Ahogyan egy műanyaggolyóba zárt apró állatka egy F1-es autót megszégyenítő sebességgel száguld végig különböző labirintusos elemekből és akadályokból összetákolt pályán, szinte minden valamire való játékban némi gyerekkori nosztalgiát ébreszt. Ha valakit már egészen fiatalként is elvarázsoltak a játékok, akkor biztos, hogy játszott a Super Monkey Ball, a Hamster Ball, vagy a kettő valamilyen házilag fejlesztett startlapjátékos hibrid iterációjával. A műfajban a legnagyobb kutyának egyértelműen a Sega és majmos kalandja áll, a GameCube-ra fejlesztett 2001-es Super Monkey Ball óta pedig jó pár folytatást megélt már a széria, legutóbb például a három évvel ezelőtti Banana Mania alcímű epizódban repkedhettek a játékosok. A most érkező Banana Rumble ismét a szokásos kompozícióra épít, megfűszerezve némi Fall Guys-t imitáló multis csavarral és főszereplőnk egy vadonatúj képességgel. De vajon ennyi elég lesz a felhőtlen boldogsághoz?
A játék első indításánál feltűnhet, hogy egészen sok opciót kapunk, a sztori köré épülő Adventure Mode mellett ugyanis vannak Battle árkád játékmódok, co-op és multis lehetőségek is. Nyilván mindenki a sztorimóddal indít, úgyhogy kezdjük mi is ezzel! Nem árulok el nagy zsákbamacskát, ha azt mondom, hogy a franchise-t nem a remek történetvezetése viszi el a hátán, ám ennek ellenére azért itt-ott be fog csúszni pár nagyobb fordulat az átvezetőkben. A sztori ezúttal egy új szigetlakóra, Palette-re összpontosít, aki a Legendás Banán után kutató, majd nyomtalanul eltűnő apukáját keresi. A hír hallatán Juicy Island lakói a trópusi paradicsomot hátrahagyva a Legendás Banán megkeresésére indulnak, melynek felkutatásához szükség lesz hét OOPArts műalkotásra. Szóval nincs is más hátra, mint bepattanni a műanyaggolyóba és nyakunkba venni a világot.
Azaz, előtte még van egy dolog: Palette kihív minket egy gyors versenyre, ahol olyat mutat, amit eddig a szériában még sosem láttunk. Ez pedig nem más, mint a Spin Dash képesség, melynek lényege, hogy a B gombot lenyomva extra sebességre tudjuk felpörgetni a golyónkat, amit aztán a kiválasztott irányba kilőhetünk. Gamer nyelven nitro, a valóságban viszont ennél jóval több. Ezzel a képességgel ugyanis bárhol lendületet tudunk venni és bármikor képesek leszünk élesen irányt változtatni, így alapjaiban befolyásolva a játék koncepcióját, pont annyit csavarva rajta, hogy még abszolút mértékben megmaradjon az eredeti struktúra, de ne süssük rá az „ugyanaz, mint az előző rész” fájóan sercegő billogját.
Amik viszont nem változtak, azok a tökéletesen megkomponált pályák. Ha az ember nem ismeri korábbról a szériát, és leültetik a játék elé, hogy teljesen új élményként próbálja ki, akkor az első pillanatban valószínűleg az lesz az érzése, hogy valami b-kategóriás gyerekjátékkal van dolga. Ám ahogyan telnek a percek elkezdi kiismerni az irányítást, és rájön, hogy egészen mély és átgondolt mechanizmus van amögött, ahogyan a főszereplőnk közvetlen irányítása helyett a pályát döntögetjük összevissza, és egyensúlyozunk a golyónkkal. Aztán eltelik újabb pár perc, és kiderül, hogy a pályavezetés mögött még ennél is alaposabban megkomponált és grammra pontosan kimért tervezés áll.
Az ember elsőre örül, ha végig tud evickélni centiről-centire az adott pályán, majd elkezd figyelni arra, hogy minél több banánt vegyen fel menet közben, míg végül azon kapja magát, hogy a korábban 50 másodperc alatt teljesített pályán talált egy kiszögellést, amin némi boosttal, lendülettel és rengeteg célzással meg lehet pattintani úgy a golyónkat, hogy az három másodperc alatt a célban landoljon. És akkor az ember beleöl két órát a próbálkozásba, felhúzza magát a sok kudarcon, és abbahagyja a játékot. Aztán eltelik újból pár perc, és rájön, hogy ez nem is volt igaziból olyan rossz, visszalép, és ad neki még egy lehetőséget. Ismét egy fél napon át próbálkozik különböző pályákon a tökéletes run összehozásával, ami ismét nonstop újrakezdést jelent, és már konkrétan hiába némítja le a Switchet, fizikai fájdalmat okoz a dobhártyájának a lezuhanás után belibbenő Fall Out felirat, felhúzza magát, és újból kilép. Aztán ránéz az órájára, és észreveszi, hogy már az ötödik órája gurigázik a majmokkal. És eltöpreng rajta, hogy belefér-e még egy újabb menet.
A pályákat illetően a változatosságot is fontos kiemelni. Több száz pálya érhető el a játékban, melyek nem csak a 10 pályánként módosuló helyszínek miatt lesznek különbözőek. Az első pár küldetés során csak csóváltam a fejemet, ahogyan ugyanazokat a pályaelemeket lőtték el a fejlesztők, mint amikkel üldözik a sikert már bő két évtizede. Aztán bumm, hirtelen jön egy pálya, ahol a cél csupán annyi, hogy ugrass fel egy lebegő platformokra a két tucatnyi ugrató egyikén. Aztán egy másik pályán üldözni kellett Nascar futam módjára a célt egy ovális pályán. Után nem sokkal láthatatlan platformokon kell emlékezetből száguldani, de lesznek még itt labirintusok és pár pixel vastagságú lélekvesztők is. Mindezeket pedig co-op játékmódban barátainkkal együtt végigtolni (akár neten, akár osztott képernyővel) tényleg abszolút felhőtlen móka.
A multis meccsek esetében teljesen más élményről beszélhetünk. Itt a fejlesztők le sem tagadhatták volna a Fall Guys hatását: 16 játékostársunkkal különböző versenyeken és arénaküzdelmeken vehetünk részt. A Robot Smash során például két csapatba osztva robotokat kell nagy sebességgel szétcsapnunk, lehetőleg többet mint az ellenfél csapata. Emellett van bombával megspékelt fogócska mód, hagyományos verseny, Gold Rush mód és banánvadászat is. Mondjuk a matchmaking nem olyan esze-veszett gyors, és bizony könnyedén bedobál japán játékosokat is a világ túloldaláról brutális pinggel, de mindent összevetve a játéknak ezen része is gördülékenyen működik.
Ami mellett viszont nem mehetünk el szó nélkül, az a borzalmas teljesítmény. A játék korábbi részei már ősidők óta a 60fps-es felállásban futottak, még a PS Vitára kiadott rész is képes volt tartani a tempót, ám a Switch és a Banana Rumble csúfosan elvérzik e téren. Ugyan az egyjátékos menetekben 60fps-re lockolt a játék, ám azt tényleg csak egy-egy másodpercre képes itt-ott elérni (olyankor egyébként kategóriákkal nagyobb élményt nyújtva), az esetek többségében picivel 30 alatt szaggatunk, de bizonyos helyszíneken simán beesik a 20 alatti zónába is, mely egyszerűen elfogadhatatlan egy ilyen, a reflexekre és precízióra épülő cím esetében.
A multiban 30fps a maximum, ami valószínűleg ugyanúgy megpecsételheti a játék online jövőjét, mint ahogyan az a Kirby's Dream Buffet esetében is történt. Mindehhez pedig még csak nem is társul túlságosan szép látvány, konkrétan az előző két rész lényegesen szebben festett, és míg a karakterek és a pályák dizájna abszolút élvezhető, addig a háttér sokszor kellemetlenül elnagyolt vagy igénytelen. A hardcore rajongókat pedig valószínűleg az a kérdés foglalkoztatja a legjobban, hogy változott-e az előző epizódban oly sokat bírált fizika. Nos, nagyon picit igen, ám a sebesség még mindig nem ugyanaz, mint a régebb legendás epizódokban, és a golyó is még mindig túlságosan súlytalan, a lendület és az erőhatások ezúttal se kapnak eléggé domináns szerepet.
A Super Monkey Ball Banana Rumble összességében egy abszolút szerethető cím lett, melynél a legnagyobb bosszúságot az okozza, hogy picit több odafigyeléssel és optimalizációval simán pályázhatott volna a franchise koronájára is, ám így csupán a széria középmezőnyébe futott be végül. A játékban rengeteg a tartalom. Egyjátékos küldetésekből is több száz akad, a különböző menetidővel és banángyűjtéssel operáló kihívások miatt minden egyes pályát érdemes többször újrajátszani, hiszen teljesen más arcukat mutatják akkor, ha az ember a lehető leggyorsabban próbál végigszáguldani rajtuk, vagy amikor mindent megpróbál összegyűjteni rajtuk. E mellé még kapunk rengeteg megszerezhető optikai tunningot, legyen szó akár a járgányunkról, akár az öltözékünkről, mint ahogyan a kaotikus multiplayer is tartogat jó pár kellemes órát. Technikai oldalról kétségtelen, hogy lett volna még bőven min dolgoznia a fejlesztőknek, ám a problémák többségét képes elfeledtetni velünk, hogy a játék egész egyszerűen… jó szórakozás. Mindegy, hogy full profi vagy, vagy abszolút amatőr, a pályák tervezéséről árad a szakértelem, éppen ezért garantált, hogy buli lesz mindegyik kanyar. Aztán egy idő után nem. Utána viszont újból igen!
A Super Monkey Ball Banana Rumble kizárólag Nintendo Switchen érhető el.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.