A Night School Studio 2016 elején lepett meg bennünket első játékukkal, az Oxenfreevel, ami pillanatok alatt egy igazi indie gyöngyszemmé nőtte ki magát. Az Edwards Islandet megjáró tinik kalandja váratlanul jól sikerült, kísérteties hangulata a mai napig képes megborzongatni a kedélyeket. A fejlesztőknek hála négy évvel később már a pokolban próbálhattuk az asztal alá inni a sátánt az Afterparty-ban. Habár ez a cím kevésbé sikerült jól, az egyértelművé vált, hogy a párbeszédek megírása lett a stúdió igazi erőssége. A 2021-es Netflix általi felvásárlást követve pedig minden rajongó izgatottan várakozott, hiszen már tudtuk, hogy a csapat ismét az Oxenfree kísértet járta világába kalauzol el bennünket. Ha pedig már akkor is élvezted azt a rettegést, amit a rádiók fehér zaja nyújtott, akkor érdemes ellátogatnod az új helyszínre, Camena szigetére is!
Sok játékhőst ismerünk meg úgy, hogy az éppen menekül valami elől. Nem feltétlenül pusztító seregekre, vagy lila színű fertőzésre gondolok most, hanem saját rossz döntéseire, örökölt démonaira, vagy kudarcba fulladt magánéletére. Rileyval is éppen így találkozunk. Természetesen elsőre semmit se tudunk a fiatal nőről, pusztán annyit, hogy Cameno szigetére jött egy állás kedvéért - Edwards Island szomszédságába -, ráadásul lényegében hazalátogatott, hisz ezen a helyen nőtt fel. Azonnal megismerjük munkatársainkat: Evelynt, akivel csak adóvevőnkön keresztül kommunikálunk, illetve a terepen állandó társunkat, Jacobot.
Feladatunk, hogy adóállomásokat helyezzünk el a sziget bizonyos pontjain, hogy a környék szokatlan elektromos és rádió hullámait Evelyn és kutatócsoportja tanulmányozhassa. A tapasztalt Oxenfree játékos pedig már előre retteghet, hiszen valóban, ezúttal is az idő és tér közé rekedt szellemek fogják ránk hozni a frászt. Az új adalék a már a trailerekben is bemutatott rejtélyes kultista csoport lesz, akikre szükség is van a történet szempontjából, hiszen az alkotók tisztában vannak vele, hogy nem lőhetik el kétszer egyazon poént. Értem ezalatt, hogy hamar a rémület középpontjában találjuk magunkat komolyabb felvezetés nélkül. Ez persze nem nagy gond, hiszen így a visszatérő játékosoknak nem kell még egyszer átrágniuk magukat az alapokon, az esetleges újoncok pedig egy kiadós sokk faktorral gazdagodhatnak.
Sokkal nagyobb probléma, hogy a szereplők feltűnően gyorsan klimatizálódnak az új körülményekhez, rövid meglepődés és egy gyors eszmecsere után már pontosan tudják, hogy mi a teendő. Legalább is eleinte. Persze minden rémtörténetbe erős szívű hősök kellenek, hogy szembe merjenek szállni a természetfelettivel, de jelen esetben ez a helyzet talán túl könnyedén is előállt. De az a tény, hogy ez az egy történeti probléma ennyire feltűnő, jó jel, hiszen az Oxenfree 2 írása minden más szempontból ezúttal is nagyszerű.
Keresztül kasul bejárjuk Camena szigetét, közben Jacobbal beszélgetünk, aki végig a nyomunkban halad, néha pedig előre törve mutatja az utat. Adóvevőnk is hű társunk lesz, hiszen vele keresztül tartjuk a kapcsolatot Evelynnel, majd később néhány extra szereplővel. A párbeszédek minősége pedig konzisztens, remekül megírt anyaggal találkozunk. Az előadás mód is frappáns, és itt nem csak a szinkronszínészekre gondolok: néha-néha egymás szavába vágnak a szereplők, van, hogy egyszerre beszélnek, és előfordul, hogy helytelen mondatszerkezetben fejezik be mondandójukat, pont mint egy élő beszélgetésben.
Így tárul fel szépen lassan múltjuk, félelmeik és álmaik, mindaz amire vágynak és amitől rettegnek. Hősnőnknek még egy kis személyiséget is varázsolhatunk a felbukkanó szövegbuborékok segítségével, bár a történet fontosabb elemeinél sajnos eléggé egyöntetű választási lehetőségeket kapunk. Viszont végig valódi személyiségeket fogunk érezni minden szereplőben. Egy-egy ponton azonban ez a folyamatos írás-minőség visszás is lehet, hiszen a valóságban nem így beszélgetnek az emberek. Továbbra is hangsúlyozom: átélni és hallgatni a szöveget jó élmény, de játékos vérmérséklettől függ, hogy melyik pontokon lesz kissé mesterkélt hatása mindennek.
A szövegkönyv minősége nem csak azért volt fontos, mert a félelem mellett ez adja a játék gerincét, hanem azért is, mert egyes döntéseink befolyással lehetnek a játék alakulására és a végkifejletre. Sajnos igazság szerint apró dolgokról beszélhetünk, pusztán finomságokról, hiszen viszonylag egyenes narratívát kapunk, de azért a több lehetséges fő befejezés ezúttal sem marad el. Mivel egy horror sétaszimulátorral van dolgunk, a további főbb szerepeket a felfedezés és az ijesztegetés kapja. Előbbi az első részhez hasonlóan visszafogott, de azért kielégítő élményt nyújt, végtére mégiscsak egy kétdimenziós, festményszerű tájat járunk be háromdimenziós szereplőinkkel, egy térkép segítségével. Fontos megjegyeznem, hogy ezúttal a két főszereplő sokkal jobban tartja egymás között a távolságot, mint az első részben, úgyhogy nem lesznek idegesítő lemaradások. A világ pedig gyönyörű, tele megkapó kompozíciókkal. Egyeseknek talán egyhangú lehet a világ, hiszen végig egy erdős szigeten játszódik, amit csak egy város, néhány elszórt épület, és olykor-olykor egy barlangrendszer szakít meg, azonban aki hagyja, hogy magával ragadja a vihartól sötétségbe burkolózó sziget hangulata, az nem fog csalódni.
Komolyabb kihívást jelentő akadályok sem jelennek meg, néha falat vagy kötelet mászunk, esetleg valamit odébb rakunk vagy tolunk az útból. Néha különös szerkezeteket állítgatunk, amiket igazán szép effektek kísérnek, de ezek jelenléte is ritka. Kevés, de tényleg nagyon kevés mellékes feladatba is belebotlunk, ám szerencsére ezek is hozzáadnak az élményhez. Viszonylag ritka az olyan jelenet, ami megtöri a barangolást két cél között. Azonban a már dicsért párbeszédek ezeket kitöltik, illetve e kevés esemény mind olyan, hogy garantáltan velünk maradnak a végigjátszás után is, a fő helyszíneken lejátszódó jelenetekről nem is beszélve. Lényegében nagyon erősen igaz a kijelentés, hogy ebben a kompakt élményben a minőségre mentek a mennyiség helyett.
És hogy ez miben nyilvánul meg? A játékot körbevevő általános hangulatban. Az alkotóknak sikerült megragadniuk a nyolcvanas évek tinihorrorjaiból mindent, amit érdemes egy komoly hangvételű alkotásba belerakni és mindezt felcsavarták egy nagyobb fokozatra. Hiába követjük egy távoli nézőpontból Rileyt és Jacobot, a rajtuk keresztül átélt rettegés garantált. Ezt pedig az említett évtized jellegzetes hangjainak és effektjeinek felhasználásával történt. Az atmoszféra megteremtése ugyanis a negyedik falat használja fel, így közvetlenül ránk gyakorol hatást.
Természetesen visszatér a jó öreg rádió, így a torz vételek, süket adások és hátborzongató fehér zaj állandó útitársa lesz a kísértetek jelenlétének. Emellett a VHS kazettákra jellemző torzulások is hirtelen törnek a képernyőinkre, mintha a gonosz erők a játékon túl a mi hardvereinkre is hatással lennének. Remekül megkomponált, libabőrös élmény minden ilyen pillanat. Az állandó feszültséget pedig a kiváló zenei anyag biztosítja, mely modern ízléssel teremti meg a nyolcvanas évek nosztalgiáját, mintha az analóg korszak megszelídített hangjait hallgatnánk.
Ennek a hat-nyolc órás kalandnak talán csak két igazi „hibája” van. Az egyik, hogy a helyszínek között néha egy pillanattal tovább tölt mint ma már azt megszoktuk, a második pedig az, hogy folytatás. Rendelkezik a második részek gyengeségével, hogy ilyet már láttunk. Persze ez nem baj, hiszen ha valami jó, abból érdemes kétszer venni. Csakhogy mindaz ami különlegesé tette az első részt, az itt ismételten tűnik fel. A kiváló szövegkönyv pedig igazság szerint egy erős közepes történetet mutat be, így ez sem lehet igazi erősség. De ez a záró gondolat félreértéshez ne vezessen senkit, a Night Shool Studio ismét egy minőségi játékot tett le az asztalra, az első résszel együtt pedig egy nagyszerű történetet. Egyvalamit pedig garantáltan elér mindenkinél: rádiót már csak félve merünk majd bekapcsolni.
Az Oxenfree 2: Lost Signals PC-re, Nintendo Switch-re, PlayStation 4-re és PlayStation 5-re jelent meg. Mi PC-n teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.