2066-ra egy óriási vállalatbirodalom, a Bachman Media Group (ami konkrét utalás Stephen King írói álnevére A menekülő ember kapcsán) teljesen leuralta a médiát. Monopol helyzetüket kihasználva bármit megtehetnek és a legszomorúbb az, hogy meg is tesznek, kezdve a propagandával szennyezett hírműsoroktól, valamint filmektől, egészen az olyan sporteseményekig, ahol mindent alászentelnek a kanapén böfögő kövér, agymosott emberek szórakoztatásának. Nem törődve semmivel, vérrel és verejtékkel tömik feneketlen gyomrukat, hiszen mind tudjuk, ahhoz, hogy kussban maradjon a nép, cirkuszt kell adni nekik. Tökéletes példa erre a Halálfutásnak nevezett mészárszék is, amiben névtelen klónok halálos csapdákkal teli akadálypályákon versenyeznek egymással, miközben csak egyetlen cél lebeg a szemeik előtt, a győzelemért behazudott új élet reménye.
Innen azonban nincs menekvés, ráadásul az első hely mellett a halál sem hoz valódi megnyugvást, hiszen akár lezuhanunk a mélybe, akár felnyársal egy orbitális körfűrész, pár pillanat múlva, mintha mi sem történt volna, ismét ugyanazon a pályán találjuk magunkat, ahol korábban kibeleztek minket. Nem túl fényes jövőkép ez, amit most első kézből tapasztalhatunk meg a Sumo Digital legújabb versenyőrületében, amiben mi is egy leszünk a végtelen számú feláldozható húscafatból, akik hozzánk hasonlóan egytől-egyig rohannak az életükért. Ezt kétféle módon is megtehetjük, egyrészt itt van a kihívásokkal teli PvE mód, ahol többnyire idő ellen, illetve különféle feladatalapú rohanásban mérettethetjük meg magunkat, másrészt pedig ott az online húspiac, ami kétségkívül a DeathSprint 66 legizgalmasabb része.
Mondjuk ez utóbbi azért is igaz, mivel a „kampánynak” csúfolt egyszemélyes szegmens elképesztően hamar kifullad, ami leginkább a túlságosan kevés, ezáltal hamar ismétlődővé váló, szinte egy az egyben ugyanúgy kinéző pályáknak köszönhető. Ez adódik persze a stílusból is, hiszen a neonfény áztatta cyberpunk hangulat nem igazán engedi meg a különféle nyíltabb terepek, esetleg növényzet használatát, csakhogy ezáltal olyan érzésünk lehet, mintha folyamatosan, újra és újra ugyanazon a helyszínen próbálnánk meg életben maradni. Szinte semmi változatosság nincs a szintek között, emiatt pedig még inkább dühítő, hogy nem kapunk pályaszerkesztőt, amivel a hozzáértők talán létrehozhattak volna pár egyedibb útvonalat is.
Ez különösen azért fájó pont, mert maga a játékmenet eszméletlenül addiktív, bár azt nem tagadom, a tutorial versenyt követően kellett pár futam, mire felfogtam, hogy mi történik a képernyőn. A nonstop száguldás okán ugyanis nincs sok időnk reagálni az elénk kerülő akadályokra, illetve más játékosokra, emiatt pedig, legalábbis az elején, lépten-nyomon a halálba kergetnek majd minket. Éppen ezért azt tanácsolom, hogy kezdésnek inkább a PvE részlegen próbálkozzunk, ami, ahogy fentebb már említettem, nem valami érdekfeszítő, de legalább egymagunkban tapasztalhatjuk ki az irányítás minden csínját-bínját. És ne aggódjatok, lesz is mit, merthogy aktuális hősünk az alapvető rohanás, valamint ugrás mellett falon fut, becsúszik, driftelve kanyarodik, korlátokon csúszik és huzalokon függeszkedik. Utolsó kettőnél ráadásul még ki is dőlhet jobbra és balra, amivel csapdákat kerülhetünk el, illetve lebegő power upokat vehetünk fel.
Utóbbiaknak kizárólag a többjátékos futamokon lesz jelentősége, hiszen ezeket begyűjtve támadhatunk, vagy épp védekezhetünk a többiekkel szemben. A rendszer alapból úgy lett kialakítva, hogy aki hátrébb helyezkedik el, az többnyire erősebb extrákat kap a zsákbamacskákból, emiatt aztán sosem dőlhet hátra senki, hiszen bármikor a nyakunkba szakadhat egy körfűrészcunami. Pontosan az ilyen kellemetlen helyzetek elkerülése érdekében érdemes gyűjteni a szintúgy lebegő villámokat, amikkel folyamatosan tölthetjük a három sávból álló nitrónkat, amit jó pillanatban felhasználva akár rögtön az élre is ugorhatunk. Ha pedig mindezt a végeláthatatlan futkorászást és power upos baromkodást egybegyúrjuk a halálos csapdákkal gazdagon kikövezett pályákkal, akkor egy olyan elképesztően kaotikus elegyet kapunk, amit egész egyszerűen nem lehet nem imádni, legalábbis az elején.
Merthogy a szűkös pályakínálattal, valamint a pályaszerkesztő hiányával még korántsem ért véget a lejtmenet, aminek a legalján egy hatalmas élvezetdaráló gépezet kapott helyet. Kezdjük ott, hogy játékmódok terén fájóan fapados a DeathSprint 66, hiszen online csakis egymás ellen rohangálhatunk, nincsenek például csapatos küzdelmek, esetleg bajnokságok, de ami még rosszabb, hogy privát meccsekre sincs lehetőségünk, pedig a haverok elleni küzdelem garantáltan feldobná az egészet. Ennek hiányában tehát maradnak a szimpla többjátékos futóversenyek, mivel azonban a játékosbázis még a 25 eurós árcédula ellenére is borzasztóan alacsony, ezért többnyire csak botok ellen fogunk megmérkőzni, ami persze még mindig szórakoztató, de korántsem annyira, mintha hús‑vér klónokat lökdösnénk a darálóba.
Mondjuk történjen akárhogy, legalább jól néz ki, bár azt az effektorgiát, amit a fejlesztők a képernyőinkre álmodtak, a pörgős játékmenethez hasonlóan ugyancsak szokni kell. Főleg akkor, ha megreccsen az egész és beakad egy-egy pillanatra, ami miatt én számtalan alkalommal zuhantam a mélybe, méghozzá grafikai beállításoktól függetlenül. A DeathSprint 66-ra tehát még bőven ráfér a törődés és csak remélni tudom, hogy később érkező javítások, valamint tartalmi bővítések képében ezt meg is fogja kapni, mert érezhetően ott van benne a potenciál, csak idő kell neki, hogy kifussa magát.
A DeathSprint 66 szeptember 12-én jelent meg, kizárólag PC-re.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.