Sons of the Forest teszt

A vancouver-i Endnight Gamesnek hat évbe telt folytatást készíteni korunk egyik legjobb túlélőjátékához, a The Foresthez. A Sons of the Forest vitathatatlanul továbbfejlődött több ponton is, ám az igazi újdonságok sajnos elmaradtak, és úgy tűnik, a korábbi hibák és sekélyes designeri döntések is visszatértek. Aggodalomra azonban nincs ok, a második rész még így is az egyik legjobb a piacon, és odáig leszel érte, ha az élelemszerzés-bázisépítés-felfedezés szentháromságon kívül még az állatias horrorélményre sem mondasz nemet.

A történet kezdetén helikopterünk lezuhan egy távoli szigeten, ahová egy eltűnt milliárdos és emberei megmentésére küldenek minket és egy különleges egység tagjait. Hamar ott találjuk magunkat a tengerparton, előttünk pedig egy hegyláncokkal tarkított sziget sűrű rengeteggel, sajnos társaink java részét ismeretlenek felkoncolták, vagy a zuhanásba haltak bele. Csupán egy ügyefogyott katona, Kelvin lesz az egyetlen segítőnk, aki nem beszél, nem hall, de olvasni tud és készséggel végrehajtja az utasításainkat. Viszont ha fűbe harap, akkor ennyi volt, úgyhogy a saját testi épségünk mellett rá is vigyáznunk kell - értsd: ne nagyon keveredjen harcba! Később egy három kezű és lábú leányzót, Virginiát is a táborunkhoz édesgethetjük, ha nagyobb túlélő családot szeretnénk, vagy nincs megfelelő co-op partner.

Szerencsére egy ütős kezdőszettel és kiscserkész-kézikönyvvel felszerelkezve vágunk neki a kalandnak, amivel már az első perctől kezdve minden épületet fel tudunk húzni kellő nyersanyag birtokában. Szintén hatalmas segítség, hogy a fejsze már a játék eleje óta elérhető, ami nem csupán a favágásban lesz hasznos eszköz, hanem a harcban sem leszünk teljesen védtelenek, mint korábban. A Sons of the Forest nagyon hasonlít elődjére, csak szebb, átláthatóbb és a lehetőségek is bőkezűbbek, mint korábban. Rögtön hozzá is lehet kezdeni bázisunk építéséhez, az erdőben számos bogyós gyümölcsre könnyen szert tehetünk, apróvadnak állíthatunk csapdát, vizet pedig ugye forralás után szabad meginni, hiába gyűjtöttük be a kristálytiszta patakokból - erre már az első részből emlékszünk.

Alapvetően nem nehéz egy élhető menedéket relatíve gyorsan felhúzni, amit növénytermesztésre alkalmas magaságyással és halfogó ládákkal kiegészítve a kajára sem kell sokat ügyelnünk. A lényeg az, hogy túl korán ne merészkedjünk veszélyes helyekre és kerüljük a helyiekkel való konfrontációt. Az építkezés monotómiáját nyulakra és szarvasokra való vadászás is megtörheti, ám addig nem érdemes előrehaladni a sztoriban, míg az alapvető szükségleteinket nem tudjuk ellátni. Az építkezés szabadabb mint korábban, nincs annyi megkötés az alakokra és az elrendezésre - e szempontból tényleg a rajongók kedvére tettek a fejlesztők. Idővel egy komplett települést is felhúzhatunk cölöpkerítéssel, emberi bőrből készül fotelekkel kidekorálva - csak legyen elég szabadidőnk és társunk mindenre.

A GPS-ünkön jelzett pontok viszik előre a sztorit, ami különféle feljegyzésekből és a pórul járt sorstársaink által hátrahagyott nyomokból halad lassan előre. A játék következetlenül adagolja az újabb támpontokat, a narratíva ezáltal szétesik, de hamar rájövünk, hogy valami nincs rendben a szigeten, fura kísérletek folytak itt a múltban. Ez nem lehet meglepetés ugye, ha már nem ismeretlen számunkra az első rész. Fura döntés, hogy a sztori szempontjából kulcsfontosságú eszközök hollétét sokáig homály fedi. Például az, hogy egy test kiásásához szükséges egyszem ásót hol találjuk. Ugyanez érvényes a lőfegyverekre is - jól eldugott pontokon, mutánsoktól hemzsegő barlangok mélyére ereszkedünk le értük, ahol a siker sokszor csak a szerencsén és egy búvárfelszerelés meglétén múlik - miután jól áttanulmányoztuk a YouTube idevágó videóit.

Persze a sötétben lappangó szörnyetegek a frász hozzák ránk, főleg, hogy egy-két bekapott csapás után hamar a fűbe harapunk. Jobb esetben megkötözve térünk magunkhoz a táborukban, arra várva, hogy felszolgáljanak minket vacsorára, de így kapunk egy esélyt a menekülésre. Szóval a gyakorlat az, hogy megfelelő felszerelés híján, megfontolt vehemenciával teljesítjük ezeket a szakaszokat, szerencsére a szigeten számos konténert és bőröndöt találunk szétszórva, amikben energiaitalokat, energiaszeleteket, ragasztószalagot, elemet és gyógyszereket találunk.

Lassan, de biztosan a Sons of the Foresttel töltött idő a frusztrációból fokozatosan átcsap szórakozásba, amint szert teszünk a fontosabb cuccokra, és már a bázisunkra is jó ránézni, ami nem dől össze a kannibálok éjszakai portyái után. Mindig előttünk fog lebegni egy cél, egy újabb felhúzandó struktúra, vagy egy vadabb barlang, ahová érdemes ellátogatni, de korábban csúfos véget ért a próbálkozásunk. A rengeteg gyaloglást pedig sárkányrepülővel és golfkocsival is megkönnyíthetjük, és idővel tényleg mi leszünk az erdő fia, ám ettől még soha nem érezzük magunkat biztonságban és pont ez adja azt a nyomasztó, nyugtalanító érzést, ami már a játék elődjét is naggyá tette.

A sárkéreggel borított, vagy éppen teljesen csupasz kannibálok eléggé félelmetes fickók, vannak köztük mezei nyurga példányok, vagy egészen vad, láncfűrészt szorongató debellák, vagy éppen drabális, csupaláb, csupaszáj mutánsok is. Kezdetben csak méregetnek, nem tudnak hova tenni, de aztán megjön a bátorságuk, hogy belekóstoljanak az ülőgumóidba. Mindegyik ellen más taktika jön be, és noha az AI sokszor megtréfálja őket, nem kevés nekifutásba telik, mire kiismerjük őket.  A közelharc kissé esetlen, de brutális vagdalkozás: egy-két gyengébb ellenfélnél hatásos csak, a többiek ellen sokkoló-mérgező-robbanó nyílvesszőkkel érdemes csatába indulni, urambocsá’ lőfegyverekkel, amikbe (spoiler) mindig kevés a skuló. A meglepetés erejét sokszor kihasználják, éjszaka sem tudjuk nyugodtan álomra hajtani a fejünket, mert sokszor hirtelen támadnak a sötétből. És annak is megvan a varázsa, hogy a halott kannibálok testrészeiből elrettentő totemet építünk a bázisunk széléhez, mutatva, hogy velünk nem érdemes packázni.

Az ügyes túlélő ismérve az, hogy nagyban gondolkodik. Készleteket halmoz fel, hogy a hosszabb és veszélyesebb expedíciók során se fogyjanak el az életmentő cuccok csak azért, hogy egy kívánt tárgy, kulcskártya vagy a sztori újabb darabja legyen a jutalma. Az idő nem sürget, ha szeretnénk kisajátíthatjuk magunknak a sziget egyik szegletét, ahol valóságos erődöt építhetünk; vagy hagyatkozhatunk a komótos ütemben haladó sztorira, bossharcokkal, és nem túl leleményes fordulatokkal, csak annyit építve-craftolva, amennyi a legszükségesebb. A legszebb, hogy a két játékstílus jól kiegészíti és támogatja egymást, nem korlátozza egyik a másikat. Nem sürget minket semmi.

A Sons of the Forestre jó ránézni, maga a sziget faunája káprázatos, főleg amikor a nap átsüt a lombkoronákon, vagy éppen visszaverődik a csordogáló patakok víztükrén - piszkosul látványos az egész, és hasít 100+ fps-sel egy GeForce RTX 3070-nel.  Mindehhez hozzájön a naturális testhorror, amin még a legedzettebb rajongók is csettintenek: a játék nem kertel, mindent megmutat, amit meg kell: belsőségekkel, torzókkal, lábunk alatt rémülten visító bennszülöttekkel, akik szinte várják a kegyelemdöfést. Egyedül vagy kooperatív módban annyi mindent lehet felfedezni, és mikor már van elég bátorságunk és leereszkedünk egy barlang mélyére, ahol a legdurvább iszonyattal nézünk szembe, legszívesebben visszafordulnák, de a kíváncsiságunk hajt előre. Szóval, van miért túlélősködni, a játék hozta a kötelezőt, és a műfajban továbbra is kikerülhetetlenek az Endnight alkotásai. 

A Sons of the Forest kizárólag PC-re jelent meg.