Hiába nem mai darab az eredeti Brothers: A Tale of Two Sons, számomra egy relatíve friss élményről van szó, így ennek tükrében kicsit értetlenül álltam a decemberben bejelentett remake előtt. Első körben nem volt tiszta, hogy miért remake-ként, és miért nem remasterként hivatkoznak a projektre, hisz az irányítás, a karakterek, a cselekmény, illetve maga a történet és az üzenet is változatlan maradt. A dolog ennél sokkal bonyolultabb, mivel a készítők nem egyszerűen csak egy szebb verziót készítettek a játékból, hanem gyakorlatilag az alapoktól kezdve újraalkották az egészet, immár Unreal Engine 5 alatt.
Minden karakter teljesen új modellt kapott, a stilizált látványvilágot egy sokkal rajzfilmesebb váltotta fel, így maguk a szereplők is sokkal kifejezőbb mimikával és gesztusokkal rendelkeznek. A fiktív nyelv hanghordozásán túl a két testvér arckifejezése az, ami a legtöbb érzelmet képes közvetíteni, és érzelmekből aztán nem lesz hiány a játék alatt. Az eredetiben is meglepően könnyen átérezhettük egy-egy karakter vívódását, és ez hatványozottan igaz a remake esetében is, ahol a már-már némafilmes dramaturgiának hála szavak nélkül is értünk mindent.
A karaktermodelleken túl a legnagyobb változáson egyértelműen a játéktér esett át, egyszerűen lehengerlő csak úgy leülni a falu tetején egy padra és elnézni a háztetők felett, esetleg két sziklamászás között rácsodálkozni a hófödte hegycsúcsra, vagy épp a föld alatti mechanizmusok bonyolult labirintusára. Kifejezetten éles kontrasztot alkot a festői táj és a naturalista ábrázoláson is túlmutató kegyetlenség, például amikor le kell csapnunk egy halott óriás lábát, hogy tovább juthassunk, és így szó szerint egy vérfolyón kell átúsznunk. A gyönyörű és az horrorisztikus elemek mesterien kiszámolt elegye a Brothers világa.
Arról már a játék megjelenése előtt is tudni lehetett, hogy a remake minden ismerős játékmechanikai elemet megőriz, és ez valóban így is van: alapértelmezetten egy solo játékról van szó, ahol a bal oldali analóg kart és ravaszt rendelték hozzá a nagy testvérhez, míg a jobboldaliakat az öccséhez. Csak a két kar és a két ravasz kell a játékhoz, lévén a utóbbiak az univerzális interakció gombjai. Csakúgy, mint az eredetinél, egyszerre kell irányítanunk a két testvért, bár már alapértelmezetten elérhető opció a co-op, ami az eredeti játék Switch-portjában debütált először.
Amit szintén átemeltek az eredeti játékból, az a karakterépítés. A szereplők egy kitalált nyelven beszélnek, amely mögött ugyan érezni egy rendszert, azonban magát a nyelvet nem értjük, ezért a kicsit felskálázott gesztikuláció, mimika és hanghordozás az, amelyekkel az érzelmeket és gondolatokat kommunikálják felénk a készítők. Ezeken felül sokat tudhatunk meg a testvérekről viselkedésüket figyelve. Érdemes nyitott szemmel járni, mivel az interakciós pontokat alapból nem jelzi a játék (ez persze bekapcsolható), és attól függően, hogy a különböző NPC-khez melyik fiúval megyünk oda, más-más dolog fog történni. Ahol a nagyobbik fiú segít a munkában, ott az öccse önfeledten játszik; a kalitkába zárt, magányos madarat a báty megcsodálja, de a kis tesó számára ösztönös reakció szabadon engedni az állatot. Az átélt tragédia és a családi helyzet, no meg a korkülönbség fényében érthető a két testvér közti különbség. A nagyobbik kényszerből már félig felnőtt, az öccse pedig még mindig gyermeki ártatlansággal és játékossággal viszonyul a világhoz. Ha úgy vesszük, az egész játék arról szól, hogy a kisebbik testvér hogyan válik olyanná, mint a bátyja.
Volt pár olyan apróság, amivel nem igazán tudtam egyetérteni, például zavaró, hogy hiába van konzolon mód a 60 fps-re, az átvezetők akkor is 30-on maradnak, igaz, egy-két esetet leszámítva nem igazán találkoztam közvetlen átmenettel az átvezetők és a játékmenet között. A irányítás hiába ismerős az eredetiből, ami innovatív volt a maga idejében, igenis igényel egy kis gyakorlást, egyszerűen rá kell állnia az agyunknak arra, hogy két karaktert irányítunk egyszerre. Az utolsó bossharc most is megizzasztott, és ekkor ütközött ki a másik komolyabb probléma: az átvezetőket nem lehet sem átugrani, sem felgyorsítani, és igen csak hangulatromboló tizedjére is ugyan azt a majdnem egy perces animációt végignézni. Viszont azt érdemes megjegyezni, hogy egyetlen buggal sem találkoztam a rövid játékidő alatt.
És igen, tévedés ne essék, a Brothers: A Tale of Two Sons Remake nem lett hosszabb játék, ugyan úgy 2-4 óra alatt letudható (a hivatalos adat 3 óra), ám én ezt nem rónám fel negatívumként. Mivel a játék célja egy érzelmekben gazdag történet elmesélése, a testvéri szeretet ábrázolása, a gyász és a veszteség feldolgozásának bemutatása, ez egy rövid, de feszes cselekménnyel oldható csak meg igazán. Hiába lenne négyszer ilyen hosszú a játékidő, ha egyszerűen nem adna hozzá semmit a történethez.
A legfőbb érv a két fiú történetének újraalkotása mellett egyértelműen a látvány lesz. Igazán azoknak lesz ez egy kihagyhatatlan alkotás, akiknek valahogy kimaradt az eredeti játék. Azoknak, akiknek volt szerencséjük a 2013-as verzióhoz, szintén élvezetes lehet, de érdemes azzal számolni, hogy bár technikailag egy remake-ről van szó, tartalmilag inkább remasterről beszélhetünk.
A Brothers: A Tale of Two Sons Remake 2024. február 28-án jelenik meg PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük a játékot.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.