis AA - költségvetésű címekre már régóta nem számíthatunk. Mindezen talán a legújabb Monkey Island-cím változtathat valamennyit, ha az eladásai jól alakulnak, addig is be kell érnünk az olyan alkotásokkal, mint például jelen tesztünk alanya: az igen hosszú nevű Crowns and Pawns: Kingdom of Deceit.

A játék története Amerikában, egészen pontosan Chicagóban kezdődik, ahol is főhősünk, Milda váratlan üzenetet kap: elhunyt rég nem látott nagyapja, és megörökölte tőle a házát - Litvániában. A tutoriálnak is beillő chicagói készülődés után el is utazik, hogy birtokba vegye örökségét, ám hamar kiderül, hogy nagyapja a kis házon kívül rejtélyes nyomokat is hátrahagyott. Így rövid időn belül egy több mint 600 éves kincsvadászat közepén találjuk magunkat, miközben a litván történelem egy apró, de annál érdekesebb szeletét is megismerjük.

A játék alkotói több kalandjátékot is megjelöltek inspirációs forrásként, mint például a Monkey Island- és a Syberia-sorozatot, de hangulatában főleg a Broken Sword stílusát eleveníti föl. Ez nem is akkora véletlen, hiszen a Tag of Joy csapatában az a Sarunas Ledas tölt be vezető szerepet, aki 2008-as Broken Sword 2.5 vezető művészeti rendezője volt. Lényegében egy könnyed, végig vidám, a családi kalandfilmek hangulatát megidéző cselekményt kapunk, ahol a rosszfiúk esnek-kelnek, a főszereplőknek jócskán feltépték a nyelvüket, és még a legveszélyesebb helyzetekből is képesek kievickélni megmosolyogtató megoldásaikkal.

Mindez teljesen ártatlan lehetne, ha nem kerültek volna az írók vészesen közel a giccshez. Ez nyilván végtelenül szubjektív dolog, és végül is nem estek át egyszer sem a ló túloldalára, de a három fiatal felnőtt főszereplő viszonyát úgy ábrázolták, ahogy azt a populáris média elképzeli: egymást folyamatosan húzó, heccelő megjegyzésekkel, állandó szarkasztikus humorral és az egymásnak írt cukiskodó üzenetekkel. De mindezt legalább egységesen teszik, így egy koherens világot alkottak, amit végül is nem olyan nehéz elhinni.

A hangulatot a vizuális megvalósítás is támogatja. Nagyon szép, harsány, színekben és „fényben” gazdag, kézzel rajzolt háttereket kapunk. A háromdimenziós karakterek ezek előtt mozognak és a szintén rajzolt tárgyakkal interaktálnak. Ez leírva rossznak tűnhet, de szerencsére a végeredmény nagyon is jól sikerült, jó érzés ebben a szép világban járni, plusz egyetlen gombnyomással láthatjuk az interaktív felületeket. Egyedül a 3D-s kalandjátékok „kötelező” hibái azok, amik most is jelen vannak: merev és scriptelt mozgás, a futás funkció hiánya, egy helyben forgás, a tárgyak „kézhez ragadós” használata és az idle animációk kötelező végigjátszása. Emellett a helyszínek egy idő után feltűnően sterillé vállnak. Hiába vagyunk a fővárosban, gyakorlatilag mi vagyunk az egyetlenek, akik az utcákat járják. De kárpótlás gyanánt dupla kattintással „teleportálhatunk” a helyszínek kijáratához.

Ideje lenne rátérnem a point & click játékok fő elemére, a feladványokra! Azt kell hogy mondjam, a Crowns and Pawns: Kingdom of Deceit remekül idézi meg a klasszikusokat ezekkel, miközben azok egy rendkívül széles skálán mozognak mind a kihívások minősége, mind a fajtája szerint. A puzzle-ök megoldásaihoz vezető út a tervező gondolkodásmódjának megértését jelenti. Ez egyszerre jelent teljesen logikus teendőket és szórakoztatóan elborult megfejtéseket egyaránt. Sejthető, hogy az utóbbiból van több a játékban, de ezek messze sem megoldhatatlanok. Emellett remek hír, hogy nem egyfajta „megoldórendszert” kapunk. A szó pozitív értelmében véletlenszerű, hogy egy adott kihívást tárgyhasználattal, tárgykombinációval, beszélgetéssel, egy minta felismerésével vagy szövegértéssel kell megoldanunk - ettől végig nagyon izgalmas lesz minden feladvány. Még a párbeszédek, egymondatos megfigyelések „súgásai” is nagyon szépen simultak bele a cselekménybe, így a teljes játékidőre valódi figyelmet és gondolkodást igényel a program.

Mindezek mellett ki kell jelenteni, hogy azért akad pár "mi-a-franc!" megoldás, ez talán el is kerülhetetlen a zsánerben, de megijedni nem kell, túlzásba azért egyszer sem estek. (Bár beismerem, az egyik párosító megoldás kulcsát a mai napig nem értem.) Ami tényleg egy kissé a negatív oldalra billentheti a mérleget, az az a két-három alkalom, mikor nagyon körülményesen, extra körökkel kellett a játék tudtára adnom, hogy rájöttem a megoldásra. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a megnyitható dokumentumaink megfelelő oldalát kellett egy tárggyal párosítani, mert addig nem hitte el a program, hogy rájöttem a megoldásra. Ráadásként az egyik NPC-s iránymutatás hosszú percekre eltérített a valódi feladattól - csak annyit hadd mondjak, ha buszra vártok, akkor két kulcsotok kell, hogy legyen, nem elég „várni”.

A játék egyik modern aspektusa, hogy valamennyire személyre szabható az élmény. A párbeszédek során Milda válaszait mi magunk választhatjuk ki, ezekre kellően eltérően is reagálnak az NPC-k. Nagy kedvencem volt még, hogy hősünket kedvünk szerint is öltöztethettük. Jó pár hajviseletet, pólót, nadrágot, cipőt és kiegészítőt kombinálhatunk - ezt a kedves kis extrát én a Life is Strange: Before the Storm óta kötelezővé is tenném a kalandjátékokban.

A Crowns and Pawns: Kingdom of Deceit a maga nyolcórás játékidejével tökéletesen megidézte a klasszikusok hangulatát. Egyedül a kurta-furcsa befejezésért kár, ami olyan volt, mintha a Tag of Joy egyszerűen csak kifutott volna az időből és/vagy a büdzséből - még egy láthatóan megrajzolt feladványt is átugrik, és cutscene-t kaptunk helyette. De ez legyen a legnagyobb baj! Az addig elvezető könnyedén szórakoztató útnak és változatos feladványoknak köszönhetően igazi sikerélményben lesz része annak, aki nem adja fel egészen a stáblista megjelenéséig.

A Crowns and Pawns: Kingdom of Deceit PC-re jelent meg.