En Garde! teszt

A szórakoztatóipar nagy problémája, hogy az alkotók gyakran nem tudják (vagy nem hajlandóak tudomásul venni), hogy egy ötletben mennyi kraft van, és ennek eredményeként feleslegesen felfújt filmeket, sorozatokat, játékokat kapunk. Tehát ha valaki felismeri és be is tartja a határait, akkor az már fél siker? Meglehet. Mindenesetre a francia Fireplace Games bemutatkozócíménél mindenképp pluszpont, hogy az ötlettel arányos méretű játékot adtak ki. És erre szerintem szükség is van a több száz órát ígérő játékok közepette. Az En Garde! egy olyan világban játszódik, mint amiben a Zorro vagy a Csizmás, a kandúr is – a színes, romantizált latin miliőben, ahol elvetemült zsarnokok sanyargatják a jónépet, őket pedig csakis egy párbajtőrrel felszerelt, bátor hős mentheti meg. Ez a bátor hős esetünkben Adalia de Volador, akinek természetesen a szavai épp olyan élesek, mint a kardja, és kalandvágynak csöppet sincs híján.

A játék ennek megfelelően a kardozásra épít, pengénkkel osztjuk az igazságot a gonosz Grófherceg emberei között, miközben igyekszünk minél látványosabban tenni ezt. A harcrendszer egyszerű: van egy gomb a vágásra, egy a hárításra, egy a kitérésre, illetve ugrani és rúgni is tudunk. Ezeken nem lehet fejleszteni, nincsenek feloldható passzív tulajdonságok, csupán három különleges képesség, amit mindenféle fanfár nélkül adagol nekünk a játék.

Adalia kalandjait négy epizódon keresztül követhetjük, ami során szeretett városának utcáit, egy börtönt, egy palotát és egy eldugott szigeten berendezett, titkos erődöt is megjárunk. Mindez nagyjából öt órát vesz igénybe, hacsak nem próbálod meg az epizódspecifikus érdekességvadászatot és különleges kihívásokat is teljesíteni.

A Fireplace Games alkotása tehát egyszerű és gyors (illetve az árcédulája is kedvező), ez azonban nem azt jelenti, hogy kihívásoktól mentes lenne. Míg a mi oldalunkról nem változik a játék, ellenfeleink egyre változatosabbak és összetettebbek lesznek. Kezdetben csupán mezei fogdmegekkel nézünk szembe, akik legfeljebb hadonásznak a kardjaikkal, később viszont gránátosokkal, pajzzsal felszerelt századosokkal és francia bajvívókkal is meggyűlik a bajunk. Ezeket a figurákat pedig remekül adagolják a készítők.

Az első epizódot viszonylag sok instrukció szakítja meg, viszont a fokozatos építkezés nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a játék akkor engedje el a kezünket, amikor már elsajátítottuk az alapot. Adalia rendszeresen találja magát létszámhátrányban, ezért érdemes nyitott szemmel indulni minden csatába. Egyes támadásokat ki kell védenünk, míg mások elől csak elhajolni tudunk – ezeket különböző színű villanások jelzik. Ellenfeleinknek idővel több élete lesz, egyre immunisabbak lesznek a trükkjeinkre, sőt a bajvívókat már ki is kell fárasztanunk, mielőtt egyáltalán hozzájuk érhetnénk – ha nem reagálunk pontosan minden egyes támadásukra, a kifárasztást kezdhetjük elölről.

Az ellenfelek számát olykor nem találja el a játék tisztességesen. Hiába figyelmeztet, hogy használjuk ügyesen a rendelkezésünkre álló eszközöket, időnként olyan tömegbe csöppenünk, amit lehetetlen kicselezni. Főleg, amikor szűk szobákban magas rangú ellenségek egymást fedező módon csapdosnak a kivédeni/kikerülni való támadásaikkal, így ha az egyikre reagálunk, belesétálunk a másikba. Voltak olyan helyzetek, amikor úgy éreztem, csak az átláthatatlan káosz lehet a segítségemre.

A káoszteremtés Adalia egyik specialitása, ugyanis nemcsak a kardforgatáshoz ért, hanem a rögtönzött fegyverekhez is. Az En Garde! egyik különlegessége az, ahogy a környezetünk számos elemét fel tudjuk használni a bunyók közepette, és ez kiváló kiegészítésnek bizonyul a „fapados” kardozás mellé.

Felkaphatunk vödröket és kancsókat az asztalokról, hogy a katonák fejébe húzzuk őket, miközben az asztalt odébb rúgva felboríthatunk másik kettőt. Lámpásokkal berobbanthatjuk az arénákban elhelyezett ágyúkat, csillárokat szakíthatunk le, gyertyatartókat boríthatunk rá az ellenre. Ha fűszereszsákot dobsz a katonák arcába, elkábulnak, ha lebillented őket a lépcsőn, legyengülnek, de egyes szakaszokon még vízbe is tessékelheted őket, hogy azonnal kiterüljenek. A trükköket jópofa animációk kísérik: a csatlósok rajzfilmesen felkenődnek a falra, kondér szorul a fejükre vagy elterülnek a padlón.

Ezeket a trükköket kombinálva tudod elérni, hogy a legnépesebb arénák is kezelhetőek legyenek. Mivel öt-hat csapás véget vet igazságosztó karrierednek, okosan kell megközelítened minden csatát – a halálért persze nem jár igazi büntetés, általában csak az adott arénát kell megismételned.

Sok helyszínen vannak elhelyezve zászlórudak vagy lelógó kötelek is, amik a gyorsabb menekülésedet teszik lehetővé, tehát minden kudarc után találsz olyan lehetőségeket, amiket még nem próbáltál ki. Ráadásul minél látványosabb megmozdulásokat teszel, annál több pontot kapsz a szenzációmérődön. Ezt tudod majd a három különleges támadás valamelyikére beváltani, ami az extra sebzés és meglepetés mellé még gyógyulást is jelent.

Minden szórakoztatósága ellenére az En Garde!-nak megvannak a bosszús pillanatai. A már említett, igazságtalannak tetsző emberfölényeket kívül olykor épp a környezet van ellenünk, Adalia ugyanis hajlamos fennakadni sarkokon vagy különböző ládák között. Az ellenséges katonák ráadásul egész nagy távolságokat tudnak „vetődni”, amikor próbálunk elfutni egy csapás elől, az ellenség azonban szimplán utánunk siklik nagyobb távolságokra is. Így a sprint vagy az ugrás sokszor használhatatlan harcokban, és marad a kitérés gomb spamelése.

A szereplők épp csak megszolgálják a játék színes világát. Adalia egy kellően szimpatikus főhős, akinek be nem áll a szája, míg a mellékszereplők (a főgonosz Grófherceggel az élen) hozzák a kötelezőt. S habár egetrengető poénokat egyiküknek sem írtak néhány kuncogásingerlő beszólás azért jutott ide-oda, még az elpáholt csatlósoknak is, akiket nem ölünk meg, csupán lefekszenek pihenni a visszavágó előtt – ezt ők maguk jelentik ki, úgyhogy megnyugodhatunk, tényleg a jó oldalon állunk.

A Fireplace Games tehát jól érezte meg, hogy mennyi van a játékukban, és ennek megfelelően összességében egy kellemes élményt nyújt. Talán néhány pálya egy picit hosszabb a kelleténél, de a játék egésze nem. A vége felé már kifogyunk az újdonságokból, ezért az utolsó szint egy jól sikerült összefoglaló inkább, ahol nemcsak minden korábbi boss-szal újra megküzdünk, de minden, a játék során felfedezett mechanikát bevethetünk.

Ha mégsem lenne elég a történet, akkor egy arénamódban is próbára teheted magad. Különböző negatív és pozitív módosítókat válogathatsz össze magadnak pályáról pályára, miközben többféle nehézségi szinten is átküzdöd magad, ezzel frissen tartva az élményt. Az arénákat a történetből ismert helyszínek adják, viszont az új ellenfelekkel azok is új megvilágításba kerülnek.

A készítők azokra is gondoltak, akiket esetleg megrémítene a kihívás mértéke, azonban mégis szeretnék bajvívóbajnoknak érezni magukat. Nem kell beérni a könnyű játékmóddal, ha csak a sztorira kíváncsi valaki, a menüből ugyanis halhatatlanság is ki-be kapcsolható bármikor, ahogy az automatikus hárítás is. Ez egyébként arra is használható, ha csak egy-egy nehezebb szegmensen próbálsz átjutni, úgyhogy szerintem mindenképpen pozitív, hogy ez belekerült.

Nem biztos, hogy mindenki látni fogja ezt, de engem az En Garde! többféleképp is a Prince of Persiára emlékeztetett. Onnan, ahogy a harcolós szegmenseket időnként megszakítja egy-egy kisebb platformozós szakasz (ahol az erkélyen épp a megfelelő helyen van kitörve a korlát, hogy tudd, hová kell eljutnod), egészen odáig, ahogy Adalia megjegyzi a halála után, hogy ő márpedig erre a történetre egyáltalán nem így emlékszik. Vagy talán csak az egzotikus helyszín teszi...

A mediterrán világ élénk, színes mivolta tovább emel a játékélményen, ahogy persze a spanyol szavakat mormoló szinkron és a lendületes, latin muzsika is, amire a rosszakat apríthatjuk. Az En Garde! egyszerű egyenességében van valami nosztalgikus, de nem másol vagy megidézni próbál. A saját jogán lett egy szórakoztató, falatnyi játék.

Az En Garde! PC-re jelent meg.