Ugyan a Shame Legacy alapfelütése egyáltalán nem nevezhető egyedinek, mégis kiváló alapot szolgáltat egy kis félelemkeltéshez. Hiába dolgoztak a fejlesztők hozott anyagból, addig kevergették a már unalomig ismert toposzokat, míg végül megszületett egy kellően érdekes és számos csavarral megspékelt pokoljárás, ami csak úgy árasztja magából a kilátástalanságból fakadó nyomasztó atmoszférát. Kétségkívül ez utóbbi, vagyis a hangulat a játék legerősebb része, a ködbe burkolózó helyszínek, az ódon börtöncellák és a gyomorforgató kínzási helyszínek bármelyik turisztikai prospektusban megállnák a helyüket, csakhogy amint nekiindulunk a felfedezésüknek, megmutatkozik a több sebből vérző játékmenet és rögvest elillan a varázs.
Természetesen a mai divatnak megfelelően nincs semmink, amivel megvédhetnénk magunkat (legalábbis kezdetben), így hát marad a lopakodás, sajnos azonban a rendszer elég inkonzisztens, így hiába látjuk, hogy mekkora zajt csapunk, sokszor csak a vak szerencsében és a lépten-nyomon megmutatkozó szkriptben bízhatunk. Utóbbi már-már pofátlan módon csal, a csőszerű pályákon ugyanis sokszor az sem mindegy, hogy egy adott hordót balról, vagy jobbról kerülünk ki, mert ha rosszul döntünk, rögtön jön a Game Over felirat. Szerencsére a játék gyakran ment, ez azonban sovány vigasz, főleg, ha egy adott szakaszon többszöri próbálkozás után sem tudunk keresztül vergődni. Ilyen szempontból a legfájdalmasabb élményem a kukorica labirintusnál volt, ahol a rossz irány minden esetben instant halált jelentett, mivel ahány zsákutca, annyi ellenfél, így aztán képzelhetitek mennyire élvezetes lehetett megtalálni a kiutat.
A végén már folyamatosan sprintelve, próba szerencse alapon szaladgáltam a rekettyésben, ami elsőre hülyének hangzik, de a fejlesztők gondoskodtak arról, hogy sokszor csak így lehessen abszolválni bizonyos szakaszokat. Ez leginkább az elménk állapotának köszönhető, ami csökkenni kezd, ha kínzást, vagy egyéb szenvedést látunk. Ilyenkor a képernyőnk vibrál, karakterünk zihál és megjelenik egy tűzdémon, ami üldözőbe veszi főhősünket és az esetek többségében ki is végezi őt. Emiatt nem szabad sokat időzni a rituális helyszíneken, azaz lopakodás helyett ildomosabb inkább futni, csakhogy ebben az esetben magunkra ugrasszuk a környéken garázdálkodó összes emberi ellenfelet, így esve csöbörből vödörbe. Ennek hála bármivel is próbálkozunk, valami, vagy valamik tuti a nyomunkban lesznek, ami mondanom sem kell, minden, csak épp nem élvezetes.
Miközben azon töprengünk, hogy most futva, vagy lopakodva döglünk-e meg, másra is használhatjuk az agyunkat, hiszen a játékban helyet kapott pár feladvány, amikkel a készítők igyekeztek feldobni a folyamatos rettegést. Még a történetünk elején találunk egy furcsa botot, amit használva nyithatunk, illetve zárhatunk ajtókat, válthatunk kapcsolókat, később pedig újabb jelvényeket rakhatunk rá, amik sokszor a továbbjutás kulcsai lesznek. Bár a rejtvények egész ötletesek, sajnos érezhetően túl vannak nyújtva és sokszor érezzük majd azt közben, hogy felesleges köröket futunk. Talán a készítők így akarták jobban kitolni a játékidőt, ami még ezekkel együtt sem lett túl acélos, hiszen, ha ügyesek vagyunk és kedvel minket a szkript, akkor akár pár óra alatt a végére érhetünk az egésznek.
A titokzatos bot kapcsán még kiemelném, hogy minimális szinten, de tudunk vele védekezni is, bár ez nem minden esetben aktiválódik. Ha csak egy ellenfél vesz minket észre és támad ránk, akkor egy rövid Quick Time Event résszel ártalmatlaníthatjuk őt, viszont nagyobb csapat esetében már nem lesz lehetőségünk erre és ugyanúgy rögtön elhalálozunk. Ezek után mielőtt bárki arra gondolna, hogy akkor egyenként leszedi a szektásokat a faluban, az inkább felejtse el az egészet, mert egy-egy ilyen akció során instabil elmeállapotba kerülünk, tehát rövid időn belül megjelenik a szörny, ráadásul, ha valaki ilyenkor talál ránk, akkor mindegy, hogy egyedül volt-e, instant meghalunk. Szerencsére időnként találhatunk serkentő löttyöket, amiket lehajtva visszanyerhetjük az ép elmeállapotunkat, de ezekből nincs sok, ezért aztán felesleges ezekre bazírozni.
Ahogy azt már korábban említettem, az atmoszféra és a hangulat csak úgy árad a játékból, sajnos azonban ezen a téren sincs minden rendben. Bár a környezet kidolgozása példás, még így is rengeteg az elnagyolt elem, a későn betöltődő textúra, valamint a láthatatlan fal. Ennél nagyobb gond szerintem, hogy a karakterek, illetve a szájszinkron megvalósítása jóval korábbi generációkat idéz, különösen igaz ez a minket kergető démonra, emiatt pedig a vele történő konfrontálódás inkább röhejes, mintsem félelmetes. Beállítások terén is akad pár anomália, példának okáért iszonyatosan hiányzik egy Field of View csúszka, mert ez a jelenlegi sokszor olyan érzést keltett bennem, mintha egy kulcslyukon keresztül játszanék. Utóbbi elég kellemetlen, főleg, ha mellé tesszük a túlérzékeny egérbeállítást is, amit hiába húztam le teljesen minimumra, úgy pörgött a karakterem, mintha muszáj lett volna neki.
A Shame Legacy sajnos nem egy jó játék, ami leginkább a játékmenetében felmerülő tervezői döntéseknek köszönhető. Ezen a téren a megoldásai vagy egyáltalán nem működnek, vagy ha igen, akkor pedig kiütik egymást és így veszik el a kedvünket a folytatástól. Sajnos a remek hangulat és az érdekes történet sem volt elég ahhoz, hogy ennyi problémát kompenzáljanak, emiatt aztán még a műfaj szerelmeseinek sem igazán tudom ajánlani a Fairyship Games alkotását, kivéve, ha a főhősünkkel együtt ők maguk is meg akarják járni a poklok poklát.
A Shame Legacy május 30-án jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.