Max Payne: Egyszemélyes Háború

Max feleségét és gyermekét egy betörés alkalmával drogosok mészárolják le. Csak tíz percet késett és megelőzhette volna a bajt. Azóta önmarcangolós nyomozásba kezd és a bosszú élteti.

John Moore első nagy dobása az Ellenséges terület volt, s ezzel eddigi említésre méltó vezénylése is, a 2006-os Ómen remake-ről inkább gyorsan feledkezzünk is meg. De amikor megkapta a neves alapanyagot, mintha minden megnyerő motívumot lekapart volna róla, így csak egy amorf váz emlékeztet a kegyvesztett zsaru ténykedéseire. Csupán néhány karakternév, kósza utalások. Magát a Játékost már elveszítette ezzel, ám ha az erőtlen akciójeleneteket a ritmikátlan mondanivalót nézzük, akkor már a Mozibajárók is joggal elégedetlenkedhetnek. Sam Lake kútfejéből kipattant zseniális sztorival maga az elsőkönyves forgatókönyvíró, Beau Thorne sem tudott mit kezdeni, talán zöldfülűi kapkodása lehet az oka a zavaros, érthetetlen scriptnek. Tény, hogy sem ő, sem a tekintetes rendező úr soha nem játszott a játékkal, azt sem tudta miről is van itt szó.


Maga a családi tragédia, az asszony és a gyermek lemészárlásából fakadó tehetetlenség és önkínzás sarkallja faarcú hősünket arra, hogy minden civil normát félretevő, öncélú nyomozásba kezdjen, ám három év sikertelenség után végre jó nyomon halad Max (Mark Wahlberg). Minden a feleség munkájához vezet vissza, a kíméletlen multinacionális céghez, valahogy párhuzam rajzolható ki közte és a drogos gyilkosok között. Ez az alapvetés az egyetlen, ami ismerős lehet, a többi karakter csupán névről és homlokegyenest más megközelítésbe is kerültek. A szereplők ki-be járnak a filmben, azt sem tudjuk ki-kivel van, dobálóznak a súlyosan közhelyes mondatokkal, emelni szeretnék a feszültséget, várjuk az áttörést, amikor beindul a történet, de nem. Már a film eleji metrós jelenet amatőr megoldása is rossz előjel, de amikor már túl kell lépnünk a film felén ahhoz, hogy némileg begyorsuljon a ritmus, már bőven késő.


Az felettébb elszomorító, hogy a kulcsfigurákat is háttérbe sorolta Moore úr, arra várva, hogy majd Max karaktere elviszi a hátán az egészet, de nem. Olyan nevek, mint Jack Lupino, csak egy félkegyelmű izomóriás (Sucre a Szökésből, mekkora értelmetlen választás), vagy Mona Sax (Mila Kunis), aki voltaképpen egy érző szívű bérgyilkosnő lenne, itt csak egy motiválatlan pincsikutya, aki csupán arra jó, hogy a belső fájdalmaktól és drogoktól térdre rogyó főhősünket, egy „- Még nem fejeztük be!” – mondattal rázza vissza a valóságba. Aztán a végén el is felejtik a karakterét, egyszer csak sehol se lesz. Jim Bravura (Ludacris) viszont itt egy fiatal, üres fejű néger aktakukac, a morgós fehér öregember helyett, éles ellentét mondhatom. Kapunk viszont egy luxus prostit Natasha (Olga Kurylenko) személyében, akit akárcsak a Hitmanben a főhős kikosaraz, pedig hiába teszi szét a lábát az ágyon és nyalja meg a száját kéjesen, a tipródó főhős a füle (és más) botját sem mozdítja felé. Senki nem nyújt kiemelkedő alakítást, idióta bábok, akiket hozzá nem értő kezek formálnak. Halvány jelenlétük is, félretehető sallang a játékidő kitöltésére. Wahlberg beállt most már végérvényesen Seagal és Rubint Réka mellé a faarc-panteonba. 


Nem sok golyó dördül el, azok is már a végén, hogy „hopp, ezt majdnem el is felejtettük”- szellemben, pedig egy Max Payne-ben egyenesen golyózápor kéne, látványos bullet time-mal és akrobatikus ide-oda ugrándozásokkal. Ezt elfelejthetjük, bár időlassítás egy-két helyen megtalálható, akkor is eléggé gyér összerakottsággal és fényképezéssel. Moore nem találja az egyensúlyt, hiszen az akciójelenetekről is lerí, hogy erőtlen petárdák, semmint nagy kaliberű robbanások. Meg van adva, hogy itt van ez az egyenes folyosó, Mark végigszalad rajta, behunyt szemmel, közben jobbra lövöldözve és a végén ugrik egy hasast. Majd az operatőr mindent megold. Valahogy így kell elképzelni a filmben található tűzharcot, ha megnézzük alaposabban, akkor nagyobb a füstje, mint a lángja, ugyebár.


Az is Moore sara, hogy a noirt, mint hangulati elemet csak úgy akarta a tudtunkra adni, hogy a film kap egy kis szürkés szűrőt, meg éles kontúrokat, közben meg úgy szállingózik a hó, mintha Holle anyó rázná a dunyháját, lassan, természetellenesen. Majd a borongós, lehangoló városkép elegendő lesz. Hát egy fenét, érdemes lett volna a régi klasszikusokhoz nyúlnia, hogy réges-rég ezt hogyan valósították meg. Maga a látvány nem elég, a nyomasztó légkörhöz mélyebb mondanivaló is kéne, akkor még ha napsütés lenne, akkor is felvágnánk az ereinket elkeseredésünkben. Furcsa volt látni, ahogy Max bepöccen a végén a lenyelt stimuláló szerek hatására. A világ kifordul magából, lángol, szárnyas lények ragadják el a hitványokat – ő pedig tesz egy röpke körsétát, közben meg kommandósokat derékból szed le. A zenék sem az eredeti vonós darabok, csupán kommersz egynek jó hatásúak. A valkűrök, akik elrabolják a gyenge személyiségeket, nem titkoltan csak a drog hatása. Kapufa.


Senki nem fog emlékezetes játékadaptációra gondolni a Max Payne kapcsán, Moore képtelen volt olyan mélységekbe belemenni, amit mi megkívántunk volna tőle, kétségtelen, hogy ennél bőven több rejlett a témában, mint amit felszínre hoztak belőle. Mark soha nem lesz Max, ne is várjunk tőle, nem elég érett hozzá, meg ugye a mimikára is rá kellett volna állnia, pedig próbálkozott a szentem. Az igazi történeti komorságot meg már az elején elveszítettük, talán a szemünknek megfelelő a lelombozó stílusú fényképezés, de ez akció nélkül és az eredeti alap parlagon hagyásával, mit sem ér.