Venture to the Vile teszt

A metroidvania műfaja évekig parlagon hevert, mígnem az utóbbi években újra magára talált - és nem csak az indie vonalon. Manapság nem ritka, hogy olyan híres IP-k álltak be mellé, mint a Prince of Persia. A mesteri pályatervezés, a folyamatosan adagolt új képességek és a rendszerint bitang nehéz akciók gyorsan megtalálták a saját közönségüket, még úgy is, hogy érezhetően rátértek egy populárisabb útra. A kanadai Cut to Bits első játéka hátborzongató stílusával és esztétikájával simán megfogja nagyérdeműt, ami egy viktoriánus korba helyezett fantasy 2,5D-s köntösben. A Venture to the Vile vizuális stílusán nem nehéz észrevenni, hogy Tim Burton stop-motion animációs filmjei és Wes Anderson modoros és bizarr mozijai ihlették, ami már remek ajánlólevél lehet.

A Venture the Vile elég lassan bontakozik ki. Mozgáskészletünk eléggé korlátozott az elején, ám ahogy fejlődünk, a harc és a felfedezés is egyre kifizetődőbb lesz. Igazából csak az első bossig érdemes kitartani, mert után szinte megnyílik a játék, a környezet dinamikussá alakul, változik az időjárás, ahogyan a nappalok és az éjszakák is. Nem jó előjel az sem, hogy a menüben a navigálás eléggé nehézkes, ám minden kezdet nehéz, de ilyen atmoszféra és esztétika mellett eléggé megbocsátó tudtam lenni.

Rainybrook valaha szebb napokat látott, viszont most egy Aljasnak nevezett járvány megfertőzte a vidéki táj állatvilágát és az embereket, gonosz lénnyé változtatva őket. Hősünk születésnapjára egy szarvasmaszkot kap, ami a férfivá válását jelképezi, ám egy incidens során pont aznap letörik az egyik agancsa. Egy mély és sötét barlangban térünk magunkhoz, és amikor onnan kijutunk, meglepődve tapasztaljuk, hogy otthonunk már nem olyan mint előtte. Még szerencse, hogy megőriztük a józan eszünket, miközben képessé váltunk arra, hogy kezünket éles pengévé alakítsuk. Sajna legjobb barátunknak, Ellának is nyoma vész, így ideje a tettek mezejére lépni!

A veszedelem, ami ellen küzdünk, könnyedén felemészthet bennünket. Miközben gyűjtjük az újabb és újabb képességeket, és egyre többet használjuk őket, úgy lassan mi is szörnyeteggé válunk, ha nem vigyázunk. A felfedezés miatt viszont minden bevethető opcióra szükség van, hiszen a segítségükkel még mélyebbre hatolhatunk a pályákon. Minden egyes területet érdemes többször bejárni az új kunsztok birtokában, hiszen csak így derülhet fény újabb és újabb titkokra. A bejárás pedig nem könnyű, a táj tömve van csapdákkal, melyek kilyuggatnak, elsodornak, megráznak és egyéb változatos módon intéznek el bennünket. A játékban nem csak balra és jobbra haladhatunk, hanem a kijelölt pontokon előre és hátra is, emiatt egy összefüggő világnak érezzük Rainybrookot, melynek szomorú története jóval túlmutat azon, amit a felszínen látunk. Minden egyes szakasznak fontos helye van a narratívában.

Néhány egészen kényelmetlen döntést is meg kell hoznunk: vajon a városlakók pszichopaták vagy csak a körülmények áldozatai? Meg kéne tisztítani őket? Vagy hagyjuk őket a fenébe és koncentráljuk Ellára? És ami a legfontosabb, mennyire engedjük, hogy az Aljas elemésszen bennünket? Abszolút jót tesznek ezek a morális dilemmák a Venture the Vile-nak, nem pusztán kulcskeresésről és újabb átjárók megnyitásáról szól az egész. Sorsunk tehát a városéval szorosan összefonódik, ám a teljes kép megértéséhez elengedhetetlen, hogy beszélgessünk a lakókkal, meghallgassuk a történeteiket, utána pedig levonjuk a következtetéseket.

A harc pedig intenzív, de egyben szeszélyes is. Nem elég csépelni, védekezni is legalább annyira fontos, viszont a mozgás eléggé nehezékes. A hitbox jelen formájában csapnivaló, az irányítás pontatlan, a csapásoknak nincsen súlya, ez pedig alaposan rányomja a bélyegét a csatákra. Papíron epikusnak kellene lenniük, de jelen formájukban frusztrálóak, amihez nem kevés türelem ajánlott. Amivel nem lenne baj, de metroidvania lévén a mentés csak tábortüzeknél lehetséges, és sajnos nem látjuk, hogy az adott bossnak mennyi életereje van hátra, így pedig nehéz kisakkozni a stratégiát és bájitalaink adagolását. Ahogy viszont új képességekre és mozgáskultúrára teszünk szert, az összecsapások is javulnak valamelyest, bár élet és halál közti különbség sokszor pillanatokon múlik.  Idővel kettős ugrásra, faltól falig lendülésre és további támadástípusokra teszünk szert - csak éppen mi magunk sem különbözünk majd az Aljas által megfertőzött lényektől. 

A morbid szépérzékhez viszont gyomor kell, hiszen az állatokról mintázott főellenségek iszonyat keményet tudnak lenni. Van itt százlábú, rozmár, nyúl és sok más is, mindegyik a maga kifordított másában, a karakterdesign tényleg lehengerlő, és a kísérteties hangulat megteremtéséhez még a zenék és a dinamikus időjárás is hozzájárulnak. Az sem mindegy, hogy nappal vagy éjszaka látogatunk el egy adott területre, mivel egyes mellékküldetések csak bizonyos napszakokban érhetőek el.

A Venture to the Vile bizony nem nélkülözi azt a fajta szenvedélyt és kreativitást, amiért annyira szerettük az indie játékokat, de a Cut to Bits alkotásából biztosan nem válik újabb klasszikus. Sőt a picit sem reszponzív harcok és a jelenlegi teljesítménygondok miatt félő, hogy nem fog kitűnni az elhígult mezőnyből, pedig története, művészeti stílusa, felépítése és a plusz ötletei miatt abszolút megérdemelné.

A Venture to the Vile jelenleg csak PC-re jelent meg, míg PlayStation 4-re és PlayStation 5-re az év végén várható.