A 2023-as Atomic Heart befejezése egyértelműen megágyazott a folytatásnak, sőt a készítők kapásból mindkét lehetséges endinget tovább vitték egy-egy DLC-ben. A harmadik kiegészítő ott veszi fel a fonalat, ahol az Escape from Limbo véget ért, de nemcsak történet szempontjából, hanem játékmenetileg is. Mivel a játék története néhány igen komoly csavarra épít, ezért igyekszem kerülni a spoilereket, amennyire csak lehet, hátha valakinek a harmadik DLC után jön meg a kedve a szétcsapni pár száz szovjet robotot.
Már az alapjáték is prímán festett az idilli parkokkal, a retrofuturisztikus esztétikájával és a szocialista stílusjegyeivel, a DLC azonban rátesz egy lapáttal. Most már az épületek és az infrastruktúra is sérült, a lángoló, grandiózus kutatóállomások és laborok látványa fenséges, ám az igazi előrelépést én mégis az átvezetőkben tapasztalható karakteranimációkban láttam. Akár a szereplők arcát, akár mozgását nézem, az alapjátékhoz képest érezni, hogy erre jobban odafigyeltek a fejlesztők.
A történetről nem szívesen beszélnék részleteibe menően, öt nappal az alapjáték vége után járunk, és az abban elhajított két gyűrűt keressük, mivel ezek rejtik a végső fő gonosz legyőzésének kulcsát. A probléma, hogy belehajítottuk őket a tóba, és bárhol lehetnek. Zina nagyi, a repülő kunyhós néni adja az infót, hogy valószínűleg a tó fenekén lévő Triton állomáson lesznek, így a tekervényes utunk is odavezet majd. Itt bele is futunk három túlélőbe, aki más-más helyről érkeztek, de a céljuk közös: eljutni a bázis túlsó oldalán található tengeralattjáróhoz. Feladatunk segíteni nekik, ám nekünk is szükségünk lesz rájuk a saját célunk érdekében. Találkozunk cuki, beszélő delfinekkel, meg egy csomó új, érdekes és egzotikus robottal és élőlénnyel, akiket kinyírhatunk. A DLC története nem tartogat olyan váratlan csavarokat, mint az alapjáték, ám ettől még nem lesz kevésbé érdekes, és váratlan felütések, filozofikusabb beszélgetések itt is várnak ránk (például ember tud-e maradni egy test nélküli tudat), valamint ügyesen alkalmazták az előrevetítéseket is (ha feltűnik egy puska a harmadik színben, az bizony el fog sülni később).
A harcrendszer maradt a régi, azonban számos új feature került a repertoárunkba. Whip nevű képességünkkel meghatározott helyeken felhúzhatjuk magunkat, vagy az ellenfeleinket ránthatjuk magunkhoz, valamint tüzet is lőhetünk a kesztyűnkből. Az alapjátékban megszerzett képességek és felszerelések sajnos nem jönnek velünk, cserébe kapunk újakat, például egy automata sörétes puskát. Természetesen itt is kraftolhatunk és fejleszthetünk, ám előbbi egyszerűen nem éri meg, annyival jobbak az új fegyverek, és nem is találunk elég nyersanyagot a felfejlesztésükhöz. Kedvencem a Thunderclap nevű új, közelharci játékszerünk, ami egy fogaskerék, egy acélsodrony és egy ütleg édeshármasából született. Az alapjáték nagy, nyitott terei az állandóan újratermelődő ellenfelekkel itt teljesen hiányoznak, amit én örömmel üdvözöltem. Számomra az Atomic Heart sava-borsa a földalatti létesítmények kitakarítása, a felszínen való barangolást pedig, bármennyire is opcionális, mindig inkább szükségtelen nehezítésnek és cseszegetésnek éltem meg. Az Enchantment Under the Sea egy sokkal lineárisabb élményt kínál, és ugyan itt is vannak önmagukba visszatérő pályaszakaszok, nincs már meg az alapjáték hub-érzete, a felfedezést minimalizálták.
Attól nem kell félnünk, hogy ne tudnánk kihasználni az arzenálunkat, a DLC is szeret minket különféle arénaharcokba szorítani rengeteg ellenféllel, és természetesen bossokból sem lesz hiány. Ezek érezhetően komplexebbek, mint az alapjátékban szereplők, akiknél a gyenge pontokra mért sebzés opcionális volt. Az Enchantment Under the Sea főellenségeit konkrétan nem tudjuk máshol sebezni, csak az erre a célra megjelölt helyen, ami igazán megfűszerezi a velük való harcot, ám ha rájövünk az ellenfelünk támadási és mozgási mintájára, akkor kifejezetten könnyű dolgunk is lehetne. Lesz, akit elsőre legyűrünk, és olyan is, akivel egy tucat próbálkozás után sem bírunk el. Az utolsó főellenséget kifejezetten nehéznek éltem meg, még az alapjáték balerináinál is izzasztóbb volt számomra. Aztán kiderült, hogy csak a megfelelő fegyverkiegészítőt kellene használnom, meg az irányítás beállításaiba belenyúlnom, és aztán egyből sikerült is legyőznöm.
A játékot az alapértelmezett irányítási beállításokkal játszottam végig, és ezekkel továbbra is lomhának és nehézkesnek érződik a mozgás. A beállítások mókolásával persze el lehet érni, hogy simább legyen a célzás és kisebb legyen a holtjáték, de ez nem változtat azon, hogy úgy kell kerülgetnem a bossok támadásait, mint egy műkorcsolyázó, miközben úgy mozgok, mint egy ólommadár. A kitérés természetesen továbbra is megvan, nincs is esélyünk nélküle, de nekem valahogy folyton az volt az érzésem, hogy a játékból hiányzik a sprint, holott végig rohantam.
A kisebb bugok mellett sajnos belefutottam olyanba is, ami újratöltést kívánt, ami nem is lett volna akkora baj, ha nem töltök el hosszú perceket azzal, hogy rájöjjek, hogy mit is vár tőlem a játék. Az alapjátékban minden teendőt, küldetéspontot vagy interakciót jelzett nekünk a HUD, tudtuk, hogy hova kell menni és mit kell csinálni. Bár alapvetően itt is megkapjuk az útjelző kis ikont, sok helyen csak az általános feladatot jelzi a játék, arra vonatkozó támpontot, hogy mit és hol kellene csinálnunk, nem kapunk. Természetesen egy lineáris játéknál nehéz eltévedni, valamint üdítőleg is hathat a sok kézfogás után, ám engem inkább kizökkentett. Ami viszont nettó örömteli változás volt, hogy sokkal több a humor a játékban. Nem kell nagy hahotázásokra számítani, viszont P-3 és új kesztyűje között olyan párbeszédek zajlanak, amelyek nemcsak a karakterek mélyítik el, de minket is megmosolyogtatnak majd. Szerencsére a redundáns megnyilvánulások terén is visszavettek az írók.
Egyéni vélemény, de hiába az áthallás, sőt az utalás is az alapjátékban, egy percig sem éreztem Rapture hangulatát a DLC közben. A Triton állomás egy kutatólabor, ahol persze laktak emberek, de eleve nem élettérként használták. Rapture-t viszont kezdettől fogva egy pazar városnak álmodták, ráadásul a mocskos imperialisták, és ez meg is látszik rajta. Úgy a játékmechanikák mint a játék során feldobott témák terén könnyen találni hasonlóságot, mint például a különleges képességek, az emberség kérdése, a technológia öncélú és óvatlan előrehaladása – ám hangulat terén mégis élesen elkülönült a kettő számomra.
Még egy DLC-t garantáltan kapunk az Atomic Hearthoz, ami a tervek szerint lezárja a történetet, bár jó kérdés, hogy akkor miről fog szólni a folytatás. Ha szerettük az alapjátékot, akkor nagyon ajánlott ez a kiegészítő is, mivel a legjobb részeit viszi tovább, lenyesi a sallangot és megágyaz a végső leszámolásnak is.
Az Atomic Heart: Enchantment Under the Sea 2025. január 28-án jelent meg.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.