Mario Strikers: Battle League teszt

Az utóbbi években a Nintendo a saját fejlesztésű sportjátékaival rendszerint csak feladta a magas labdát, de sosem csapta le. Nagyjából mindegyik sportolós Switch-exkluzív alkotásukat ugyanazzal a pár sorral lehetne összefoglalni; parádés hangulat, tökéletes partijáték, ám borzalmasan kevés a tartalom. Legalábbis ez volt a felállás a Mario Golf: Super Rush, a Mario Tennis Aces és a Nintendo Switch Sports esetében is, és tesztünk főszereplője sem esett túl messze ettől a bizonyos fától. Igaz, a könnyed partijátékos felállást ezúttal egy meglepően mély és összetett játékmenet váltotta fel, de vajon ennyi elég lesz a felhőtlen boldogsághoz?

Hát nem. Ugyan a Mario Strikers: Battle League egy rendkívül szórakoztató játék, mely egyértelműen méltó az elődeihez, ám tartalom tekintetében olyannyira szűkmarkúan bántak velünk a fejlesztők, hogy azzal nehéz vidáman együtt élni. Kevés a játszható karakter, a számítógép ellen hamar unalomba fullad a játékmenet, az online meccsek során pedig nincs igazán kellő motiváció a fejlődéshez.

Alapjaiban ugyanazt a receptet kapjuk, mint amivel a 2007-es Mario Strikers: Charged Football során találkozhattunk; ez egy öt az öt ellen felállású focis játék, ahol az egyetlen szabály, hogy nincs szabály. Na jó, ez túlzás, de az tény, hogy ellenfeleinket nem csak bármikor fellökhetjük, hanem még fel is robbanthatjuk, vagy banánhéjat dobhatunk a lábuk alá. És bizony nem csak a lökdösődést túlozták el ilyen drámaian; a szabadrúgások szerepére érkező Hyper Strike során Mario a focilabdából tűzkarikát varázsol, de olyan karakter is akad, akinek a rúgása kimegy az űrbe, megkerüli a bolygót, és meteorként csapódik vissza a kapuba.

Aki azt hiszi, hogy az elviccelt szabályokhoz elviccelt megvalósítást vagy irányítást kapunk, az ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Nekem több mint háromnegyed órát vett igénybe, míg nagy nehezen teljesítettem a gyakorlópályákat; igaz, hogy a széria még újdonság volt számomra, ám az biztos, hogy még a legádázabb Nintendo- vagy FIFA-rajongók is bőven találnak majd kihívást a játékban. Ámulatba ejtő, hogy mennyire sok lehetőséget rejt az irányítás: a közönséges passzolás, rárúgás, szerelés mellett például passzainkat kombóba fűzhetjük össze, saját csapattársainkat hátba lökhetjük némi extra lendületért, és szinte minden mozdulatnál számít a megfelelő időzítés.

Utóbbit úgy kell elképzelni, hogy mindig van egy olyan (rendkívül szűk) idősáv, melyet ha megpróbálunk eltalálni, akkor karakterünkkel némi extra előnyt érhetünk el. Ha például elkezdjük folyamatosan nyomni a leszerelésgombot, akkor egy nyíl elkezd töltődni a focistánk lába előtt, amit ha pontosan akkor engedünk el, amikor a nyíl megtelt, akkor nem csak elvesszük a labdát az ellenfelünktől, hanem képesek leszünk azt meg is tartani. Ugyanígy a passzoknál is többet számít, hogy a megfelelő tempóban nyomjuk a gombot, mintsem hogy jó helyzetet alakítsunk ki, mint ahogyan a rárúgásoknál is az a kulcsfontosságú, hogy pont a megfelelő ideig préseljük a gombot, nem pedig az, hogy váratlan helyzetből támadjunk.

Játékmenetileg talán ez a Mario Strikers: Battle League legkönnyebben támadható pontja, ugyanis ez a mechanizmus eléggé kétélű fegyver. Az biztos, hogy a minden esetben ugyanúgy ismétlődő scriptek helyett sokkal változatosabb az, ahogyan tényleg minden pillanatban tudunk rontani vagy egy mesteri kombót húzni, illetve az egész felállás ideális terepet biztosít a fejlődéshez, tényleg érezhetjük a saját profizmusunkat, ahogyan elsajátítjuk a játék csínját-bínját. A koncepció negatív oldala, hogy aki más focijátékokhoz hasonló taktikázást vár, az csalódni fog. Mondjuk az ötfős csapatokkal és a foci szabályaitól eléggé távol eső játékkal ez amúgy sem tűnik túlságosan reális opciónak, ám az is igaz, hogy a veszélyes helyzetek és átgondolt támadások-védekezések helyett bizonyos pontokon már-már ügyességi játékba csapnak át Marioék. Hogy ez jó vagy rossz dolog-e, azt mindenki döntse el maga, annyi biztos, hogy a Nintendo klasszikusainak hangulatához remekül passzol az egész alkotás.

A stabil lábakon álló játékélményre a látvány képes még rátenni egy jó nagy lapáttal. A grafika meglepően szép, az animációk folyékonyak, a képregényes miniátvezetők pedig hangulatosak. A stadionok is külön megérnek egy misét; a meccs előtt kiválaszthatjuk az öt különböző aréna közül a kedvencünket, amit aztán az ellenfél választásával fúziónál a játék. Szóval ha mi a Spooky Mansiont választjuk, míg ellenlábasunk a Lava Castle-t, akkor az egyik térfél hátterében szellemek repkednek, míg a másik oldalon lávafolyam hömpölyög. Lényegében minden pillanatában öröm a játékra nézni, az egyetlen apróbb hiba, hogy a teljesítmény ingadozó lett, néhol bizony hajlamos 30 fps alá is bezuhanni a játék.

Ahogyan a bevezetőben már említettem, sajnos ezúttal sem lehet teljesen felhőtlen a boldogságunk. Hiába remek játék a Mario Strikers: Battle League, a tartalom mennyisége beárnyékolja az amúgy közel hibátlan koncepciót és a kivitelezést, melyekre önmagában simán rányomhatnánk egy 9 pontos plecsnit. Izgalmas újítás volt, hogy a korábbi epizódokhoz képest ezúttal nem csak egy hőst választunk, akihez aztán három ugyanolyan minion csatlakozik, hanem a kapust leszámítva minden egyes játékosunkat mi választjuk ki. A lehetőségek tárháza azonban eléggé véges, a mezőnyjátékosok közt csak Mario, Luigi, Bowser, Peach, Rosalina, Toad, Yoshi, Donkey Kong, Wario és Waluigi szerepel.

A problémát pedig csak tetézi az, ahogyan mindegyik karakter statisztikáját a felszerelésekkel módosíthatjuk. Míg Bowser alapjában például egy kőkemény monstrum közel maxos erővel, így tőle nyilván nehéz elvenni a labdát, addig Toadot gyerekjáték fellökni, már ha sikerül utolérni ahogyan mérgezett egér módjára szaladgál a pálya körül. Páncélozott védőruhákkal, lézeres célzórendszerekkel és spéci cipőkkel a statisztikákat kedvünk szerint változtathatjuk, bár amennyivel növeljük az egyik képességet, annyival csökkentjük a másikat, szóval igazi fejlesztés helyett inkább csak némi testreszabást kapunk.

A felszerelések amellett, hogy nem túl izgalmasak, eléggé gyorsan meg is szerezhetőek, és így a játék szeretetén kívül nem igazán számíthatunk semmiféle komolyabb jutalmazási vagy fejlődési rendszerre, ami arra motiválna minket, hogy megállás nélkül pörgessük a meccseket. Talán ennek kiküszöbölésére hozták létre a Striker’s Clubot, ami lényegében a klánrendszernek felel meg, ám olyan nagy izgalmakra innen sem számíthatunk. Akik pedig egyedül játszanának, azok többfordulós kupaversenyekben vehetnek részt, ám miután kiismertük a játék trükkjeit, a gép már nem tartogat nagy kihívást, legfeljebb gyakorlásra jó.

Összességében tehát itt egy újabb keményvonalas Nintendo-alkotás, és megint csak ott tartunk, hogy ugyanazok a hibák miatt nem adhatunk rá olyan magas pontot, mint amit amúgy az alkotás játszi könnyedséggel elérhetett volna. A Mario Strikers: Battle League ugyanis egy zseniális játék, minden pillanata ötletes, cuki, vicces, hangulatos és még izgalmas is. A szabályrendszer átgondolt, az irányítás sokrétű és precíz, a grafika látványos, és az egész koncepció oly sok év elteltével is még mindig szerethető. A multis funkciók hibátlanul pörögnek, és tényleg az egész játék az önfeledt szórakoztatásra épül, ahol egy talpalatnyi helyet sem hagytak a stressznek vagy a frusztrációnak.

Viszont a teljes árhoz képest megint alig két órányi egyjátékos tartalmat kaptunk, kevés a játszható karakter, és a multis kalandoknál is szükség lenne valamilyen plusz motivációs vagy fejlődési rendszerre, mert a játék jelenlegi kínálata finoman szólva is vérszegény. A Nintendo legutóbbi projektjei alapján pedig a frissítések aligha fognak egyhamar érdemi változást hozni e téren, úgyhogy ezt mindenképpen szem előtt kell tartani vásárlás előtt. Ha viszont együtt tudunk élni a szűkös tartalommal, akkor garantált, hogy a Mario Strikers: Battle League minden pillanata élmény lesz!

A Mario Strikers: Battle League kizárólag Nintendo Switchen érhető el.