Trepang2 teszt

Ebből kifolyólag a pár fős Trepang Studios csapata az összes felesleges sallangtól megszabadította a játékot, ezen ténykedésüknek pedig számos olyan elem is áldozatául esett, amik hiányát könnyedén megérezhetik azok, akiket nem elégít ki egy kis vérgőzös gyilokpornó. A legfeltűnőbb hiányzó ezen a téren az maga a történet, ami ugyan jelen van valamilyen szinten, főleg a pályákon összeszedhető jegyzetek képében, de annyira érdektelen, hogy pár küldetés múlva már garantáltan fogalmunk sem lesz majd arról, éppen kiket és miért ölünk halomra. Egyedüli támpontként a rájuk szegezett pirosra váltó célkeresztünk szolgál, aminek hála mindenféle kérdés és mögöttes gondolatiság nélkül lőjük majd halomra a felénk özönlő katonákat, szektásokat és egyéb mutáns förmedvényeket.

Dolgunk végeztével minden egyes alkalommal a központi hubként funkcionáló bázisunkra kerülünk vissza, ahol felpimpelhetjük katonánkat, gyakorolhatunk kicsit, illetve elindíthatjuk a következő fő-, és mellékküldetésünk valamelyikét. Ezen a téren meglehetősen felemás képet fest magáról a Trepang2, hiszen míg a sárgával jelölt „sztorimissziók” kellően változatosak, legalábbis, ami a helyszíneket illeti, addig a mellékes feladataink túlságosan egy kaptafára készültek. Szinte mindegyik esetében arról van szó, hogy bezárnak minket egy aránylag nagy arénába és túl kell élnünk a hordában érkező ellenfelek ostromát. Unalmasan hangzik? Nos, az is, azonban a játék piszok nagy szerencséje, hogy a bevezetőben már emlegetett harcrendszere olyan szinten látványos és addiktív, ami miatt egyetlen extra összecsapást sem akarunk majd kihagyni.

Elképesztő kunsztokat abszolválhatunk a harcok során, amiket megpillantva még maga John Woo is csak elismerően csettintene. A belsőnézetes halálosztás közben ugyanis becsúszva lökhetjük fel ellenfeleinket, akiket aztán megragadva élő pajzsként magunk előtt tarthatunk, esetleg egy gránátot élesítve rajtuk a tömegbe dobhatjuk őket, amit rendszerint kirobbanó siker követ. Ha ez nem lenne elég, akkor bármikor aktiválhatjuk a fókusz módot, aminek hatására belassul az idő és mi játszi könnyedséggel oszthatjuk a halált. Egész egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű, ahogy az ellenfeleink a közreműködésünknek hála darabokra szakadnak, mindeközben pedig a különféle pályaelemek is leamortizálódnak, ezáltal prezentálva még jobban az általunk véghez vitt pusztítás mértékét.

A szemtől szembeni konfrontáció tehát piszok látványos, emiatt pedig hiába lesz lehetőségünk olykor lopakodva nyakakat törni, a francnak lesz kedve megbújni a sötétben, ha a reflektorfényben ilyen csodák történnek. Azért, ha mégis sunyulnánk kicsit, akkor az időlegesen láthatatlanná tevő Cloak módot nekünk találták ki, de érdemes tudni, hogy sokkal hamarabb kifogy belőle a nafta, mint a fókuszból, szóval előbb, vagy utóbb, de garantáltan elszabadul a pokol. Ezek az extrák egyébként időszakosan töltődnek vissza, akárcsak a staminánk, viszont nagy különbség, hogy utóbbit a folyamatos gyilkolással nemcsak szinten tarthatjuk, hanem akár túl is tölthetjük, ezáltal pörgetve fel még jobban az amúgy sem lassú összecsapásokat.

A dobálható fegyvereken felül (amik lehetnek gránátok, fejszék, illetve kések) összesen hét begyűjthető halálosztó áll majd a rendelkezésünkre, amiket minimális szinten ugyan, de fejleszthetünk is a pályákon elszórt aktatáskák megtalálásával. Nem kell komoly dolgokra gondolni, teljesen átlagos extrákról van szó, amiket aztán egy fegyverládánál módosíthatunk, ezáltal pakolva fel rájuk például hangtompítót, vagy lézerirányzékot. Ezen a téren annyi megkötéssel kell számolnunk, hogy egyszerre csak két mordály lehet nálunk, amiket bármikor kedvünk szerint lecserélhetünk. Később egyébként egy szérumnak köszönhetően már mindkét kezünkbe juthat fegyver, feltéve, ha az adott típusból találunk még egyet a földön. Utóbbi esetében minden játszik, azaz a pisztoly, shotgun, vagy smg mellett akár egyszerre kettő gránátvetővel is oszthatjuk az áldást, az ellenfelek legnagyobb bánatára.

Mindezt pedig olyan audiovizuális köntösben, ami ugyan nem indul a generáció legszebbje címéért, de legalább jól szól és nem vesz el az élményből. A helyszínek például kifejezetten hangulatosak, különösen a fény-árnyék hatások mutatósak, amiktől néha beköszön egy kis horror utánérzés is, cserébe viszont faék egyszerűek, lineárisak és nem nélkülözik a láthatatlan falakat sem. Mondjuk ez a csőszerű felépítés talán nem véletlen, mivel az ellenfelek még komolyabb nehézségi szinteken is elképesztően buták, így egy bonyolultabb alaprajz esetén simán eltévedhetnének, így akasztva meg a játékmenetet és tolva ki az amúgy meglehetősen karcsú játékidőt. Azt azért sietve hozzátenném, hogy a nagyjából négy órás kaland ugyan valóban rövidnek érződik (többjátékos módot hiába keresünk), a számos megnyitható extra csalás feloldásához többször is végig kell játszanunk a „történetet”, ezáltal növelve meg az újrajátszhatósági faktort.

A Trepang2 pontosan az, ami, se több, se kevesebb: egy vérbeli agyatlan akcióorgia, ami élvezetes játékmenetével és pörgős harcrendszerével igyekszik kompenzálni a hiányosságait, méghozzá egész ügyesen. Természetesen nem hibátlan, hiszen a történet egyenesen röhejes, a pályatervezés hagy maga után némi kívánnivalót, valamint lehetne hosszabb és kicsit okosabb is, de mindezek ellenére egyszerűen nem tudok rá haragudni, mert ameddig tartott, addig én végig kaján vigyorral az arcomon bámultam a monitort. A zúzós dallamok, a repkedő holttestek, a leszakadó végtagok és az időlassításnál teljes pompájukban megcsodálható robbanások ugyanis olyan összképet eredményeznek, amit egyszerűen nem lehet nem imádni, persze csak akkor, ha velem együtt te is vevő vagy az efféle túltolt őrületre.

A Trepang2 június 21-én jelent meg, egyelőre kizárólag PC-re.