Pedig az alapötlet nagyon is ígéretes, hiszen ki ne szeretne büntetlenül, egy szirénázó mentő volánja mögött ide-oda cikázni a város zsúfolt utcái között, hogy aztán a riasztás helyszínére kiérve megmentse a napot és begyűjtse az akciójáért járó gratulációkat, illetve tapasztalati pontokat. Gyerekként én is álmodoztam hasonlóról (természetesen a tűzoltó és a rendőr hivatás mellett), úgyhogy hatalmas elánnal vetettem bele magam a német Aesir Interactive legújabb játékába, sajnos azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy a Los Angeles ihlette San Pelícano egészségügyi rendszere legalább annyi sebből vérzik, mint az itthoni különítmény. Szerencsére azért zsírra szállt portól ezúttal nem kell majd tartanunk, hiszen a digitálisan felépített kórházak patyolat tisztaságnak örvendenek, ugyanakkor az egészségünkre káros szennyeződések itt is jelen vannak, csak épp nem a szellőzőkbe és ágyhuzatokba, hanem a megvalósításba ették be magukat.
Nem is húzom tovább az időtöket és rögtön belevágok a legnyilvánvalóbba, ami az első indítást követően azonnal feltűnhet a vájt szeműeknek, az Ambulance Life: A Paramedic Simulator ronda, mint a bűn. Ezen nincs mit szépíteni, ráadásul hiába tolunk fel minden beállítási lehetőséget maximumra és kapcsoljuk be mellé a Ray Tracinget, a végeredmény így sem fogja meghaladni az ocsmány minőségjelzőt, cserébe legalább úgy fog akadni, mintha nem lenne holnap. Annyit azért megadok neki, hogy a város utcáit róva nagyobb sebesség mellett akár még elfogadhatónak is tűnhet a környezet, de higgyétek el, ez csak a látszat. Ugyanis amint megállunk, hogy egy baleset helyszínén elkezdjük közelebbről is megvizsgálni a környezetünket, az agyunkban létrejött hamis illúzió rögtön szertefoszlik és nem marad más helyette, mint elnagyolt textúrák, ocsmány karaktermodellek, borzalmas animációk, valamint annyi grafikai glitch, amennyit még életemben nem láttam.
Összevissza mozgó végtagok, a semmibe eltűnő civilek, lebegő járművek és mindez csak a jéghegy csúcsa. A játék telis-tele van ilyen és ehhez hasonló agymenésekkel, szerencsére azonban akad pár olyan jelenet is, amik már annyira abszurdak, hogy nem lehet röhögés nélkül kibírni. Személyes kedvencem az volt, amikor társunk nekilát szívmasszázst végezni egy betegen, csakhogy a mellkasa helyett ő inkább a gigáját kezdi el kitartóan nyomogatni. Ki tudja, lehet, hogy valamilyen, általam nem ismert alternatív gyógyászatban hisz, akárhogyan is, de működött, szóval nem mártottam be a felettesünknél. Az ilyesfajta a hibák tehát inkább csak röhejesek, mintsem idegesítőek, a mesterséges intelligencia által elkövetett borzalmakon viszont már nem igazán volt kedvem nevetgélni. Ezek a barmok ugyanis egytől-egyig agyhalottak, akik sokszor mindenféle logika nélkül rohannak belénk, vagy épp rántják ránk a kormányt.
Külön poén, hogy a rendszer egyáltalán nem mérlegel, azaz, ha hozzáértünk akárcsak egyetlen tetves gyalogoshoz is, vagy belénk rongyolt egy kocsi, miközben mi éppen a hordaággyal szerencsétlenkedtünk, akkor azon nyomban kapjuk a Game Over feliratot és máris tölthetünk be egy korábbi játékállást. Szerencsére az automata mentés elég gyakori, szóval ritkán kell percekkel korábbra visszamennünk, de így is piszkosul idegesítő tud lenni, amikor önhibánkon kívül újra és újra a Load Last Save menüpontot kattintgatjuk. De ha már az ilyen kellemetlen pillanatoknál tartunk, akkor szeretném kiemelni a hangszekciót is, mivel a fejlesztők voltak olyan kedvesek és a látóidegeink mellett a hallójáratainkat sem kímélték. Monoton és gyakran beragadó motorhangok, semmi zene, eltünedező városi zajok, de a legfurcsább az, hogy San Pelícano összes férfi, illetve női lakosának egyetlen egy szinkronhangja van, ami kifejezetten idétlennek érződik, különösképpen akkor, ha éppen egy többszereplős tömegkatasztrófánál faggatjuk ki az ott álldogáló agyatlan csürhét.
Na de most, hogy végre sikerült átrágnunk magunkat az Ambulance Life: A Paramedic Simulator fertőzött részein, vágjunk bele abba a szervbe, ami – talán egyedüliként ebben a testben – többnyire rendeltetésszerűen működik, ez pedig nem lenne más, mint a szív. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez leginkább a fejlesztők érdeme, mivel ők voltak azok, akik a lelkük mellett ezt is beleadták a mentősök mindennapjainak minél életszerűbb bemutatásába. Nagy kár, hogy mindezt sikerült elrejteniük az ocsmány grafika, a buta AI és a rengeteg bug mögé, amiből kifolyólag csakis a legkitartóbbak tapasztalhatják majd meg a játékmenetben rejlő apró szépségeket. A játék ugyanis – akármilyen meglepő is – tud szórakoztató lenni, főleg, ha beránt minket a meglepően részletesen lemodellezett feladataink összessége.
Merthogy a mentőautók vezetésén túl bizony lesznek egyéb kötelezettségeink is, mint mondjuk a baleseti helyszínek átvizsgálása, a szemtanúk kikérdezése, valamint a sebesültek állapotfelmérése, szükség esetén stabilizálása. Minden szituáció más és más hozzáállást követel majd meg tőlünk és mivel könnyű hibázni én azt tanácsolom, hogy kezdetben inkább a jóval megbocsájtóbb, illetve sokkal segítőkészebb klasszikus játékmódot preferáljuk a szimulációssal szemben. Ezt egyébként a menüben bármikor módosíthatjuk, akárcsak azt, hogy a három városnegyed közül (történelmi, ipari, üzleti) hol és milyen hosszú műszakot szeretnénk teljesíteni. Első nekifutásra ugyanakkor igencsak meg lesz kötve a kezünk ezen a téren, mivelhogy a játék szinte minden egyes lehetőséget szintlépéshez köt. Bár ez elsőre kissé furcsának tűnhet, valójában kifejezetten felhasználóbarát, mert ennek hála nem az első napunkon fog a nyakunkba szakadni a temérdek balesetfajta, valamint a rengeteg mentőben használandó gyógyeszköz.
A feladataink tehát adottak, elkezdjük a műszakot, bevágódunk a kiválasztott mentőkocsi volánja mögé, majd, ha társunk kap egy bejövő riasztást, akkor szirénát fel, jelölés a GPS-en és már indulhat is a munka. Terepre érkezvén aztán körbe kérdezősködünk, felmérjük a sérültek állapotát, tabletünk segítségével meghatározzuk az okokat, kikapjuk hátulról a hordaágyat, felszíjazzuk, akit fel kell (néha többen is várnak a sorukra), végül pedig bevágjuk őket a kocsiba, ahol miután stabilizáltuk az állapotukat visszahuppanunk a kormány mögé, hogy a legközelebbi kórházba szállítsuk őket. A betegek leadása után kiértékelést kapunk, aminek függvényében fejlődhetünk tovább. Akkor sincs nagy baj, ha elrontanánk a munkafolyamatokat, mert mindenképpen csurran-cseppen némi tapasztalati pont, maximum a végösszeg fog valamicskét megcsappanni.
Ugyanakkor azaz érdekes, hogy bár akkor is jutalmazva vagyunk, ha bődületes marhaságokat csinálunk, az Ambulance Life: A Paramedic Simulator a feloldható extrái lévén szépen-lassan eléri, hogy odafigyeljünk a paciensekre és ne csupán egy ocsmány pixelhalomnak tekintsük őket, hanem valódi, húsvér embereknek, akik csak egy kis törődésre vágynak. Mondjuk nem ítélem el azokat sem, akiknek ez a felismerés sosem, vagy jóval később következik be, mert a játék többi eleme éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy elmenjen a kedvünk a folytatástól. Talán ebből a szempontból sokkal jobb döntés lett volna, ha a játékot először inkább korai hozzáférésben tárják a nagyérdemű elé, mert akkor a fejlesztők tudnának takarózni azzal, hogy még messze van a hivatalos megjelenés, ehelyett viszont most itt ülünk egy hibáktól hemzsegő, bűnronda mentőautóban, amit ráadásul már tavaly szeptemberben szerettek volna legördíteni a gyártósorról. Bele se merek gondolni, hogyha a játék most ilyen állapotban van, akkor milyenben lehetett tavaly ősszel? Mondjuk a végeredményt látva talán jobb is, ha nem tudjuk.
Az Ambulance Life: A Paramedic Simulator február 6-tól érhető el PlayStationre, Xboxra és PC-re. Mi utóbbin száguldoztunk vele.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.