Adott egy unott, középkori hacukába öltöztetett emberszabású figura, aki az emberektől csak annyiban különbözik, hogy a feje egy nagyon széles henger, ő a Kozmosz uralkodója, aki megalkotta magát a görgetős játékot, a Katamari Damacy-t, mellesleg ő képregényes buborékokban kommunikál velünk, nagyjából Monty Python humorral, magát többes számban emlegetve...
Majdnem pontosan egy éve került piacra egy furcsa című, PlayStation 2 exkluzív játék, a Katamari Damacy (feltehetőleg a két, gaijinek számára érthetetlen japán írásjel nyelvi poén volt, ezért került rá japánul a játék amerikai dobozára is). Az egyszerű, de mégis forradalmi, és fenemód irányítható anyag rövid idő alatt hatalmas kultuszjátékká vált, ami szokás szerint maga után vonta a folytatás, a recenziónk tárgyát képező We Love Katamari megjelenését is.
Sajnos az első, Európában meg sem jelent epizód kultikus státusáról csak nagyon későn, röpke 2-3 hónapja hallottam szóbeszéd útján, így ahhoz az anyaghoz nem volt szerencsém, de a We Love Katamarira azonnal lecsaptam a piacra kerülése után - ez egyébként már Európában is meg fog jelenni, igaz csak jövő év elején. Az előd ismerete híján sajnos nem tudom a két részt összehasonlítani, így az új anyagot alább teljes egészében újdonságként mutatom be. Egyébként a kerek egy éves fejlesztési időből valószínűsítem, hogy a játék motorja és a benne levő tárgyak is nagyrészt azonosak az első részben alkalmazottakkal, persze bizonyára akadnak motorbéli újítások (a vízben közlekedést emeli ki a játék), rengeteg új tárgy, és valószínűleg a pályák és a küldetések is teljesen újak.
De mi is az a Katamari, és mi a játék lényege? – kérdezheti a témában járatlan egyszeri olvasó. Nos, a Katamari egy ragadós és rücskös golyó elnevezése, ami a játék során különféle méretekben fordul elő, és amire minden létező tárgy ráragad, ami elég nagy felületen érintkezik vele, minek következtében a golyó idővel egyre nagyobbra és nagyobbra hízik. A játék tehát olyasmi, mint a hóemberépítés, csak a havon túl a játék világának összes tárgyát is begörgethetjük, a felületi szabályból adódóan persze csak nagysági sorrendben. Először sok kicsi tárgyat kell felszedni, aztán jöhetnek a kicsit nagyobbak is, így negyed óra alatt apró kekszdaraboktól, csonka ceruzáktól, LEGO elemektől és hasonlóktól eljuthatunk odáig, hogy Godzillát, az Eiffel-tornyot, a párizsi Diadalívet, Olümposz romjait, a Golden Gate-et, a Szabadság-szobrot, sőt a World Trade Center ikertornyait is begyúrjuk. A tárgyak mennyisége és változatossága állkiakasztóan nagy, több száz kategória alatt több ezer tárgytípus található (például cukorka, autó, ember satöbbi), ráadásul ezeken belül is rengeteg különféle kinézetű és méretű tárgyvariánsba botolhatunk bele. A mennyiségük és a nagy látótávolság miatt a tárgyak poligon és textúra felbontása nagyon alacsony, ergo a fotorealisztikus grafikák kedvelői biztosan rondának találják a produktumot (nekik tehát nem ajánlott), de szerintem ennek a szögletes, papírmasé világnak is megvan a maga retro beütésű varázsa, sőt önmagában is vicces, és technológiailag sem semmi, hogy akár egyszerre több ezer tárgyat is görgethetünk több tízezer között a mára már kissé elavult masinánkon.
A háttértörténet nincs túlbonyolítva: Adott egy unott, középkori hacukába öltöztetett emberszabású figura, aki az emberektől csak annyiban különbözik, hogy a feje egy nagyon széles henger, ő a Kozmosz uralkodója, aki megalkotta magát a görgetős játékot, a Katamari Damacy-t, mellesleg ő képregényes buborékokban kommunikál velünk, nagyjából Monty Python humorral, magát többes számban emlegetve. A Katamarit nem ő görgeti, hanem aprócska fia, a hasonló kinézetű, néhány milliméter magas zöld herceg, vagy a számtalan hasonlóan apró unokatestvérének egyike (bármelyiket választhatjuk, de először meg kell őket találnunk a pályákon, mindegyiken el van rejtve egy). A különféle feladatokat a Katamari Damacy játék és a király rajongói, egyszerű földlakók kérik a királytól (egyre többtől egyre több küldetést vehetünk fel), majd azokat a király velünk hajtatja végre. A feladatok általában egyszerűek, meghatározott idő alatt meghatározott méretű gömböt kell gyúrnunk, néhány esetben azonban variálódnak a szabályok, például bizonyos mennyiségű virágot kell felszednünk, esetleg minden gyereket, játékszert vagy felhőt be kell gyűjtenünk, de van olyan feladat is, hogy lángoló Katamarival kell tábortüzet gyújtanunk (ekkor az a plusz, hogy bizonyos időközönként kötelező valamit felszednünk, vagy kialszik a láng). Természetesen még vannak más feladatvariációk is (szumós, versenyzős, tehenes-medvés, hóemberes, gyűrűn átbújtatós satöbbi), akad sok helyszín, számos bonusz, meg minden. Az irányítás egyébként pofonegyszerű, csak a két analóg kart kell használnunk, úgy kell a két karral a Katamarit görgetnünk, mintha egy tankot irányítanánk (az életben bizonyára kevesen próbálták, de játékban szinte mindenki): a bal kar baloldalról tolja, vagy húzza a bogyót, a tolás vagy húzás arányában, a jobb kar a jobboldalról.
Így leírás alapján talán nem tűnik túlságosan érdekfeszítőnek a dolog, de bizton állíthatom, az anyag igazán magával tudja ragadni az embert, hamar bele lehet tanulni (hiszen amellett, hogy forradalmi a játékötlet, nagyon könnyen kezelhető is), és aztán szinte le sem lehet tenni. Én is odáig jutottam, hogy az utcán sétálva is néha elkalandozok, olyan gondolatok szállnak meg, hogy: „azt a pár tucat követ gördítem fel először, aztán azokat a virágágyásokat és bokrokat, majd jöhet az a kutya, és már azok az emberek is tapadni fognak, aztán következik az a sor autó, az a busz és az a templom". Ilyen szintű addikciót pedig kevés játéktól kapunk meg, tehát a We Love Katamarit mindenkinek ajánlom, aki nyitott az új, jópofa és alternatív játékokra.
Sajnos az első, Európában meg sem jelent epizód kultikus státusáról csak nagyon későn, röpke 2-3 hónapja hallottam szóbeszéd útján, így ahhoz az anyaghoz nem volt szerencsém, de a We Love Katamarira azonnal lecsaptam a piacra kerülése után - ez egyébként már Európában is meg fog jelenni, igaz csak jövő év elején. Az előd ismerete híján sajnos nem tudom a két részt összehasonlítani, így az új anyagot alább teljes egészében újdonságként mutatom be. Egyébként a kerek egy éves fejlesztési időből valószínűsítem, hogy a játék motorja és a benne levő tárgyak is nagyrészt azonosak az első részben alkalmazottakkal, persze bizonyára akadnak motorbéli újítások (a vízben közlekedést emeli ki a játék), rengeteg új tárgy, és valószínűleg a pályák és a küldetések is teljesen újak.
De mi is az a Katamari, és mi a játék lényege? – kérdezheti a témában járatlan egyszeri olvasó. Nos, a Katamari egy ragadós és rücskös golyó elnevezése, ami a játék során különféle méretekben fordul elő, és amire minden létező tárgy ráragad, ami elég nagy felületen érintkezik vele, minek következtében a golyó idővel egyre nagyobbra és nagyobbra hízik. A játék tehát olyasmi, mint a hóemberépítés, csak a havon túl a játék világának összes tárgyát is begörgethetjük, a felületi szabályból adódóan persze csak nagysági sorrendben. Először sok kicsi tárgyat kell felszedni, aztán jöhetnek a kicsit nagyobbak is, így negyed óra alatt apró kekszdaraboktól, csonka ceruzáktól, LEGO elemektől és hasonlóktól eljuthatunk odáig, hogy Godzillát, az Eiffel-tornyot, a párizsi Diadalívet, Olümposz romjait, a Golden Gate-et, a Szabadság-szobrot, sőt a World Trade Center ikertornyait is begyúrjuk. A tárgyak mennyisége és változatossága állkiakasztóan nagy, több száz kategória alatt több ezer tárgytípus található (például cukorka, autó, ember satöbbi), ráadásul ezeken belül is rengeteg különféle kinézetű és méretű tárgyvariánsba botolhatunk bele. A mennyiségük és a nagy látótávolság miatt a tárgyak poligon és textúra felbontása nagyon alacsony, ergo a fotorealisztikus grafikák kedvelői biztosan rondának találják a produktumot (nekik tehát nem ajánlott), de szerintem ennek a szögletes, papírmasé világnak is megvan a maga retro beütésű varázsa, sőt önmagában is vicces, és technológiailag sem semmi, hogy akár egyszerre több ezer tárgyat is görgethetünk több tízezer között a mára már kissé elavult masinánkon.
A háttértörténet nincs túlbonyolítva: Adott egy unott, középkori hacukába öltöztetett emberszabású figura, aki az emberektől csak annyiban különbözik, hogy a feje egy nagyon széles henger, ő a Kozmosz uralkodója, aki megalkotta magát a görgetős játékot, a Katamari Damacy-t, mellesleg ő képregényes buborékokban kommunikál velünk, nagyjából Monty Python humorral, magát többes számban emlegetve. A Katamarit nem ő görgeti, hanem aprócska fia, a hasonló kinézetű, néhány milliméter magas zöld herceg, vagy a számtalan hasonlóan apró unokatestvérének egyike (bármelyiket választhatjuk, de először meg kell őket találnunk a pályákon, mindegyiken el van rejtve egy). A különféle feladatokat a Katamari Damacy játék és a király rajongói, egyszerű földlakók kérik a királytól (egyre többtől egyre több küldetést vehetünk fel), majd azokat a király velünk hajtatja végre. A feladatok általában egyszerűek, meghatározott idő alatt meghatározott méretű gömböt kell gyúrnunk, néhány esetben azonban variálódnak a szabályok, például bizonyos mennyiségű virágot kell felszednünk, esetleg minden gyereket, játékszert vagy felhőt be kell gyűjtenünk, de van olyan feladat is, hogy lángoló Katamarival kell tábortüzet gyújtanunk (ekkor az a plusz, hogy bizonyos időközönként kötelező valamit felszednünk, vagy kialszik a láng). Természetesen még vannak más feladatvariációk is (szumós, versenyzős, tehenes-medvés, hóemberes, gyűrűn átbújtatós satöbbi), akad sok helyszín, számos bonusz, meg minden. Az irányítás egyébként pofonegyszerű, csak a két analóg kart kell használnunk, úgy kell a két karral a Katamarit görgetnünk, mintha egy tankot irányítanánk (az életben bizonyára kevesen próbálták, de játékban szinte mindenki): a bal kar baloldalról tolja, vagy húzza a bogyót, a tolás vagy húzás arányában, a jobb kar a jobboldalról.
Így leírás alapján talán nem tűnik túlságosan érdekfeszítőnek a dolog, de bizton állíthatom, az anyag igazán magával tudja ragadni az embert, hamar bele lehet tanulni (hiszen amellett, hogy forradalmi a játékötlet, nagyon könnyen kezelhető is), és aztán szinte le sem lehet tenni. Én is odáig jutottam, hogy az utcán sétálva is néha elkalandozok, olyan gondolatok szállnak meg, hogy: „azt a pár tucat követ gördítem fel először, aztán azokat a virágágyásokat és bokrokat, majd jöhet az a kutya, és már azok az emberek is tapadni fognak, aztán következik az a sor autó, az a busz és az a templom". Ilyen szintű addikciót pedig kevés játéktól kapunk meg, tehát a We Love Katamarit mindenkinek ajánlom, aki nyitott az új, jópofa és alternatív játékokra.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.