Végre megérkezett. A tavalyi év elejére vártuk ugyan, ám végül sok-sok késés után, de megjelent az általam legjobban várt kalandjáték. Ma már bármi megtörténhet a játékvilágban és egy nagyon jónak ígérkező játék is sikerülhet rosszul: elöljáróban annyit mondhatok, hogy a Dreamfall nem okozott csalódást és egy korrekt kalandjátékot vásárolhatunk meg, ha a program magunkévá tétele döntünk.
A játékos már a fejlesztő Funcomban is maradéktalanul megbízhat, hiszen az Anarchy Online készítőinek első komoly projektje, a The Longest Journey 2001-ben jött, látott és győzött. A produktum kétségtelenül a kalandjátékok egyik legnagyobbika volt: a főszereplő April Ryan története egyaránt ragadott magával kicsiket és nagyokat addig, míg a több órás szórakozás után azok meg nem látták a stáblistát monitorjukon, mely a „leghosszabb utazás" végét jelentette – sajnos. Sajnos, ugyanis manapság ritkán tűnik fel az éterben efféle igényes játék, holott az utóbbi időben rengeteg ilyesfajta cucc jelent meg, csak éppenséggel egy-kettő tudta kiharcolni magának a megtisztelően magas értékelést. Maguk a fejlesztők is hangsúlyozták, hogy habár a Dreamfall a fejlesztés korai stádiumaiban The Longest Journey 2 kódnéven futott, ám tesztalanyunk mégsem konkrét második rész (tehát nem folytatásról van szó), hanem a 2001-es sikerjátékhoz történetileg egy-két szálon kapcsolódó különálló kaland.
Történetünk 2200 körül játszódik: világunk hatalmas fejlődésen esett át; a légitaxik és a sugárvető fegyverek korában él főhősnőnk, Zoë Castillo, ki édesapjával tengeti élete unalmas napjait a jövő Casablancajában. Egyik nap viszont másképp kezdődik, mint terveztük: fater bejelenti, hogy üzleti útra készül (úgyis tudjuk, hogy kempingezni megy a sarki sztriptíz-bárba), s egyedül hagyja lányát, ki erre rögtön partit akar rendezni otthon – éppen újságíró ex-barátját, Rezát hívná meg estére, mikor az szívességre kéri a lányt: egy csomagot kéne elhoznia néki a JivaCorpból. Segítőkész fehérnép lévén rögtön elmegyünk a cuccért – eh, vagyis elmennénk, mivel ott fegyveres embereket találunk. Ekkor kerülünk csak nagy kakiba! Ezek után Reza látszólag nyomtalanul eltűnik, önérzetes legjobb barátként pedig elkezdjük felkutatni. Habár úgy tűnik, hősnőnk nyomon van, ám gondjai tovább nőnek: TV-képernyőkön, monitorokon keresztül egy kislány zaklat minket - aki lazán pályázhatna az „Én vagyok a Kör című horror Samarája" címre -, s egy kívánsága van felénk: legyünk szívesek megtalálni egy bizonyos April Ryant és mentsük meg, mert veszélyben van – nagy veszélyben. Nosza, több sem kell Zoënak, kevergeti, kutyulgatja a történetet rendesen, mire rájön: vannak olyan emberek, akik álmukban képesek egy másik világot bejárni és ott cselekedni. Ő pedig pontosan ilyen ember…
Órákon át lehetne mesélni a Dreamfall sztoriját, mely maga is egy nagy mese. A cselekmény három szálon fog futni, melyek végül összefonódnak, s a kezdeti rejtélyekre szép lassan fény derül, fejünkben pedig összeáll a kép, és mi elégedetten dőlünk székünkbe hátra a játék végén: „Igen, megcsináltuk!" A három szálhoz pedig egy-egy főszereplő is párosul majd: egyikük a már emlegetett Zoë, míg a második szálon magát, April Ryant irányíthatjuk majd. Sokat nem mesélnék a szereplőkről, hiszen rengeteg érdekességet lőnék le a játék rejtelmes történetéből, aminek felfedezésének ízét inkább a játékosra bízom. Legyen elég annyi, hogy April abban a bizonyos másik világban él, holott korábban ő is a mi életünk részese volt. Az Arcadiaban a mágikus hatalommal bírók számítanak etnikumnak, kisebbségnek: ő pedig lázadóként le szeretné gyűrni ezt a megkülönböztetést az egyenlőség nevében. Harmadik főszereplőnk már hímnemű: Kian az Azadi Birodalom egyik előkelősége, kinek küldetése, hogy legyőzze a Skorpiót, a lázadók vezetőjét. A történet változatossága révén ide-oda ugrálunk majd a két világ között, s változatosabbnál-változatosabb helyszíneken fordulunk majd meg. A való világ Casablancája igazi mediterrán város virágzó arabkultúrával, pálmafás utcákkal és szűk sikátorokkal; Newport Amerika koszfészke: sötét zsákutcák tele hajléktalanokkal és szeméttel – még a kutya sem lakik arrafelé. Arcadia egyszerűen meseországnak nevezhető: gyönyörű és hangulatos téli falucskákkal, hatalmas palotákkal és templomokkal, zsúfolt piacokkal és kikötőkkel teli világ. Egy biztos: a történet változatossága, a helyszínek sokszínűsége olyan szájízt ad a játéknak, mely elképesztően rákattanós játékélményt eredményez. Az önkéntes kalandor olyan hangulatos játékot kaphat így a kezébe, mellyel már régóta nem találkoztunk. Persze a Dreamfall nemcsak e téren erős, hanem játékmenetileg is a legjobbat próbálja nyújtani.
A játékmenet ugyanis – csakúgy, mint a történet – rendkívül sokrétű: akadnak hagyományos kalandelemek benne, ám jut bőven akciójelenetből is, sőt! Splinter Cell-féle sunyizós cselekményeknek is elébe nézünk majd – vegyük részletesen a dolgokat, lévén a játék valódi pozitívumai a részletekben mutatkozik meg. Kalandelemként szerencsére semmiféle ügyességi, ugri-bugri részre nem kell gondolnunk, szimplán gondolkoztató, továbbjutást jelentő kulcsfontosságú tárgyakat vagyunk kénytelenek gyűjtögetni, illetve mindenféle - kevésbé nehéz – puzzle-feladat is megoldásra vár. Természetesen a gondolkodás sem igényel Nobel-díjat érdemlő képességeket, mindössze annyi a dolgunk, hogy az adott „pályán" fellelhető tárgyakból egy újat összetákolva jussunk tovább. Például: az egyik kis kazánba egy balta segítségével jutottunk be. Továbbjutni nem tudunk, mert a szomszédos folyosó sötét, mint Kiszel Tünde: ám a kis helyiségben megtaláljuk magát a kazánt, egy petróleumos kannát és egy rongyot. Megoldás? Petróleumos rongy a baltára, azt irány begyújtani, s íme: házi készítésű fáklya bevetésre készen. A puzzle-játékok többnyire egy-egy zár, terminál feltörésénél tűnnek fel, míg akciózni (vagyis verekedni) csak igazán nagy gázban fogunk. Lopakodni értelemszerűen akkor kell, mikor a csendességen van a hangsúly, ergo nem vehetnek észre bennünket. A zsenialitás az, hogy a fejlesztők mindezt olyan jó ütemben tálalják a játékos felé, hogy a játékmenet sosem laposodik el.
Maga a kezelés kicsit nehézkes, ám tíz perc játék után megszokható, s hagyományosnak vélhető. Aktuálisan irányított karakterünket a billentyűzettel irányítjuk, melyen külön gomb szolgál a lopakodásra is többek között. Ha egy tárgyhoz, emberhez vagy bármi máshoz közel kerülünk, azzal interakcióba keveredhetünk: alap esetben a szereplő elmondja róla a véleményét, ám speciális helyzetben hősünk felmászik rá, elbújik mögé, gép esetén ki- vagy bekapcsolja azt. Az emberekkel beszélhetünk, de ki is hallgathatjuk mások beszélgetését. A verekedés, vívás irányítása elég gyengus lett: két gombot ütögetve kell harcolni, melyekhez egy-egy mozdulat van hozzárendelve. Adott továbbá egy napló, ahova Zoë jegyzetel, s a friss hozzászólás elolvasása gyakran megkönnyíti a továbbjutást; itt találhatóak a telefonüzenetek is, melyek szintén értékes információkat rejthetnek, ám sok értelmüket nem láttam. Kapott, szerzett felszereléseink hatalmas zsebünkben (értsd: item) tárolódnak majd. Az itteni tárgyakat összekalapálhatjuk egy másik hozzáillővel, továbbá a megjelenő fogaskerék esetén fel is használhatjuk azt egyes esetekben – példaként ismét a fáklya-készítés leírását tudnám felhozni. A változatos játékmenetnek köszönhetően több lehetőségünk van a játék végigjátszásának módjára – ez pedig igen szimpatikussá teszi az egyszeri kalandor számára az újrajátszhatósági faktort. Mind a játék közben, mind pedig az általunk kialakított párbeszédek után befolyásolni tudjuk a továbbjutás mikéntjét. Például a Newport lerobbant hoteljében megfűzhetjük a tulajdonost, hogy hadd maradjunk nála, ám végsősoron be is lopakodhatunk oda – ez pedig felettébb jó dolog, hiszen kétszer ugyanolyan végigjátszás biztosan nem létezik.
A grafikára sem panaszkodhatunk: bár nem Unreal 3.0 motor hajtja a Dreamfallt, ennek ellenére nagyon szép játékról beszélhetünk. S valójában az igazi technikai dolgokban sem marad alul tesztalanyunk (szép textúrák, tükröződések, kidolgozottság), igazából szépsége a színességében mutatkozik meg; az a színesség, mely a játék változatosságát is okozza részben. Az animációk kissé darabosak, a kamera néha beakad és bugból is akad bőven – ettől függetlenül napjaink egyik legszebb kalandjátéka a Dreamfall: nem point&click játék révén teljesen háromdimenziós minden, nem pedig kidolgozott hátterekkel akarnak elkápráztatni bennünket a fejlesztők. Az átvezetők egytől-egyig a játék motorjával készültek, s a játékórák nagy töredéke efféle animáció: bár ezek nem olyan jól megrendezettek, mint másutt, ám mondanivalójuk érdekes, így elsiklunk olyan csekélységek felett, mint a beállítottság. A zene rendkívül klassz, a „Credits" alatt szóló nótának külön beszerzését is ajánlom. A szinkronok szintén kiválóak, bár eleinte kis élettelenséget éreztem bennük, szerencsére viszont később ez másképp alakult.
A negatívumok listáját sajnos már a telepítéskor bővítenem kellett: a játék ugyanis hosszához mérten pofátlanul öt és fél gigabájtot akar feltelepíteni eleinte csak a főmeghajtóra. Hadd ne részletezzem azt, hogy mekkora dühöt éreztem, mikor a „cé" meghajtómon nem volt hely, míg a „dé" szinte üresen álldogált. Kicsit soknak találtam a játék közbeni töltést – bár ezek többnyire rövidek, azonban gyakoriságuk sokszor megtöri a játék dinamizmusát. A szép grafika viszonylag nagy gépigényt is megkövetel majd magának, holott ezt nem várnánk a rengeteg bugért és a darabos animációkért cserébe. Mint mondtam a szinkronok eleinte kissé gyengék voltak, később azonban nem volt okom panaszra. A játékmenet változatos volt, ám én sokalltam kissé a lopakodós jeleneteket, a verekedések nagyon rossz irányítása pedig rendkívül zavart – a Fahrenheit készítőinek megoldása sokkal jobban tetszett ilyen szempontból. Mindezek mellett a játék hihetetlenül rövid és könnyű (2 nap alatt végigjátszható), érthető hát, hogy miért zavart a játék mérete.
Összegezve a dolgokat: igenis megéri megvásárolni a Dreamfall: The Longest Journey-t. Habár sokáig nem fogunk vele játszani hosszából kifolyólag, azonban bármikor újra neki kezdhetünk, hiszen ez a játék olyan, mint egy könnyű mese. Ha Neked a Fahrenheit története túlzottan „felnőttes" volt, vagy éppen ellenkezőleg: az Ankh pedig túl komolytalan, akkor a Dreamfall a Te játékod, mely bátran ajánlható a műfajjal még csak most ismerkedőknek is. A története lebilincselő: helyenként humoros, néhol drámai, ám mindenképpen szórakoztató. Bárki üljön le elé, azt magával ragadja, és az első végigjátszás végéig nem engedi szabadulni a játékost. Bevallom, én is rákattantam.
Történetünk 2200 körül játszódik: világunk hatalmas fejlődésen esett át; a légitaxik és a sugárvető fegyverek korában él főhősnőnk, Zoë Castillo, ki édesapjával tengeti élete unalmas napjait a jövő Casablancajában. Egyik nap viszont másképp kezdődik, mint terveztük: fater bejelenti, hogy üzleti útra készül (úgyis tudjuk, hogy kempingezni megy a sarki sztriptíz-bárba), s egyedül hagyja lányát, ki erre rögtön partit akar rendezni otthon – éppen újságíró ex-barátját, Rezát hívná meg estére, mikor az szívességre kéri a lányt: egy csomagot kéne elhoznia néki a JivaCorpból. Segítőkész fehérnép lévén rögtön elmegyünk a cuccért – eh, vagyis elmennénk, mivel ott fegyveres embereket találunk. Ekkor kerülünk csak nagy kakiba! Ezek után Reza látszólag nyomtalanul eltűnik, önérzetes legjobb barátként pedig elkezdjük felkutatni. Habár úgy tűnik, hősnőnk nyomon van, ám gondjai tovább nőnek: TV-képernyőkön, monitorokon keresztül egy kislány zaklat minket - aki lazán pályázhatna az „Én vagyok a Kör című horror Samarája" címre -, s egy kívánsága van felénk: legyünk szívesek megtalálni egy bizonyos April Ryant és mentsük meg, mert veszélyben van – nagy veszélyben. Nosza, több sem kell Zoënak, kevergeti, kutyulgatja a történetet rendesen, mire rájön: vannak olyan emberek, akik álmukban képesek egy másik világot bejárni és ott cselekedni. Ő pedig pontosan ilyen ember…
Órákon át lehetne mesélni a Dreamfall sztoriját, mely maga is egy nagy mese. A cselekmény három szálon fog futni, melyek végül összefonódnak, s a kezdeti rejtélyekre szép lassan fény derül, fejünkben pedig összeáll a kép, és mi elégedetten dőlünk székünkbe hátra a játék végén: „Igen, megcsináltuk!" A három szálhoz pedig egy-egy főszereplő is párosul majd: egyikük a már emlegetett Zoë, míg a második szálon magát, April Ryant irányíthatjuk majd. Sokat nem mesélnék a szereplőkről, hiszen rengeteg érdekességet lőnék le a játék rejtelmes történetéből, aminek felfedezésének ízét inkább a játékosra bízom. Legyen elég annyi, hogy April abban a bizonyos másik világban él, holott korábban ő is a mi életünk részese volt. Az Arcadiaban a mágikus hatalommal bírók számítanak etnikumnak, kisebbségnek: ő pedig lázadóként le szeretné gyűrni ezt a megkülönböztetést az egyenlőség nevében. Harmadik főszereplőnk már hímnemű: Kian az Azadi Birodalom egyik előkelősége, kinek küldetése, hogy legyőzze a Skorpiót, a lázadók vezetőjét. A történet változatossága révén ide-oda ugrálunk majd a két világ között, s változatosabbnál-változatosabb helyszíneken fordulunk majd meg. A való világ Casablancája igazi mediterrán város virágzó arabkultúrával, pálmafás utcákkal és szűk sikátorokkal; Newport Amerika koszfészke: sötét zsákutcák tele hajléktalanokkal és szeméttel – még a kutya sem lakik arrafelé. Arcadia egyszerűen meseországnak nevezhető: gyönyörű és hangulatos téli falucskákkal, hatalmas palotákkal és templomokkal, zsúfolt piacokkal és kikötőkkel teli világ. Egy biztos: a történet változatossága, a helyszínek sokszínűsége olyan szájízt ad a játéknak, mely elképesztően rákattanós játékélményt eredményez. Az önkéntes kalandor olyan hangulatos játékot kaphat így a kezébe, mellyel már régóta nem találkoztunk. Persze a Dreamfall nemcsak e téren erős, hanem játékmenetileg is a legjobbat próbálja nyújtani.
A játékmenet ugyanis – csakúgy, mint a történet – rendkívül sokrétű: akadnak hagyományos kalandelemek benne, ám jut bőven akciójelenetből is, sőt! Splinter Cell-féle sunyizós cselekményeknek is elébe nézünk majd – vegyük részletesen a dolgokat, lévén a játék valódi pozitívumai a részletekben mutatkozik meg. Kalandelemként szerencsére semmiféle ügyességi, ugri-bugri részre nem kell gondolnunk, szimplán gondolkoztató, továbbjutást jelentő kulcsfontosságú tárgyakat vagyunk kénytelenek gyűjtögetni, illetve mindenféle - kevésbé nehéz – puzzle-feladat is megoldásra vár. Természetesen a gondolkodás sem igényel Nobel-díjat érdemlő képességeket, mindössze annyi a dolgunk, hogy az adott „pályán" fellelhető tárgyakból egy újat összetákolva jussunk tovább. Például: az egyik kis kazánba egy balta segítségével jutottunk be. Továbbjutni nem tudunk, mert a szomszédos folyosó sötét, mint Kiszel Tünde: ám a kis helyiségben megtaláljuk magát a kazánt, egy petróleumos kannát és egy rongyot. Megoldás? Petróleumos rongy a baltára, azt irány begyújtani, s íme: házi készítésű fáklya bevetésre készen. A puzzle-játékok többnyire egy-egy zár, terminál feltörésénél tűnnek fel, míg akciózni (vagyis verekedni) csak igazán nagy gázban fogunk. Lopakodni értelemszerűen akkor kell, mikor a csendességen van a hangsúly, ergo nem vehetnek észre bennünket. A zsenialitás az, hogy a fejlesztők mindezt olyan jó ütemben tálalják a játékos felé, hogy a játékmenet sosem laposodik el.
Maga a kezelés kicsit nehézkes, ám tíz perc játék után megszokható, s hagyományosnak vélhető. Aktuálisan irányított karakterünket a billentyűzettel irányítjuk, melyen külön gomb szolgál a lopakodásra is többek között. Ha egy tárgyhoz, emberhez vagy bármi máshoz közel kerülünk, azzal interakcióba keveredhetünk: alap esetben a szereplő elmondja róla a véleményét, ám speciális helyzetben hősünk felmászik rá, elbújik mögé, gép esetén ki- vagy bekapcsolja azt. Az emberekkel beszélhetünk, de ki is hallgathatjuk mások beszélgetését. A verekedés, vívás irányítása elég gyengus lett: két gombot ütögetve kell harcolni, melyekhez egy-egy mozdulat van hozzárendelve. Adott továbbá egy napló, ahova Zoë jegyzetel, s a friss hozzászólás elolvasása gyakran megkönnyíti a továbbjutást; itt találhatóak a telefonüzenetek is, melyek szintén értékes információkat rejthetnek, ám sok értelmüket nem láttam. Kapott, szerzett felszereléseink hatalmas zsebünkben (értsd: item) tárolódnak majd. Az itteni tárgyakat összekalapálhatjuk egy másik hozzáillővel, továbbá a megjelenő fogaskerék esetén fel is használhatjuk azt egyes esetekben – példaként ismét a fáklya-készítés leírását tudnám felhozni. A változatos játékmenetnek köszönhetően több lehetőségünk van a játék végigjátszásának módjára – ez pedig igen szimpatikussá teszi az egyszeri kalandor számára az újrajátszhatósági faktort. Mind a játék közben, mind pedig az általunk kialakított párbeszédek után befolyásolni tudjuk a továbbjutás mikéntjét. Például a Newport lerobbant hoteljében megfűzhetjük a tulajdonost, hogy hadd maradjunk nála, ám végsősoron be is lopakodhatunk oda – ez pedig felettébb jó dolog, hiszen kétszer ugyanolyan végigjátszás biztosan nem létezik.
A grafikára sem panaszkodhatunk: bár nem Unreal 3.0 motor hajtja a Dreamfallt, ennek ellenére nagyon szép játékról beszélhetünk. S valójában az igazi technikai dolgokban sem marad alul tesztalanyunk (szép textúrák, tükröződések, kidolgozottság), igazából szépsége a színességében mutatkozik meg; az a színesség, mely a játék változatosságát is okozza részben. Az animációk kissé darabosak, a kamera néha beakad és bugból is akad bőven – ettől függetlenül napjaink egyik legszebb kalandjátéka a Dreamfall: nem point&click játék révén teljesen háromdimenziós minden, nem pedig kidolgozott hátterekkel akarnak elkápráztatni bennünket a fejlesztők. Az átvezetők egytől-egyig a játék motorjával készültek, s a játékórák nagy töredéke efféle animáció: bár ezek nem olyan jól megrendezettek, mint másutt, ám mondanivalójuk érdekes, így elsiklunk olyan csekélységek felett, mint a beállítottság. A zene rendkívül klassz, a „Credits" alatt szóló nótának külön beszerzését is ajánlom. A szinkronok szintén kiválóak, bár eleinte kis élettelenséget éreztem bennük, szerencsére viszont később ez másképp alakult.
A negatívumok listáját sajnos már a telepítéskor bővítenem kellett: a játék ugyanis hosszához mérten pofátlanul öt és fél gigabájtot akar feltelepíteni eleinte csak a főmeghajtóra. Hadd ne részletezzem azt, hogy mekkora dühöt éreztem, mikor a „cé" meghajtómon nem volt hely, míg a „dé" szinte üresen álldogált. Kicsit soknak találtam a játék közbeni töltést – bár ezek többnyire rövidek, azonban gyakoriságuk sokszor megtöri a játék dinamizmusát. A szép grafika viszonylag nagy gépigényt is megkövetel majd magának, holott ezt nem várnánk a rengeteg bugért és a darabos animációkért cserébe. Mint mondtam a szinkronok eleinte kissé gyengék voltak, később azonban nem volt okom panaszra. A játékmenet változatos volt, ám én sokalltam kissé a lopakodós jeleneteket, a verekedések nagyon rossz irányítása pedig rendkívül zavart – a Fahrenheit készítőinek megoldása sokkal jobban tetszett ilyen szempontból. Mindezek mellett a játék hihetetlenül rövid és könnyű (2 nap alatt végigjátszható), érthető hát, hogy miért zavart a játék mérete.
Összegezve a dolgokat: igenis megéri megvásárolni a Dreamfall: The Longest Journey-t. Habár sokáig nem fogunk vele játszani hosszából kifolyólag, azonban bármikor újra neki kezdhetünk, hiszen ez a játék olyan, mint egy könnyű mese. Ha Neked a Fahrenheit története túlzottan „felnőttes" volt, vagy éppen ellenkezőleg: az Ankh pedig túl komolytalan, akkor a Dreamfall a Te játékod, mely bátran ajánlható a műfajjal még csak most ismerkedőknek is. A története lebilincselő: helyenként humoros, néhol drámai, ám mindenképpen szórakoztató. Bárki üljön le elé, azt magával ragadja, és az első végigjátszás végéig nem engedi szabadulni a játékost. Bevallom, én is rákattantam.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.