A hímgorillák párzási időszakban meglehetősen ingerlékenyek, pláne azok, amelyek csaknem tízszer nagyobbak az átlagosnál. Jack és forgatócsoportja egy elhagyatott szigetre téved, ahol megismerkednek minden majmok legnagyobbikával King Konggal és ezt a kalandot nem fogják egyhamar elfelejteni...
Peter Jackson bácsi korunk egyik legnívósabb filmrendezője éppen a King Kong movie premierjére vár, de míg a filmes utómunkálatok folytak, nem volt rest besegíteni a Ubisoft Montpellier-nek, hogy a hivatalos játékadaptációt nem kis személyiséggel karöltve, mint Michel Ancel – elkészítse. Ancel úriember nevét remélem már nem kell bemutatnom azoknak, akik kicsit is jártassak az éppen kezük ügyébe kerülő stuff fejlesztésének körülményeiről, a kissé tájékozatlanabbak számára érdemes tudni, hogy a nagyszerű platformgame-t, a Rayman trilógiát is neki köszönhetjük és mindezidáig talán a legkiemelkedőbb alkotását, a Beyond Good and Evil-t. A franciák, akárcsak a filmgyártásban, a játékpiacon is egyaránt unikumproduktumokkal rukkolnak elő, csak sajnos egyre ritkábban, mint az mi szeretnénk, nem csoda hát, hogy Jackson apó választása éppen a Montpellier brigádjára esett. Semmit sem bíztak a véletlenre, egyrészt azért, mert a designerzseni eddig nem nagyon lőtt bakott, másrészt köszönhetően a rendező őr keze alá dolgozó, a digitális illúzióteremtést mester fokon űző WETA-nak, amelynek keze munkája ott virít a grafikai megvalósításon, persze csak a mai gépek tudására leredukálva.
Értekezzünk akkor egy csöppet Jackson nagyúr szokásairól! A világ legnagyobb hobbitja szabadidejében leginkább – mindnyájunkhoz hasonlóan – a számítógépes játékok rabja. Legkedvesebb programja mind közül a BG&E, így érthető is volt miért kereste fel céltudatosan Ancel-t, pár telefonhívás és egy repülőút után már egymás társaságának örülhettek, miközben a King Kong játék ötletét dolgozták ki. Ám nehogy azt higgyétek, hogy a direktor egyedül a tervezési fázisban volt jelen, szinte minden egyes alpha, beta verziót saját maga letesztelt, rávilágított a hiányosságokra, építő jellegű tippekkel ajándékozta meg a készítőket, azon túl, hogy a WETA a technikai oldalon éreztette hatását. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy az utóbbi évek legjobb filmes játékadaptációja születhessen meg, és láss csodát, a vajúdás sima volt és problémamentes, a Fahrenheit után újabb mozifeelinges gyöngyszemmel hozott össze a sors.
A film címére asszociálva elsőre mindenki azt hinné, hogy bizony csak magát, King Kong-ot irányíthatjuk a játékban, holott ez orbitális tévedés. Méghozzá olyannyira, hogy derék óriásmajmunk TPS terelgetése megközelítőleg csak a játék 30 százalékát teszi ki, a fennmaradó részben pedig Jack Driscoll-t irányíthatjuk FPS nézetből. Maga a sztori hűen követi a film történéseinek izgalmas folyamát: a Koponya-szigetre érkező forgatócsoport eltökélt célja, hogy dokumentumfilmet készítsen az ott élő bennszülött törzsről és az állítólagos óriás lényekről. Már az érkezés is balszerencsék sorozata: a társaság hajójának árbocrúdja a féktelen vihartól a part menti sziklákhoz csapódik és eltörik, tehát ha ideiglenesen is, de a csoport a sziget rabjává válik. Elkeseredésre nincs idő, miután Jackkel a partra evezünk rögtön fel is térképezhetjük a környezetünket, továbbá nekiláthatunk a törzs felkutatásához. Itt már sejteni lehet, hogy nincs valami a rendjén, ugyanis egyre több agresszív állat (nagyra nőtt rákok és denevérek) nehezíti meg az előrehaladást a dzsungelben, mígnem egy újabb balszerencsés fordulat következtében sajnos a csapat kettészakad, így nekünk a bájos Ann-t pátyolgatva kell megtalálnunk a többiekhez vezető utat, egészen addig, míg a szürkére festett bőrű, fenyegető bennszülöttek csapdájába nem sétálunk. Hamarosan körvonalazódik bennünk a törzs hátborzongató szándéka: csinos útitársnőnket az álltaluk istenként tisztelt gigagorillának kínálják áldozatul. King Kong-ot azonban meghatja Ann kétségbeesett sikoltása, markába kapva elhurcolja a őserdő mélyére. Ránk azonban csúfos éhhalál vár egy sziklához kikötözve, de szerencsére túlsúlyos operatőrünk közbenjárásának sikerül kiszabadulnunk, így indulhatunk a lány megmentésére, a terv elsőre túl nagy falatnak bizonyul, mivel lövésünk sincs egyenlőre, hogy miként könyörögjük el Kong-tól, másrészt elég nagy lélekjelenlétet követel meg magának a szigetnek a túlélése, hiszen az televan a letűnt időkből visszamaradt dinoszauruszok szépszámú példányaival, akik egyáltalán nem tűrik, hogy a lakóhelyükön vágunk keresztül. Jó pár hajtépéssel eltöltött óra után persze nem meglepetés, hogy sikerül kötözött sonkát csinálni az idomtalan majomból (remélem nem lőttem le a poént, aki már látott legalább egy King Kong filmet annak talán nem mondtam újat) és film helyett aztán ezzel a zsákmánnyal térünk vissza New York-ba, ahol aztán a derék jószág kiszabadul és feje tetejére állítja a közlekedést.
Szokványos FPS-hez szokott arcokat mellbevágó élményként érhet, hogy ez a cucc majdhogynem teljesen más koncepción alapul. A képernyőn nem találunk se életerőt kijelző csíkot, se célkeresztet, de még a lőszermennyiséget sem tudjuk nyomon követni, egyedül akkor, amikor Jack újratölt – mindig benyögi hány tárunk van még raktáron. Apropó lőszer, mivel krónikus skulóhiányban fogunk szenvedni – értsd: amikor lesz, az hamar elfogy, a legtöbbször viszont csak a dzsungelben lévő tárgyakra: faágak, lándzsákra hagyatkozhatunk és bizony itt lép a képbe a környezettel való interaktivitás megvalósítása. A földről felkapott dárdák csak ideiglenesen vethetjük be, mivel nagyon gyorsan elhasználódik és kettétörik. Szemtől-szembe meg amúgy se lenne esélyünk a gyakran párban járó vérszomjas velociraptorok ellen, ezért mindenképpen cselhez kell folyamodnunk egy-egy szakasz leküzdésében. Észszerű döntés elterelni magunkról a figyelmet, amit úgy vihetünk végbe, hogy elejtünk egy kisebb állatot és azok húsát a minket fenyegető ragadozó elé vetjük, és míg az annak felfalásával van elfoglalva, addig mi csendben kereket oldhatunk. Ha minden kötél szakad, akkor gyújtsuk meg lándzsánk végét egy közeli tűzben és lobbantsuk lángra a környezetünkben lévő bozótost, amivel egy ideig visszatarthatjuk a bestiákat. Ha pedig olyan egyedekkel hoz össze a sors minket, mint egy T-Rex, akkor ott méginkább a taktikázás segíthet. Pl. amikor el kell vonni a figyelmét a társainkról, akik egy kapu kinyitásán fáradoznak, ehhez a levegőben repkedő óriásdenevéreket kell lelőnünk számára ideiglenes prédaként, majd miután azt befalatozta, a közeli sziklatömböknél szlalomozva csaljuk magunkhoz a kicsikét, figyelve persze arra, hogy véletlenül se legyen alkalma belénk harapni. Én töredelmesen bevallom, ennél a résznél majdnem az alsógatyámba eresztettem. Minden fegyverként használható tárgyat kétféle módon tudunk „elsütni", az első a sima vaktában lövöldözés – lándzsáknál előre szúrás - imádkozzunk, hogy célba találjuk a célkereszt mellőzésével, a másikat a Space billentyű lenyomásával érhetjük el, ilyenkor a szemünkhöz emeljük a fegyvert, vagy eldobásra készítjük elő a dárdát. Nem kerülhetjük el, hogy ne szenvedjünk el sérülést kalandunk során, ilyenkor a kép vöröses tónusúvá válik, elhomályosodik előttünk minden és egy mélabús női ének tör elő a hangszóróból, szerintem hasonlóan reagálnánk mi is, ha egy raptor éppen a tomporunkba mélyesztené fogait. Nem egyszer kerülünk olyan helyzetekbe, amiket csak társaink segítségével tudunk kivitelezni, pl. a egy kapu kinyitása stb. szerencsére az MI e téren kifogástalanul asszisztál. A jó öreg King Kong-ot külső nézetben, félig platform, félig verekedős elemekkel megtűzdelt örömjáték keretein belül vihetjük győzelemre. A dzsungelban való közlekedés jól eltalált ugrálós részekben valósul meg, mesteri pályaszerkesztéssel párosulva, míg a harc ötletesen kivitelezett ütöm-vágom rendszer alapján történik. Kombózhatunk kedvünkre, a legyengült ellenfeleinket látványos kivégzésekkel küldhetjük padlóra, pl. kitekerhetjük a T-Rex nyakát, vagy esetleg az állkapcsát téphetjük szét. A gorilla terelgetésébe mindenki egy csapásra bele fog lendülni, nem véletlenül ezek a részek a játék abszolút csúcspontjai.
A látványvilág egészen korrekt, leszámítva azt, hogy tulajdonképpen nincs túlcicomázva mindenféle felesleges effekttel, amitől csak totál műanyag lenne az egész. Így viszont valami hihetetlenül hangulatos külcsínt sikerült elérniük, a dzsungel megjelenítése példának okáért teljesen meggyőző, pláne ha közben még esik is az eső, és kavarog a köd, hála a WETA közbenjárásának nem kevés filmes látványorgia köszön vissza a monitorokról – tökéletes alteregója a mozi filmkockáinak. A színészek arca (Jack Black, Adrien Brody és a tünemény Naomi Watts) is megszólalásig hasonlít az eredetire, továbbá ők maguk mondták fel a szinkront is, hogy még e téren se essen csorba az összképen. A T-Rexek szinte olyanok, mintha most jöttek volna a Jurassic Parkból. Egyetlen fanyalgásom, hogy a karakteranimáció bizony nem sikerült tökéletesre, sőt néhányszor egymásba ill. a környezetbe is beleakadnak, bár azért ez nem volt annyira feltűnő. Akinek ez még mindig kevés lenne, annak azt javaslom várja meg a cucc HiRes változatát, ott majd kiderül mire képes a drága hardvere. Tovább emeli a megítélést a perfekt zenei aláfestés, mivel ez is filmes örökség.
Mivel a King Kong játék erősen történetcentrikus, így csaknem minden scriptelt események láncolata. Nincs is ezzel semmi baj, pláne egy ilyen stílusú játék esetében, ám sajnos teljesen lineárisan haladunk előre, szinte semmi beleszólásunk nem lesz az útirány kiválasztásában és a pályák nagysága sem valami eget rengető. Továbbá hiába választhatunk egy-két döntési lehetőség közül bizonyos szituációkban, az újrajátszhatósági rátát ez semmiképpen sem növeli. Ellenfeleink összetétele többnyire oktondi bestiákból áll, így összetettebb gondolkodásra képes IQ-Fightereket ne várjunk, tény hogy még így is képesek elég sokszor megizzasztani, szóval végre van is kihívás rendesen. A sebesség lehetett volna kicsi gyorsabb is, főleg a nagyobb részecske-effekteknél (pl. zuhogó eső, köd) fogunk némi lassulást tapasztalni, de erősebb proci esetén ez kiküszöbölhető. Megmondom őszintén valami elképesztő hangulatot tukmál belénk a játék a végigjátszáshoz szükséges 12-14 órában, szinte szégyelltem magam, hogy órákat ott ülök felette egyfolytában, hiszen az ilyen gammát nem lehet csak úgy egyszerűen „végignyomni", takarékoskodni kell vele, kis adagokban fogyasztani, úgy hogy minden apró részletet akár többször szemrevételezni. Extrák tekintetében sincs szégyenkezni valója: ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy válnak elérhetővé a megfelelő menüpont alatt a különböző artworkok (melyeket egyfajta múzeumban csodálhatunk meg belső nézetben), mozielőzetesek. A filmes hatás ott figyel minden egyes másodpercében, ezek szerint a decemberben esedékes mozi is felettébb ígéretesnek tűnik. Lehet, hogy nem vagyok elég tájékozott és sok cuccot még nem próbáltam ki idén, de számomra ideáig a King Kong az Év Játéka!
Értekezzünk akkor egy csöppet Jackson nagyúr szokásairól! A világ legnagyobb hobbitja szabadidejében leginkább – mindnyájunkhoz hasonlóan – a számítógépes játékok rabja. Legkedvesebb programja mind közül a BG&E, így érthető is volt miért kereste fel céltudatosan Ancel-t, pár telefonhívás és egy repülőút után már egymás társaságának örülhettek, miközben a King Kong játék ötletét dolgozták ki. Ám nehogy azt higgyétek, hogy a direktor egyedül a tervezési fázisban volt jelen, szinte minden egyes alpha, beta verziót saját maga letesztelt, rávilágított a hiányosságokra, építő jellegű tippekkel ajándékozta meg a készítőket, azon túl, hogy a WETA a technikai oldalon éreztette hatását. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy az utóbbi évek legjobb filmes játékadaptációja születhessen meg, és láss csodát, a vajúdás sima volt és problémamentes, a Fahrenheit után újabb mozifeelinges gyöngyszemmel hozott össze a sors.
A film címére asszociálva elsőre mindenki azt hinné, hogy bizony csak magát, King Kong-ot irányíthatjuk a játékban, holott ez orbitális tévedés. Méghozzá olyannyira, hogy derék óriásmajmunk TPS terelgetése megközelítőleg csak a játék 30 százalékát teszi ki, a fennmaradó részben pedig Jack Driscoll-t irányíthatjuk FPS nézetből. Maga a sztori hűen követi a film történéseinek izgalmas folyamát: a Koponya-szigetre érkező forgatócsoport eltökélt célja, hogy dokumentumfilmet készítsen az ott élő bennszülött törzsről és az állítólagos óriás lényekről. Már az érkezés is balszerencsék sorozata: a társaság hajójának árbocrúdja a féktelen vihartól a part menti sziklákhoz csapódik és eltörik, tehát ha ideiglenesen is, de a csoport a sziget rabjává válik. Elkeseredésre nincs idő, miután Jackkel a partra evezünk rögtön fel is térképezhetjük a környezetünket, továbbá nekiláthatunk a törzs felkutatásához. Itt már sejteni lehet, hogy nincs valami a rendjén, ugyanis egyre több agresszív állat (nagyra nőtt rákok és denevérek) nehezíti meg az előrehaladást a dzsungelben, mígnem egy újabb balszerencsés fordulat következtében sajnos a csapat kettészakad, így nekünk a bájos Ann-t pátyolgatva kell megtalálnunk a többiekhez vezető utat, egészen addig, míg a szürkére festett bőrű, fenyegető bennszülöttek csapdájába nem sétálunk. Hamarosan körvonalazódik bennünk a törzs hátborzongató szándéka: csinos útitársnőnket az álltaluk istenként tisztelt gigagorillának kínálják áldozatul. King Kong-ot azonban meghatja Ann kétségbeesett sikoltása, markába kapva elhurcolja a őserdő mélyére. Ránk azonban csúfos éhhalál vár egy sziklához kikötözve, de szerencsére túlsúlyos operatőrünk közbenjárásának sikerül kiszabadulnunk, így indulhatunk a lány megmentésére, a terv elsőre túl nagy falatnak bizonyul, mivel lövésünk sincs egyenlőre, hogy miként könyörögjük el Kong-tól, másrészt elég nagy lélekjelenlétet követel meg magának a szigetnek a túlélése, hiszen az televan a letűnt időkből visszamaradt dinoszauruszok szépszámú példányaival, akik egyáltalán nem tűrik, hogy a lakóhelyükön vágunk keresztül. Jó pár hajtépéssel eltöltött óra után persze nem meglepetés, hogy sikerül kötözött sonkát csinálni az idomtalan majomból (remélem nem lőttem le a poént, aki már látott legalább egy King Kong filmet annak talán nem mondtam újat) és film helyett aztán ezzel a zsákmánnyal térünk vissza New York-ba, ahol aztán a derék jószág kiszabadul és feje tetejére állítja a közlekedést.
Szokványos FPS-hez szokott arcokat mellbevágó élményként érhet, hogy ez a cucc majdhogynem teljesen más koncepción alapul. A képernyőn nem találunk se életerőt kijelző csíkot, se célkeresztet, de még a lőszermennyiséget sem tudjuk nyomon követni, egyedül akkor, amikor Jack újratölt – mindig benyögi hány tárunk van még raktáron. Apropó lőszer, mivel krónikus skulóhiányban fogunk szenvedni – értsd: amikor lesz, az hamar elfogy, a legtöbbször viszont csak a dzsungelben lévő tárgyakra: faágak, lándzsákra hagyatkozhatunk és bizony itt lép a képbe a környezettel való interaktivitás megvalósítása. A földről felkapott dárdák csak ideiglenesen vethetjük be, mivel nagyon gyorsan elhasználódik és kettétörik. Szemtől-szembe meg amúgy se lenne esélyünk a gyakran párban járó vérszomjas velociraptorok ellen, ezért mindenképpen cselhez kell folyamodnunk egy-egy szakasz leküzdésében. Észszerű döntés elterelni magunkról a figyelmet, amit úgy vihetünk végbe, hogy elejtünk egy kisebb állatot és azok húsát a minket fenyegető ragadozó elé vetjük, és míg az annak felfalásával van elfoglalva, addig mi csendben kereket oldhatunk. Ha minden kötél szakad, akkor gyújtsuk meg lándzsánk végét egy közeli tűzben és lobbantsuk lángra a környezetünkben lévő bozótost, amivel egy ideig visszatarthatjuk a bestiákat. Ha pedig olyan egyedekkel hoz össze a sors minket, mint egy T-Rex, akkor ott méginkább a taktikázás segíthet. Pl. amikor el kell vonni a figyelmét a társainkról, akik egy kapu kinyitásán fáradoznak, ehhez a levegőben repkedő óriásdenevéreket kell lelőnünk számára ideiglenes prédaként, majd miután azt befalatozta, a közeli sziklatömböknél szlalomozva csaljuk magunkhoz a kicsikét, figyelve persze arra, hogy véletlenül se legyen alkalma belénk harapni. Én töredelmesen bevallom, ennél a résznél majdnem az alsógatyámba eresztettem. Minden fegyverként használható tárgyat kétféle módon tudunk „elsütni", az első a sima vaktában lövöldözés – lándzsáknál előre szúrás - imádkozzunk, hogy célba találjuk a célkereszt mellőzésével, a másikat a Space billentyű lenyomásával érhetjük el, ilyenkor a szemünkhöz emeljük a fegyvert, vagy eldobásra készítjük elő a dárdát. Nem kerülhetjük el, hogy ne szenvedjünk el sérülést kalandunk során, ilyenkor a kép vöröses tónusúvá válik, elhomályosodik előttünk minden és egy mélabús női ének tör elő a hangszóróból, szerintem hasonlóan reagálnánk mi is, ha egy raptor éppen a tomporunkba mélyesztené fogait. Nem egyszer kerülünk olyan helyzetekbe, amiket csak társaink segítségével tudunk kivitelezni, pl. a egy kapu kinyitása stb. szerencsére az MI e téren kifogástalanul asszisztál. A jó öreg King Kong-ot külső nézetben, félig platform, félig verekedős elemekkel megtűzdelt örömjáték keretein belül vihetjük győzelemre. A dzsungelban való közlekedés jól eltalált ugrálós részekben valósul meg, mesteri pályaszerkesztéssel párosulva, míg a harc ötletesen kivitelezett ütöm-vágom rendszer alapján történik. Kombózhatunk kedvünkre, a legyengült ellenfeleinket látványos kivégzésekkel küldhetjük padlóra, pl. kitekerhetjük a T-Rex nyakát, vagy esetleg az állkapcsát téphetjük szét. A gorilla terelgetésébe mindenki egy csapásra bele fog lendülni, nem véletlenül ezek a részek a játék abszolút csúcspontjai.
A látványvilág egészen korrekt, leszámítva azt, hogy tulajdonképpen nincs túlcicomázva mindenféle felesleges effekttel, amitől csak totál műanyag lenne az egész. Így viszont valami hihetetlenül hangulatos külcsínt sikerült elérniük, a dzsungel megjelenítése példának okáért teljesen meggyőző, pláne ha közben még esik is az eső, és kavarog a köd, hála a WETA közbenjárásának nem kevés filmes látványorgia köszön vissza a monitorokról – tökéletes alteregója a mozi filmkockáinak. A színészek arca (Jack Black, Adrien Brody és a tünemény Naomi Watts) is megszólalásig hasonlít az eredetire, továbbá ők maguk mondták fel a szinkront is, hogy még e téren se essen csorba az összképen. A T-Rexek szinte olyanok, mintha most jöttek volna a Jurassic Parkból. Egyetlen fanyalgásom, hogy a karakteranimáció bizony nem sikerült tökéletesre, sőt néhányszor egymásba ill. a környezetbe is beleakadnak, bár azért ez nem volt annyira feltűnő. Akinek ez még mindig kevés lenne, annak azt javaslom várja meg a cucc HiRes változatát, ott majd kiderül mire képes a drága hardvere. Tovább emeli a megítélést a perfekt zenei aláfestés, mivel ez is filmes örökség.
Mivel a King Kong játék erősen történetcentrikus, így csaknem minden scriptelt események láncolata. Nincs is ezzel semmi baj, pláne egy ilyen stílusú játék esetében, ám sajnos teljesen lineárisan haladunk előre, szinte semmi beleszólásunk nem lesz az útirány kiválasztásában és a pályák nagysága sem valami eget rengető. Továbbá hiába választhatunk egy-két döntési lehetőség közül bizonyos szituációkban, az újrajátszhatósági rátát ez semmiképpen sem növeli. Ellenfeleink összetétele többnyire oktondi bestiákból áll, így összetettebb gondolkodásra képes IQ-Fightereket ne várjunk, tény hogy még így is képesek elég sokszor megizzasztani, szóval végre van is kihívás rendesen. A sebesség lehetett volna kicsi gyorsabb is, főleg a nagyobb részecske-effekteknél (pl. zuhogó eső, köd) fogunk némi lassulást tapasztalni, de erősebb proci esetén ez kiküszöbölhető. Megmondom őszintén valami elképesztő hangulatot tukmál belénk a játék a végigjátszáshoz szükséges 12-14 órában, szinte szégyelltem magam, hogy órákat ott ülök felette egyfolytában, hiszen az ilyen gammát nem lehet csak úgy egyszerűen „végignyomni", takarékoskodni kell vele, kis adagokban fogyasztani, úgy hogy minden apró részletet akár többször szemrevételezni. Extrák tekintetében sincs szégyenkezni valója: ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy válnak elérhetővé a megfelelő menüpont alatt a különböző artworkok (melyeket egyfajta múzeumban csodálhatunk meg belső nézetben), mozielőzetesek. A filmes hatás ott figyel minden egyes másodpercében, ezek szerint a decemberben esedékes mozi is felettébb ígéretesnek tűnik. Lehet, hogy nem vagyok elég tájékozott és sok cuccot még nem próbáltam ki idén, de számomra ideáig a King Kong az Év Játéka!
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.