Manapság egyre kevésbé népszerűek a régivonalas japán RPG-k, ám a Square Enix mindent megtesz azért, hogy életben tartsa és népszerűsítse a műfajt nemcsak Japánban, hanem nyugaton is. Ez több-kevesebb sikerrel sikerül is neki, és a The DioField Chronicle is hasonló céllal készülhetett el. Tisztán látszik, hogy az utóbbi évtizedek legsikeresebb JRPG-iből, a Final Fantasy- és Fire Emblem-játékokból merítettek ihletet a készítők, és igyekeztek a legjobb tulajdonságaikat egybegyúrni, hogy egy maradandó élményt nyújtó RPG-t készítsenek. Lássuk, mi sült ki belőle!
A The DioField Chronicle világa meglehetősen sablonos és unalmas. A középkor, a jelenkor és a fantasy elemek furcsa kombinációja ez, mely a Final Fantasy-játékokon felnevelkedettek számára nem tartogat sok újdonságot. A sztorija sem kifejezetten eredeti, központi motívumai a Trónok harcára hajazó házak közötti rivalizálás, politikai ármánykodás és a mágia: egy különleges kristály bányászati jogáért zajlik a háború a térségben, ami a modern mágia legfontosabb kelléke, így a hatalom megszerzéséhez elengedhetetlen.
Ebbe a világba csöppenünk bele kis zsoldoscsapatunkkal, akikkel hamarosan a királyság szolgálatába lépünk, utunk során pedig természetesen újabbnál újabb társakkal bővül majd a szedett-vetett kompániánk. Ezt a felállást is rengetegszer láthattuk már más JRPG-kben, és sajnos ezen az sem segít, hogy a karakterek még a játék világánál is sablonosabbak és unalmasabbak. Félreértés ne essék, mindegyiküknek megvan a maga indíttatása és háttérsztorija, csak éppen ezek nem túl érdekfeszítőek: megtalálhatjuk közöttük a nemesi származású, ám arra fittyet hányó, bizonyítani vágyó hölgyet, a lelkes és próbálkozó, ám kissé szerencsétlen gyermeket, valamint a morcos és titokzatos, ám belül kedves idegent is. Sajnos nem tudtak újdonságot csempészni egyik karakterbe sem a fejlesztők, egydimenziósak, és a köztük lévő kémia sem az igazi.
Küldetéseinket a főhadiszálláson vehetjük majd fel, illetve ugyanitt találhatjuk meg a fegyverkovácsot és az árust, valamint itt fejleszthetjük a karaktereink képességeit is. Továbbá a bázison beszélgethetünk a csapattársainkkal is egy afféle mellékküldetés részeként, így próbálva elmélyíteni a hősök közti kapcsolatokat. Sajnos ezek is inkább unalmas, élettelen párbeszédek, és általában azt a célt szolgálják, hogy felmérjék, milyen gyorsan tudjuk átnyomogatni őket.
A The DioField Chronicle legjobb aspektusát kétségkívül a harcok jelentik. Ugyan a küldetések nem túl változatosak – általában meg kell védeni egy bizonyos területet, meg kell ölni minden ellenséget, vagy el kell kísérni egy lovaskocsit A pontból B-be –, maguk az összecsapások kifejezetten szórakoztatóak. Karaktereink négyfajta kasztba sorolhatók, ezek a harcos, a lovag, az íjász és a mágus - itt sem voltak túl eredetiek a fejlesztők, nagyon sokat inspirálódtak a Fire Emblem-játékokból. A lovagok lovat és sárkányt is meg tudnak ülni, mágusokból is van, aki inkább a sebzéskiosztásra, és van, aki a gyógyításra specializálódott, azonban miután kialakult egy számunkra jól bevált csapat, nem érdemes kísérleteznünk. Egyfelől a játék keményen bünteti az új dolgok kipróbálását, nagyon könnyen belebukhatunk a próbálkozásokba. Másfelől pedig kifejezetten rosszul van megoldva a fejlődési rendszer, ugyanis hiába csinálunk meg minden fő- és mellékküldetést, mindig pénzhiányban fogunk szenvedni, így csak az aktuális négy főből álló csapatunk felszerelését tudjuk szinten tartani.
Ugyan a küldetések 5-10 perc hosszúak, így azok újrajátszásával viszonylag gyorsan szerezhetünk extra pénzt és egyéb valutákat, de erre nem kellene rákényszeríteni a játékost már a játék legelején. A harcrendszer egyébként valós idejű, és komoly taktikázást igényel. Felülnézetből irányíthatjuk a karaktereinket, miközben utasításokat adunk nekik, lehetőségünk van kikerülni az érkező területi sebzéseket, illetve hátba támadni az ellenségeinket. A harcokat bármikor megállíthatjuk, ekkor nyílik lehetőségünk használni a karakterek speciális képességeit. Ezek főként területre ható sebző, gyógyító, erősítő és tömegirányító kunsztok, de vannak olyanok is, amelyekkel átpozícionálhatjuk magunkat egy számunkra kedvezőbb helyre. Ez a taktikai harcrendszer párosítva a viszonylag rövid küldetésekkel egy igen addiktív élményt tud nyújtani, habár ez a része sem hibátlan a játéknak. Például a karakterek kijelölése nem pontos, sokszor csak esetlenül lehet a támadásokat végrehajtani. Ezek olyan dolgok, amikhez egy idő után hozzászokunk, de ilyen téren is lehetett volna jobb a játék.
A The DioField Chronicle ugyanakkor a leírt hibái ellenére sem egy rossz játék. Egyszerűen csak túl sokat akartak markolni a készítők, a kreativitást teljességgel mellőzve. A harcrendszer egész szórakoztató, és aki szereti a műfajt, annak egy kellemes 40-50 órás kalandot ígér a játék, amely a rövid küldetések miatt ideális lehet két nagyobb cím közti levezetőnek. Viszont aki ennél többre vágyik, az vélhetően csalódni fog benne.
A The DioField Chronicle már elérhető PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PC-re és Nintendo Switchre. Mi a PlayStation 5-ön teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.