A fákkal és településekkel sűrűn szegélyezett, közutakon zajló küzdelem évről-évre rengeteg vakmerő pilótát vonz a helyszínre, akiket a számos korábbi, sokszor halálos kimenetelű baleset sem tántoríthat el attól, hogy rajthoz álljanak ezen az őrült futamon. A több, mint 60 kilométeres Snaefell Mountain Course valódi koronaékszernek számít a kétkerekűek világában, így kissé furcsa, hogy eddig mindösszesen csak két alkalommal kaptunk a témába vágó virtuális feldolgozást. A TT Isle of Man: Ride on the Edge széria tehát nem tekinthet vissza olyan patinás múltra, mint a témájaként szolgáló motorverseny, amiben jókora szerepet játszott a korábbi részek felemás megvalósítása is.
Ugyan ezen a téren az idei etap sem vizsgázik hibátlanra, mégis, jókora ugrásnak érződik a régebbi próbálkozásokhoz képest, ami talán nem is véletlen. A fejlesztői ülésbe ugyanis a középszerről ismeretes Kylotonn csapatát az a RaceWard Studio váltotta, akik korábban már letették a névjegyüket a motoros körökben kifejezetten közkedvelt RiMS Racinggel. Külön poén, hogy a két játék között nemcsak a kiadó személye közös, hanem a használt KT engine is, így, ha már a váltás mellett döntöttek a Nacon berkein belül, akkor náluk jobbat, ha akartak sem találhattak volna a megüresedett pozícióra. Ennek jótékony hatásait pedig már rögtön a játék kezdeténél érezni fogjuk, hiszen ahelyett, hogy egy menübe kerülnénk, a géposztályunk és pilótánk kiválasztását követően már egyből a motorunk nyergében találjuk magunkat, hogy a gázkar meghúzásával elinduljunk felfedezni Man szigetét.
A TT Isle of Man: Ride on the Edge 3 kétségkívül egyik legnagyobb újdonsága a szabadon bejárható terület, ahol nemcsak gyakorolhatunk, hanem különféle kihívásokat és érdekes információkat feloldó különleges helyszíneket is keresgélhetünk. Bár térkép alapján a játéktér mérete meglehetősen szűkösnek tűnik, valójában a célnak tökéletesen megfelel, ráadásul eközben még a napszakokat és az időjárást is lesz lehetőségünk manuálisan állítgatni. Egyedül a kihalt útszakaszok azok, amik kicsit illúzió rombolóak, de ez egyrészt érthető a lezárt versenypályák miatt, másrészt a szabad kóborlás nem kötelező, a fontosabb események között gyorsutazhatunk, így csak akkor muszáj céltalanul bóklászni, ha az elrejtett extrákat szeretnénk felfedezni.
Ezzel viszont csak óvatosan, mivel, ha mindenhova teleportálunk, akkor elég hamar kevésnek fogjuk érezni a lehetőségeinket. Egyedül a többjátékos módok azok, ahol hosszabb távon is lesz majd mit csinálni, hiszen kapunk időkorlátos eseményeket, online versenyeket, ranglistákat, sőt, még egy e-sport felé kacsintgató opciót is, viszont, amint átnyergelünk az offline térbe, rögtön arcon csap minket a foghíjas tartalom. A fentebb emlegetett kihívások, valamint a sima futamok mellett ugyanis nincs más, csak egy alaposan kiherélt karriermód, amit az ügyesebb játékosok akár pár óra alatt letudhatnak. Ezen sajnos az sem segít, hogy kétféle osztályban, a valamivel gyengébb Supersportban, illetve a királykategóriaként aposztrofált Superbikeban is megmérettethetjük magunkat, sőt, ezeket akár egyszerre is nyomhatjuk, bármikor váltva közöttük.
Írd és mond, mindösszesen 8 kvalifikációt, valamint ugyanennyi versenyt kapunk kategóriánként, amiket letudva megnyílik a teljes szigeten keresztül zajló igazi küzdelem, a több, mint 60 kilométeres főfogás. Ez piszkosul kevés, főleg, mivel az időmérők csak a futamok rajtsorrendjét befolyásolják (ennek ellenére nem ugyanazon a pályaszakaszon zajlanak), azaz, ha elég tökösnek érezzük magunkat, akár át is ugorhatjuk ezeket, így koncentrálva a fontosabb eseményekre. Ami miatt talán mégis megéri ezeket letudni, az a plusz tapasztalati, illetve fejlesztési pontok, előbbi pusztán esztétikai célt szolgál, utóbbi viszont már jóval komolyabban beleszól a játékmenetbe.
Minden egyes paripa részegységei több szinten keresztül fejleszthetők (a komponenseket finomhangolhatjuk is), aminek hála egyre jobb és jobb statisztikával rendelkező motorokkal állhatunk rajtvonalhoz. Mivel az ellenfelek is futamról-futamra fejlődnek, ezért idővel rá leszünk kényszerítve a pontok hajkurászására, különben esélyünk sem lesz lenyomni őket. Szerencsére a megszerzett javak átvihetők a két géposztály között, így sokkal könnyebben haladhatunk és akár még farmolhatunk is, bár ennyire azért talán nem vészes a helyzet. Ha még így is elveszve éreznénk magunkat, akkor sem kell megijedni, ugyanis a játék nehézségi szintje elég részletesen skálázható, kezdve a fizikától, a kisegítő lehetőségeken át egészen a mesterséges intelligenciáig. Utóbbi egyébként több, mint korrekt, a gép által irányított ellenfeleink nemcsak agyatlan sínen mozgó időzített bombáknak, hanem sokkal inkább hibázásra képes halandóknak tűnnek, akik többnyire igyekeznek meghagyni az egy motor helyet maguk mellett és nem küldenek minket a rekettyésbe állandóan.
Ez azért sem baj, mivel az ütközések fizikája egyenesen borzalmas, rendszerint pilótánk kikatapultál a semmibe, szóval egyáltalán nem lepett meg, hogy a fejlesztők igyekeztek egy tankra szerelt kameraszöggel elrejteni a baleseteket több, de inkább kevesebb sikerrel. Ahol viszont egyáltalán nem lehet belekötni a játékba, az maga a vezetés élménye, ami egyszerűen tökéletes. A motoroknak súlya van, főleg, ha egy teletankolt Superbikeot próbálunk terelgetni és bármelyik nehézséget is választjuk, hihetetlen élvezetes a szűk utcákon való száguldozás. Ahogy elsuhanunk a fák, a házak, vagy épp a közönség előtt, különösen sisaknézetben, egyszerűen olyan sebességérzetet kapunk, amit korábban talán még soha, egyetlen más játékban sem. Mondjuk ez utóbbi erősen ajánlott is, ha ugyanis 200 km/h alá lassítunk, akkor már feltűnnek a felemás textúrák, a közönség elképesztően gyenge megvalósítása, vagy épp a szürke vonalként csepegő eső.
Ugyanakkor nagyobb sebességnél sincs minden rendben, a kissé alacsonyra belőtt látóhatár miatt ugyanis folyamatosan a szemünk előtt rajzolódik ki, illetve élesedik be a táj. Ez még egy erdős, fedett résznél annyira nem vészes, de az esetek többségében hatalmas, nyílt terepen száguldozunk, ahol eléggé feltűnő, ahogy próbál lépést tartani velünk a rendszer. A hangok terén ugyancsak felemás a helyzet, míg a motorok zümmögése egyszerűen tökéletes, a környezeti zajok hihetetlen ingerszegények, sokszor olyan érzésem volt, mintha zárt falak között versenyeznénk, pedig erről szó sincs. A játékban felcsendülő dalok sem hagytak bennem mély nyomot, szerencsére a gépek hangjai többnyire a háttérbe szorítják őket, ha pedig nagyon az agyunkra menne a lagymatag ciripelés, bármikor kikapcsolhatjuk azokat a menüben.
Érezhetően jót tett a TT Isle of Man: Ride on the Edge 3-nak a fejlesztőcsere, hiszen ennek hála egyes elemeiben sikerült elmozdulni a tisztes középszer kategóriájából, sajnos azonban továbbra is akadnak olyan részei, amik eltántoríthatják a vásárlástól a műfaj szerelmeseit. A felemás megvalósítás, a foghíjas tartalom, valamint az olykor megbokrosodó fizika elsőre, sőt másodikra sem tűnik túl hívogatónak, cserébe viszont maga a motorok vezetése és a száguldás élménye egyszerűen lehengerlő és könnyedén feledteti velünk a közben felmerülő hiányosságokat. Kétség sem férhet hozzá, ez a széria eddigi legjobb darabja, rajongóknak egyenesen kötelező, de nekik is azt ajánlom, hogy várjanak még a beszerzésével, mivel az 50 eurós árcédulát kissé túlzónak tartom, főleg ennyi tartalomért cserébe.
A TT Isle of Man: Ride on the Edge 3 május 11-én jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, Nintendo Switch-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük egy i7-10700, 32 GB RAM és egy RTX 3060 TI társaságában.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.