A tavaly májusban debütált a Warhammer 40,000: Boltgun az indie-szférában mostanában divatos pixelgrafikás, ‘90-es évek retro (vagy a mostanában lelkesen hangoztatott boomershooter) lövöldék előtt tisztelgett a lehető legkorhűbb módon. Ez alatt azt értem, hogy még véletlenül sem próbált meg bármilyen modernkori újdonságot csempészni a receptjébe; itt bizony csak a lőszerünkre és az életerő/páncél kombinációnkra kellett figyelnünk, na meg arra, hogy a végtelen mennyiségben ránk rontó szörny elintézéshez még véletlenül se emeljük fel a mutatóujjunkat az egér bal gombjáról.
A Boltgun sztorija is pontosan ennek a műfajnak az atyainak az égisze alatt fogant; így habár a cselekmény a 2011-es Space Marine kvázi folytatása - Titusra még reflektál is a karakterünk, ha spammeljük a “beszólás-billentyűt” -, nem fogja Dan Abnettet idő előtt nyugdíjazni. Amennyiben tehát a Warhammer-rajongók a mély lore-t keresik jelen tesztalanyunkban, akkor csalódni fognak, ellenben a pörgős akciót preferáló FPS-fanoknak érdemes lehet még egy picit tovább olvasniuk a cikket. Pláne, amennyiben anno életük meghatározó része volt az eredeti Wolfenstein, Doom, Duke Nukem és társaik.
A Warhammer 40,000: Boltgun ugyanis a külcsín mellett a játékmenetét nézve is a klasszikusokat idézi: színes kulcsokat kell keresgélni a továbbjutáshoz, miközben jó sokszor arénákba zár a játék, hogy azokat megtisztítva folytassuk ezt az adott szint végéig. Habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pályák jóval egyszerűbben vannak felépítve, mint a lassan már 30 éves elődök nagy részében - bár azért egyszer-kétszer itt is sikerülhet eltévedni, ami inkább a random felbukkanó mechanikák miatt történik, mintsem a labirintusszerű pályatervezés miatt.
Az alapjáték három fejezetében (amik nagyjából 10-12 órát fognak elkérni az életünkből) összeakadunk majd a klasszikus kultisták és káosz által fertőzött space marine-ok mellett Nurgle és Tzeentch jó pár ocsmány szolgájával is. Szerencsére purgálásukra is megfelelő mennyiségű eszköz áll majd a rendelkezésünkre, mint például a klasszikus gépfegyverként szolgáló bolter és a közelről mindig halálos shotgun. A nagyobb pusztítást megkövetelő helyzeteknél pedig a Vengeance Launcher vagy a plazmavető lesz hű társunk. Szabadon lévő kezünkben bármikor lánckardot ránthatunk a közeli ellenségekre, vagy gránátokat hajíthatunk közéjük, de ha ez nem lenne elég, akkor akár még frontálisan beléjük is rohamozhatunk, vagy esetleg a páncélunk súlyával szimplán szétlapíthatjuk őket egy ugrás után.
A pusztítást ráadásul a Forge of Corruption tovább hatványozza a rakétavetővel és a Multi-Meltával (aminek a lángjaitól még a frame-rate is kiég), illetve az olyan brutális mini-bossaival, mint például a Helbrute lépegető. A kiegészítő pályái - amiből összesen öt darabot kaptunk - egyébként jóval hosszabbak lettek; átlagosan olyan 45 percet vesznek igénybe, hogy a végükre érjünk. Sőt, az ütemezésük is jóval kellemesebb, mint az alapjátékban, ahol néha már kínosan hosszú idő után kaparinthattunk meg egy-egy új flintát. Sok más egyebet nem igazán lehet mondani erről a DLC-ről; ha tetszett az alapjáték és repetára vágyunk, akkor itt ugyanabból kapunk még többet egy jelképes 6 eurós összegért.
Szerencsére a nosztalgikus látványt és ütős aláfestő zenéket sem hagyta hátra a DLC, így akár csak az alapjáték, ezekre itt sem lehet panaszunk. Inkább siránkozhatunk a frekventált képkocka esésekre, ami a fórumokat bújva úgy láttam, hogy az új tartalmakkal együtt érkeztek. Nyilván az is lehet, hogy nem egy lassan hét éves Vega 64-el a gépemben kellene erről okoskodnom, de egyrészt a játék látványa nem indokolja az fps-zuhanásokat, másrészt ez a kártya 1080p-ben még mindig viszonylag kényelmesen elboldogul a legtöbb mai címmel is. Sajnos egyszer egy újratöltést megkövetelő bugba is belefutottam, de mondjuk legalább idáig soha nem fagyott ki a játék, vagy történt ennél tragikusabb dolog a tesztidő alatt, ami ezek függvényében még mindig stabil aránynak tekinthető.
Egy kicsit nehéz dolog úgy ajánlani a Warhammer 40,000: Boltgunt, hogy csak olvassa a sorokat az ember. Hiszen elsőre leírva egyszerűnek és butának tűnhet a felépítése, és hát - szóval másodikra is az, de aki szereti az ilyen veszett tempójú shootereket, az jó pár kellemes órára le fogja tudni kötni magát vele. Illetve mivel megtalálható a Game Pass kínálatában is, ezért talán ez a legegyszerűbb és költséghatékonyabb módja tesztelni, hogy egy húron pendülünk-e a Pixelcsászár akaratával. Csak ne felejtsetek el néha egy kis szünetet tartani a menetek között, mert a sok low poly-akciótól azért gyorsan képes kifolyni az ember szeme és agya... mondaná ezt egy eretnek ügyebár. Remélem ezt az utolsó mondatomat az Inkvizíció is jól hallotta, mielőtt kopogtatnának az ajtómon.
A Warhammer 40, 000: Boltgun PC-re, Nintendo Switchre, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re jelent meg. Mi a PC-s verziót teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.