Mario árnyékából igencsak nehéz színre lépni, és ki más is lehetne az, aki ezt mindenkinél jobban tudja, mint Luigi. A legendás testvérpár magasabbik tagja ugyanis igencsak el volt nyomva játékok terén: míg Mario 1981 óta folyamatosan újabbnál újabb címekben bukkan fel, addig Luiginak gyakorlatilag 2001-ig kellett várnia a rivaldafényre a Luigi’s Mansion megjelenésével, hiszen korábban csak két játékban kapott főszerepet, melyek közül a Mario Is Missing!-ben érezhetően nem csak rajta volt a hangsúly, míg a Nintendo spéci karórájáról játszható Luigi’s Hammer Toss nem igazán lendített nagyot Luigi karrierjén. A Luigi’s Mansion viszont kapásból hatalmas siker lett, a játékosok és kritikusok egyaránt méltatták érdemet a játékmenettől kezdve, a szellemirtós atmoszférán át, egészen remek zenékig. Kisebb csoda, hogy a folytatásra 2013-ig kellett várni, főleg, hogy a siker sem akkor, sem pedig azóta nem maradt el a franchise körül, melynek hála a második rész egy közel tökéletesre csiszolt formában tért vissza most Nintendo Switchen.
Aki lemaradt volna az eddigiekről: a történet közvetlenül az első rész végétől viszi tovább a fonalat, de persze tökéletesen érthető lesz azok számára is, akik egyáltalán nem járatosak Luigi világában. A gonosz King Boo elmenekült, és szilánkokra törte a Dark Moon-t. És hogy mi is volt a Dark Moon? Nos, nem más, mint egy óriási kristály az égen, ami Evershade Valley összes szellem lakóját megszelídítette. Miután az égitest jó pár darabban a földre zuhant, a völgy legendás professzora, Elvin Gadd a bunkerébe menekült, és egyből hívta a környék „legbátrabb” szellemirtóját, Luigit. Innen pedig némi útbaigazítás és egy Nintendo DS-re hajazó telefon bezsebelése után ránk vár a feladat, hogy az öt különböző kastélyszerű birtokot bejárva összegyűjtsük a Dark Moon töredékeit, és újból békét hozzunk a völgy lakóinak életébe.
Luigi első útján rögtön meg is szerzi hűséges társát, a jó öreg Poltergust 5000-es szellemirtó porszívót, melyet nem csak a szellemek felszippantására fogunk tudni használni, hanem bizony a játék puzzle részén is gyakran kerül a megoldás középpontjába. A hátunkra erősített porszívóval ugyanis el tudjuk tüntetni az utunkba kerülő pókhálókat, szemétkupacokat, kisebb tárgyakat tudunk magunkhoz szippantani, függönyöket letépni, szekrényeket felborogatni, míg fújó üzemmódban különböző tárgyakat tolhatunk messzebb, vagy például a szőnyegeket csavarhatjuk fel, és zsebelhetjük alóluk a titkos zsákmányt. Az külön öröm, hogy ugyan 2013 nem volt túl régen, ám a fejtörők mind a mai napig abszolút frissnek hatnak, ötletesek, szórakoztatóak, és olykor egész komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy miként is tudunk továbbjutni az adott teremből.
Hasonló módon a harccal kapcsolatos mechanizmusok is szépen öregedtek. Rengeteg különböző szellem leselkedik majd ránk, melyek viselkedésükben is rendkívül eltérőek egymástól. A Slammerek például sok hp-val rendelkeznek és a tapsolásukból eredő hullámokkal veszik az életünket, a vékony Hiderek képesek elbújni a legkülönfélébb tárgyakba és onnan lesből támadnak ránk, míg a Poltergeistok nagyüzemben szállják meg és repítik felénk a tárgyakat. A szellemek befogásának több lépése is van, elsőként rájuk kell villantanunk a porszívónkra szerelt Strobulb reflektorunkkal, majd ameddig kábult állapotban lebegnek, gyorsan megkezdhetjük a szippantásukat. Természetesen az ellenfeleink nem hagyják magukat, és próbálnak kievickélni a protonnyalábot megidéző szívósugarunkból, aminek nekünk ellent kell tartani, vagyis pont az ellenkező irányba kell navigálnunk Luigit, mint amerre a szellemek próbálják ráncigálni.
Mindezek mellé pedig kapunk multiplayeres opciót is a ScareScraper személyében, melyben egy toronyház-szerűen felépített kastélyban kell szintről szintre egyre feljebb küzdeni magunkat egészen a 25. emeletig. A feladatunk legtöbbször az adott szint megtisztítása lesz a szellemektől, mely négyesben olykor igencsak kaotikus tud lenni, de cserébe szórakoztató, és a nagyjából 2 órányi tartalom noha nem túl hosszú, de képes végig magához láncolni a játékosokat. A mókában legfeljebb négyen vehetünk részt, ám csak online meccsek során, sajnos az egy gépről futtatható co-op abszolút mértékben hiányzik a játékból, miközben nagyon adta volna magát a lehetőség.
Ezzel pedig el is érkeztünk a teljesítményhez, ahol az utóbbi időben igencsak sok Nintendo cím vérzett el, és noha a Luigi’s Mansion 2 HD esetében is csak 30fps-ről beszélhetünk, azt cserébe a játék rezzenéstelenül tartja, és a frame pacing is annyira egyenletes, hogy ezzel a részével semmilyen gondunk nem lesz a játék során. A játék handheld üzemmódban natív 720p-ben, míg dokkolva 1080p-ben fut, ami a feljavított effektekkel és textúrákkal egyetemben nem is feltétlenül naprakész, de hibátlan látványt nyújt. Tehát a dinamikus árnyékoknál bonyolultabb effektekre nem érdemes számítani, viszont búcsút inthetünk az elmosódott textúráknak és a rossz vonalsimítástól recés képnek, minden éles, szép és könnyen kivehető, így például a szellemek és Luigi arcmimikája is sokkalta jobban értékelhető, mint korábban.
A pár apróbb és abszolút elnézhető hiba mellett egyetlen olyan gond van a játékkal, amit nehéz megbocsátani neki, és ez nem más, mint a már-már kínosan fapados megoldásokkal összetákolt történetvezetés és pályastruktúra. Hiába az izgalmas fejtörők, a hangulatos helyszínek és a pazar összecsapások, ha mindent folyamatosan megszakít a Professzor telefonhívása, aki írásban, több oldalon át magyaráz el valami olyan játékmeneti mechanizmust, amire játszi könnyedséggel rá is lehetett volna vezetni a játékost, hogy jöjjön rá magától.
Ehhez hasonlóan a helyszínekről a sok kivonás, majd újbóli visszateleportálás picit megöli a kalandozás és a libabőrös hangulat szépségét. Persze ezen struktúrák régen valószínűleg a 3DS teljesítményéből fakadó korlátok miatt kerültek bevezetésre, ám a Switch esetében célszerű lett volna már megugrani őket, és erőteljesebben hozzányúlni az átvezetők, tutorialok és pályák menti felosztások kombójához. És hasonló módon a checkpointok hiánya is igencsak zavaró, ha az adott pálya végén fogysz ki az életből, akkor nem sok játékélményt tartogat, hogy újra ledarálj odáig minden szellemet és fejtörőt, hiszen a meglepetés- és felfedezésfaktor addigra már odavész.
Az imént felsorolt hibák azért nem perdöntő fontosságúak, csupán jelzésértékű, hogy némileg elegánsabban is össze lehetett volna hozni ezt a bizonyos HD verziót, főleg az 60 eurós árért cserébe, ami egyébként magasabb, mint anno a 3DS-es verzió ára volt. Ennek ellenére az alapanyag még mind a mai napig maradéktalanul szórakoztató, a grafikai felújítást pont jó érzékkel mérték ki, hiszen maradt az eredeti stílus, ám minden sokkal tisztábbá, élesebbé és részletesebbé vállt. Nagyon ritkán kapunk Luigi’s Mansion epizódokat, így tesztünk főszereplője a hátrányai ellenére is abszolút a nyugodt szívvel ajánlható kategóriát erősíti, aki pedig kicsit is vonzódik a kísértetkastélyok és Luigi világához, annak egyenesen kötelező.
A Luigi’s Mansion 2 HD kizárólag Nintendo Switchen érhető el.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.