Ennek legfőbb oka, hogy a játék fájóan kevés lehetőséget kínál az önjelölt robotpilótáknak, hiszen mindösszesen egyetlen játékmódban tevékenykedhetünk (gépi ellenfelek, vagy hús-vér emberek ellen), ráadásul azt is csak a három elérhető pálya valamelyikén. A címadó óriásrobotok, vagyis a Hunterek terén szerencsére azért már valamivel kegyesebbek voltak velünk a fejlesztők, mert összesen hét, egymástól igencsak különböző példányt oldhatunk fel belőlük, amik nemcsak mutatósak, de a megfelelő szituációban használva őket elképesztően halálosak is. A monstrumok kidolgozottsága egyébként elsőrangú, hihetetlenül részletesen alkották meg őket, az pedig külön tetszett, hogy az ezerszer látott humanoid formák mellett néhány állatszerű variáció is képviselteti magát a felhozatalban.
Természetesen a két-, illetve többlábon álló halálosztóink egytől-egyig fejleszthetőek lesznek, sőt, a különféle modoknak köszönhetően akár még a fegyvereik és képességeik működési elvébe is belenyúlhatunk valamicskét. Ennek hála bárki pillanatok alatt a maga játékstílusára szabhatja kedvenceit, feltéve persze, hogyha rendelkezik az ehhez szükséges nyersanyagokkal. Utóbbiakból egyébként már most is több van, mint kellene, de ne hagyjuk magunkat becsapni azzal, hogy jelenleg semmilyen mikrotranzakció nincs a játékban (az első Battle Pass pro, valamint prémium szekciója most még szinte ingyen beszerezhető), hiszen ismerjük a Wargaminget és a „World of -” játékaikból kiindulva nagyjából azt is sejthetjük, hogy mi várhat ránk a titánok uralta közeljövőben. Mondjuk pénz és tapasztalati pont boostereket már most is szerezhetünk (kizárólag akkor, ha szintet lép a profilunk), illetve a nyersanyagok átváltása is működik, szóval minden elő van készítve egy jó kis pay-to-win élményhez.
Egyelőre azonban ilyenről még szó sincs, ugyanakkor a játék által nyújtott örömök már most sem túl acélosak, aminek egyik oka nyilván a fentebb már taglalt tartalomhiány, a másik pedig az, hogy még az a nyamvadt játékmód is piszkosul hamar unalomba fullad. A Battle Royale és Extraction Shooter keverékekén aposztrofált The Last Stand játékmenete ugyanis egyetlen egy sémára lett ráhúzva, ami már rövid távon is repetitívvé válik. A köreink egytől-egyig úgy néznek ki, hogy lehuppanunk társunkkal egy véletlenszerű kezdőpontra, tapasztalati pont, használati tárgyak és passzív bónuszokat biztosító kiegészítők reményében levadásszuk a környező NPC drónokat, majd belecsapunk a játék legélvezetesebb részébe, vagyis nekiveselkedünk a többieknek. Kétféle módon nyerhetünk, egyrészt megölünk mindenkit, másrészt elfoglaljuk a néhány perccel a start után megjelenő kimenekítési pontot. Ennek hála hiába futhatunk bele időközben eventekbe, esetleg tárgykapszulákba, amik további jóságokkal kecsegtetnek minket, a gyors, nagyjából 10 perces menetek okán egyáltalán nincs idő felfedezni a környéket.
Pedig lenne mit, mivel a pályák egész mutatósak (hála az Unreal Engine 5-nek), ráadásul szinte minden egyes tereptárgy rombolható rajtuk, aminek hála valóságos élvezet bevetődni egy elhagyatott városka kellős közepébe. Mondjuk ezzel, mármint a vetődéssel csak csínján, mert egyrészt az ugrással közösen használja a két elérhető staminasávot, másrészt, ha lemerítjük, akkor fájóan sokáig tart az újratöltésük. Ez a lassabb, taktikusabb megközelítés egyébként a játékmenet összes elemére igaz, ugyanis a Steel Huntersben a gyors reflexeink helyett sokkal inkább a taktikus megközelítés, a használati tárgyak és képességeink menedzselése, valamint a csapattagunkkal való összedolgozás lesz a siker kulcsa. Nem érdemes tehát egyedül akciózni, mert nagyon hamar megüthetjük a bokánkat, de akkor sem szabad elkeseredni, ha mégis meghalnánk, mivel ilyenkor sincs minden veszve. Mindösszesen csak ki kell várnunk az újraéledésünket, ami rögtön bekövetkezik, feltéve, ha társunk még életben van a számláló lejártakor.
Ez utóbbiban mi is tudunk segédkezni neki, hiszen miközben épp az örök robotmezőkön malmozunk, három különböző időleges bónuszt aktiválhatunk a számára, ezáltal növelve meg a túlélési esélyeit. Szükségünk is lesz efféle praktikákra, mert jelenleg nemcsak a többi játékossal kell megküzdenünk a frontvonalban, hanem a szerverekkel is. Ugyan a fejlesztők a belépési problémákat aránylag gyorsan orvosolták, a gyenge háttérország sajnos így is eléggé kihat az összecsapásainkra. Folyamatos laggolás, konstansan magas ping és ami a legrosszabb, hogy a játék mindenféle indok nélkül, simán kivághat minket egy meccs kellős közepéből is. Ezzel valamit nagyon gyorsan kezdeni kellene, bár őszintén szólva, valószínűleg sokan már azelőtt ott fogják hagyni a játékot, mintsem, hogy ez is zavarni kezdje őket.
A Steel Hunters tehát egyelőre igencsak messze van az ajánlható kategóriától, ugyanakkor azt sem szabad tőle elvenni, hogy teljesen ingyenes, illetve a dögunalmas, valamint önismétlő ütközetek alatt azért itt-ott felsejlik egy élvezetes akciójáték ígérete, ami azonban egyelőre valóban nem több ennél. Rengeteg munkájuk lesz még vele a Wargaming fejlesztőcsapatának, mindeközben mi pedig csak abban bízhatunk, hogy a rájuk jellemző pay-to-win megoldások valahogy elkerülik majd az óriásrobotok által leuralt jövőbeni Földünket.
A Steel Hunters április 2-án jelent meg korai hozzáférésben, kizárólag PC-re, de később várható belőle konzolos változat is.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.