Pedig még mindig feláll a szőr a hátunkon, amikor eszünkbe jut, mennyire félrement anno a The Last of Us: Part I Remastered PC-s verziója. Az Iron Galaxy csapata nem nagyon tudott mit kezdeni az alapanyaggal, minden indításnál hosszú shaderezést malmoztunk végig, ráadásul a koherens framerate is csak távoli utópiának tűnt hosszú hónapokig. A második rész esetében már nem követte el ugyanezt a hibát a Sony, és a portolásban jártas Nixxies dobott mentőövet az Iron Galaxynak. A két csapat minden tudását és tapasztalatát latba vetve készítette el a The Last of Us: Part II Remastered új verzióját, méghozzá úgy, hogy tartalmilag még teljesebb csomagot kapunk, hiszen a premierre a Naughty Dog előrukkolt a játék 2.0-s frissítésével is. Két legyet egy csapásra!
Kevés olyan videojáték létezik, amely ha a szóba kerül egy baráti beszélgetésen, éles vita tárgyát képezi még öt évvel a PS4-es változat megjelenése után is. Egyes vélemények kiemelték a merész, brutális témaválasztását, amely egyaránt mesél a gyűlölet ciklikus természetéről, az értelmetlen bosszúról és a megbocsátásról. Mások viszont kötik az ebet a karóhoz, hiszen az összetett, két szálon és eltolódó idősíkokban játszódó narratíváját kétségtelenül nehéz befogadni. Mondván nem ezt szokták meg a Part I-ben, mi értelme volt egy fő karakter halálának és egy olyan másik hőst behozni, mint Abby, meg úgy egyáltalán, hogy jön ahhoz Neil Druckmann, hogy követ hajítson az állóvízbe és a feje tetejére fordítson mindent?
Bevallom, amikor Abby-t terelgettem az előző generációs konzolon a hosszúra nyúlt bevezető szakaszban, még nem tudtam hova tenni az írók szándékát, aztán gyorsan változott a véleményem. Befogadóbb lettem és azon vettem észre magam, hogy az új hősnő motivációi sokkal közelebb állnak hozzám, mint a kissé idegesítővé váló Ellie-é. Micsoda pálfordulás ez! A Part II tehát egy igazi aknamező, amelyet máshogy kell kezelni, máshogyan kell szeretni, mint elődjét. Ám az biztos, hogy valódi érzelmeket vált ki mindenkiből, és e tekintetben Druckmannék alaposan célba találtak.
Mint minden Sony-játékot, félve indítok el a Steamen. Legutóbb a Marvel’s Spider-Man 2 mikrolagjai bolondítottak meg, de a Rise of the Roninra is vár még jó pár patch, mire tényleg játszható lesz. A The Last of Us: Part II Remasterednél is megvolt a kockázat, az indításnál megszokott módon ismét egy launcherben ejthetjük meg a grafikai beállításokat, el se kell fáradni értük a menühöz. Jóleső érzéssel töltött el, hogy az alapjátékkal egyidős GeForce RTX 3070-emmel kapásból magas beállításokat ajánlott fel a játék, és csupán a textúrákat húztam fel maximálisra, illetve a DLSS-t kapcsoltam Balancedre “jöjjön, aminek jönnie kell” elven. Nem volt kis öröm, amikor végül meglepően folyamatos teljesítményt kaptam 1080p-s felbontáson.
Már a Tommy és Joel közti párbeszéd alatt ámuldoztam, miközben hősünk a gitárját tisztogatja. Joel ősz szakállának utolsó szállja látható, és mikor visszalovagolnak Jacksonba, a játék már nem kertel, megdöbbentő részletgazdagsággal adja tudtunkra, hogy ez bizony a definitív élmény. Ahogy a fű ringatózik a szélben, a naplemente sápadt fényei átáramlanak a fákon és csillog a barátságos patak vizén, nem kevés elégedettséggel töltött el. És ez még csak a kezdet, a magas vizualitási minőség egy percre sem tűnik el a képernyőről a 20-25 órás kaland során.
A hangzatos feature-öket már ismerjük: a port tartalmazza a PlayStation 5-ös verzió összes frissítését, beleértve a No Return című roguelike módot, illetve a kivágott, félkész, de simán játszható fejezeteket. Ami igazán érdekesek azok a PC-központú kiegészítések, beleértve az olyan gépi felskálázási megoldásokat, mint a DLSS 4.0-t, az FSR 3.1-et (frame generationnel) és a XeSS-t is, nem beszélve a korlátlan framerate-rő és az ultra-szélesvásznú monitorok támogatásáról. Szerencsére a grafikai finomhangolására és a teljesítmény fokozására egy sor opció áll a rendelkezésükre, hogy még a viszonylag krumpli gépeken is elfogadható sebességet kapjuk. Oké, nyilván egy Steam Decken ne nagyon várjunk a PS4 képességeit meghaladó vizualitást, de legalább van, elfut és használható.
Az említett GPU mellé a szokásos Intel Core i7 10700K processzorral és 32 GB DDR4 RAM-mal szerelt konfigomat állítottam hadrendbe, amivel 60-80 közötti fps-értéket mértem. A sebesség csak a nagyobb, zsúfoltabb területeken lassult le, de soha nem zuhant 60 alá. Az viszont előfordult, hogy mikor két terület között egy ajtón haladtam át, pár másodpercig szaggatni kezdett a játék, mindaddig, míg a háttérben be nem töltött az adott pályarész. Ez a streaming jelenség gyakori, viszont ellenkező irányba nem reprodukálható, azaz miután visszatérünk a korábban bejárt pályarészre, ott már nyoma sincs a pufferelésen. Ez azonban egy olyan hiba, amivel a közelgő patch-ig simán együtt lehet élni.
Ugyan a DLSS használatakor előfordul, hogy kicsit homályossá válhatnak az apróbb tereptárgyak, felületek, a víz és a ruhák élei, melyek már azért feltűnőek tudnak lenni, főleg az olyan jelenetek során, ahol közelről láthatjuk a karaktereket (és ugye többségében erről van szó), és akiket ez zavar, simán kizökkentheti az élményből, főleg magasabb felbontásban. Cserébe viszont nyoma sincs más feltűnő hiányosságnak, igazán sima futással kápráztat el bennünket a játék. Hála a kivételes mesterséges intelligenciának, egyetlen harci találkozás sem ugyanolyan, az ellenfeleknek neve és személyisége van, társaik halála láttán pedig képesek az életükért könyörögni. Az irányítás egérre és billentyűzetre írva is tökéletes, minden gomb a helyén van (a sprint a Shiften, a guggolás-hasalás a C-n), semmit nem kellett átvariálni.
A DualSense-támogatás még mindig egy sarkalatos pont PC-n, hiszen lényegesen gyengébb a visszacsatolás, mint PS5-ön, főleg, hogy a haptikus visszajelzések és más funkciók Bluetooth-on nem működnek továbbra sem, helyette kábellel kell csatlakoztatunk a kontrollert. Nagy baj nincs, hiszen a hagyományos PC-s perifériákkal simán elvoltam, célzásnál még mindig az egér a legnagyobb királyság. Továbbra sem kötelező a PSN-fiók használata, viszont ajánlott, hiszen egy extra skin üti a markunkat Ellie-hez, illetve 50 ingame pontot is kapunk, amit bónuszokra költhetünk el.
Akadnak még hiányosságok a PC-s The Last of Us: Part II Remastereddel, de igazából csak apróságokról van szó, amiket simán meg lehet bocsátani, látva azt, hogy a két stúdió milyen erőfeszítéseket tett, hogy elkerüljék az újabb fiaskót. A bosszúság helyét a nagybetűs szórakozás, és az extra játékmódoknak hála az újrajátszhatóság vette át, nem kezelték félvállról a PC-sek kívánalmait. Fantasztikus a játék felnőttes témája, a látványa és futási teljesítménye, ezek mind olyan dolgok, amit megtapasztalni és élvezni kell. Ebben a formában és platformon is.
A The Last of Us: Part II Remastered már elérhető PC-re.
Kapcsolódó cikk
PS3 volt az első konzol élményem, sose felejtem el, mivel Uncharted 2 bundle volt. Régi CRT tv-re rákötve mikor elindult a játék, a vonatos jelenet, egyszerűen nem akartam elhinni, amit látok.
Furcsa érzés egy Naughty Dog címet PC-n látni. Örülök, h minél több emberhez eljutnak, de elveszik kicsit a varázsa az egésznek így. Az ami engem annak idején elbűvölt és azóta viszem magammal. Mint mondjuk ha vennék egy Iphone-t és Android rendszer van rajta, vagy fordítva. Azért veszed az egyiket vagy másikat, mert attól érzed magad egyedinek, az különböztet meg. Jól esik tartozni valahova. Ez most kicsit elveszett így. Ezért fog a Switch 2 nagyot menni, és minden rekordot megdönteni, mert ott exkluzívitást veszel, élményt, ami sajnos a másik két cégnél már elhalványult.
Butaságnak és sznobizmusnak tűnik amit mondok, de így működik az emberi agy. Addig ragaszkodsz valamihez, ameddig az csak a tiéd.
A PS4 Pro-t egy Rtx 4070 váltja pont ezért.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.