Szerencsére nem lehet azt állítani, hogy a klasszikus point’n’click kalandjátékok eltűntek volna, de határozottan a kis indie kiadók szférájára szorultak. Ennek ellenére még akadnak olyan „nagyobb” kiadók, akik rendszeresen támogatják ezt a zsánert. Ilyen a német Daedalic Entertainment is, akik ezúttal az Elf Games és a Luna2 Studio közös projektjét, a Children of Silentownt vették a szárnyaik alá. A minőséget tekintve pedig nem is tűnik véletlennek a közös munka.
A játék története magától értetődően a címszereplő kis faluban, városkában játszódik. Silentown nem véletlenül kapta a nevét, ugyanis a sok betartandó szabály közül a legfontosabb, hogy nem szabad hangoskodni. Miért van ez? A falut körbevevő erdőben szörnyek élnek, amik, legalábbis a lakók szerint, azokat az embereket ragadják el, akik a leghangosabbak, akik nem tartják be a szabályokat. Így nem nehéz elképzelni, hogy minden lakos folyamatos félelemben él nappal, de még inkább éjszaka. Ebben a városkában él Lucia, a kelleténél talán egy kicsit kíváncsibb kislány, akit mi fogunk irányítani és akivel megpróbálunk rájönni az erdő titkára, már ha van egyáltalán ilyen.
A játék alapvető hangulata, atmoszférája ebből a mély, szinte gyermekinek mondható félelemből bontakozik ki. Az ismeretlentől való félelemből. Mindezt pedig remekül megtámogatja a választott művészi dizájn. Az állóképeken is láthatjátok, de természetesen játék közben vehető észre leginkább, hogy az egész dizájn a mai modern creepypasta stílus elemeire épül. Az elnagyolt, kissé torz gyerekrajzos ábrázolás mód, a borongósan színes világ és a karakterek hátborzongatóan nagy és üres szemei mind megteremtik azt a diszkomfort érzetet, amit ez a fajta internetesen ijesztegetés el akar érni. Ehhez még hozzáadódik a nagyszerű zenei anyag is. Gyönyörű zongorajátékok kísérnek minket végig, hol fúvós, hol vonós hangszerekkel kiegészítve. Amikor pedig ezek elhallgatnak, akkor a csend sokkal erősebben hat, mint bármilyen vizuális inger, vagy jump scare. De ne aggódjatok, abból is akad pár a fejezetek közti átvezetőkben.
Az igazi kontrasztot viszont az adja, hogy az egészet a gyermek Lucia és barátai mindennapjaiból éljük át. A gyerekek játszanak, beszélgetnek, kérdeznek és félnek. Mindnek egyedi karaktert, saját személyiséget sikerült varázsolni. És habár ezek nem lesznek annyira mélyen kibontva, mégis egy élettel teli kis közösség illúzióját teremtik meg. Éppen ezért lehet olyan gyomorszorító, amikor ezek a gyerekek megosztják Luciával legmélyebb gondolataikat, félelmeiket.
Játékmenet szempontjából egy klasszikus point’n’click kalandjátékot kapunk. A végigjátszáshoz elég egyedül az egér, de a kontrolleres irányítás lehetőségét is megkaptuk. Viszont a ”klasszikus” kifejezést vegyétek komolyan: ezúttal nincs hint-rendszer és visszaköszön a jó öreg pixelvadászat is. Hogy ez utóbbi viszont nem baj, azt higgyétek el nekem. Azt, hogy nincsen dedikált gomb az interaktív tárgyak kijelöléséhez, azzal kárpótolták, hogy minden tárgy és ikon nagy. Tudom, hogy ez magától értetődőnek kéne hangzania, de higgyétek el, nem az. Nem apró, szó szerint pixel méretű eszközökre fogunk vadászni, hanem rendesen látható és felismerhető dolgokra. Az egyedüli trükk, hogy mindnek a rajzstílusa belesimul a háttérbe, így tényleg elő kell venni a régi szokást, és minden felületen végig kell húznunk az egerünket, hogy nehogy kihagyjunk valamit.
Itt említeném meg röviden, hogy ebben a stílusban is fontos odafigyelni arra, hogy mit mondanak az NPC-k. Sokszor ugyanis a továbbjutáshoz való tippet rejtik a mondanivalóik, vagy egyszerűen csak a következő feladatot vázolják fel előttünk. Nos, ebben az esetben akad egyetlen egy csúnyán félrevezető párbeszéd, ami könnyen tévútra vezetheti a játékost, legalább is engem hosszú időre eltérített. (Csak annyit mondok, hogy nem az a baj, ha az ablakról rálátnak Sunira.) Viszont a feladatok túlnyomó része a kezünkre játszanak. Elvadult, logikátlan megoldások helyett, többségében átlátható feladatokat kapunk, esetleg segítenek a már említett párbeszédek, vagy a már belénk ivódott videójátékos logikával kell megoldanunk valamit. Akárhogy is, a fejtörők megoldásai összességében pozitív élményt nyújtanak.
A hagyományos tárgykeresgélős és használós játékmeneten túl, fontos szerepet kapnak a játékban Lucia dalai, mind történetileg, mind játékmechanikailag. Ahogy haladunk előre a játékban, úgy gyűjtünk hangjegyeket. Amikor pedig összegyűlt három egymáshoz tartozó, akkor megnyílik egy dal. Sokszor ezeket a dalokat kell emberek, vagy tárgyak mellett elénekelnünk, hogy továbbhaladhassunk a történetben. (Használatukra nekünk kell rájönnünk, semmi sem jelzi, hogy mikor is van rájuk szükségünk.) Viszont nem egyszerű egérkattintásról van szó. A dalok mini-fejtörőket nyitnak meg. Két típust kapunk ezekből - majd később egy harmadikat -, melyek során vagy egy labirintus szerű felületen kell a célba jutnunk, vagy tárcsákat kell forgatnunk, hogy kiadjanak egy ösvényt. Nyilván, így leírva sokat nem lehet belőlük sejteni, de a játékmenetet feldobják és a folyamatosan növekvő kihívásuk kellemes szórakozást nyújt.
A Children of Silentown egy remekül összerakott - magyar felirattal is játszható - hagyományos point’n’click kalandjáték, erős atmoszférával és egy szívhez szóló történettel a bátorságról, arról, hogy mit tesz az emberrel a félelem. A nyolc órás játék három befejezéssel rendelkezik, amiket igaz, mi választunk, de valamennyire vakon döntünk, így ezt nem igazán nevezném „igazságosnak”. De még ha sikerül a legrosszabbat is választanunk, mindegyik befejezés van olyan szép a maga nemében, hogy elégedetten fogunk felállni a végső narráció után. Az odáig elvezető kaland viszont garantáltan megéri, főleg a zsáner kedvelőinek. Tehát ha te is rajongó vagy, akkor mindenképp tegyél vele egy próbát!
A Children of Silentown megjelent PC-re, Nintendo Switchre, XBox Series X/S-re és PlayStation 5-re. Mi PC-n teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.