X-Men kezdetek: Farkas

Az X-Men képregény először 1963-ban jelent meg, Stan Lee elméjéből pattant ki az ötlet az igencsak nagy sikerű Pókembernek köszönhetően. Célja az volt, hogy olyan szuperhősökből álló csapatot hozzon létre, akik első sorban emberek, minden ezzel járó személyes problémákkal...

Az eredeti X-Men szereplői kamaszok voltak, akik alig voltak képesek a velük született erővel bánni, ha nem lett volna Xavier professzor, valószínűleg ez sosem sikerült volna nekik. Az első X-Men csapat tagjai a következők voltak: Scott Summers/Küklopsz, Jean Grey/Csodalány, Bobby Drake/Jégember, Hank McCoy/Bestia és III. Warren Worthington/Angyal.


Az igencsak karizmatikus és különleges személyiséggel megáldott, rejtélyes múltú Rozsomák sokkal később, 1974-ben jelent meg a képregénysorozatban. Az első népszerűsítési próbálkozás sajnos kudarcba fulladt, ezért jött az ötlet, viszonylag hosszú szünet után, hogy mi lenne ha az új X-Men csapattagok különböző országok szülöttei lennének. Rozsomák kanadai volt, ahogyan a többi tag is mindenféle más országból lett összegyűjtve. A mozifilm rajongói számára csak Farkasként ismert karakternek több, mint húsz évre volt ahhoz szüksége, hogy végre megismerhessük a múltját és összeálljon a kép, hogy miért is olyan, amilyen. Nem is csoda, hogy az első három mozifilmnek tulajdonképpen ő volt a főszereplője, akárcsak az újragondolt X-Men kezdetek (remélhetőleg) első részének is.


Rozsomák egy hihetetlenül komplex, ellentmondásos, sokak számára ijesztő, mégis valahol vonzó karakter. Úgy gondolom, hogy nem létezik olyan férfi, vagy nő, aki ne találna benne legalább egy ellenállhatatlanul vonzó vonást. Az ausztrál születésű Hugh Jackmannél nem is eshetett volna jobb színészre a választás, aki mind korban, személyiségben, kisugárzásban és alkatban is egyszerűen tökéletesen olyan, mint a képregénybeli Rozsomák.


Gondolom nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az X-Men trilógia minden képzeletet felülmúlóan jóra sikeredett. Minden egyes résszel egyre jobb lett és a végén egy fájdalmas katarzisban megkaptuk azt, amitől a legjobban féltünk. Itt nem csak Jean és Logan tragikus szerelmére gondolok, hanem arra a tényre, hogy a történetnek egyértelműen vége lett., annak ellenére, hogy a mai napig tartó, újra és újra megújuló képregénysorozat több, mint elég hátteret tudna biztosítani akár tízszer ennyi filmnek. Éppen ezért bújtam ki majdnem a bőrömből, amikor megtudtam, hogy készíteni fognak egy különálló filmet csak a kedvenc szereplőmről, Rozsomákról. Aztán pár hónappal ezelőtt eljött az a pillanat, amire nem is számítottam: megláttam a bemutatót. Nehéz lenne leírni mit éreztem közben, főleg, hogy az általam nagyra tartott és imádott Napfénynek a zenéjét rakták alá. Szóval tűkön ültem, hogy végre megtekinthessem.


Tegnap eljött a nagy nap és az első tizenöt perc alatt már meg is kaptam mindent, amire csak vágyhattam. Nem kell rajongónak lenni ahhoz, hogy magával ragadják az embert azok a hősiesen epikus, mégis kontrasztos jelenetek, amiknek szem és fültanúi lehetünk. Igaz kissé hatásvadászra sikerültek, de csak pozitív értelemben véve. Aztán valami elcsúszott, valami tönkrement. Mintha a rendező és a filmes gárda elvesztette volna a fonalat. Könnyen lehet, hogy túlságosan sok jelenetet vágtak ki belőle, vagy az is lehet, hogy túl sok mindent akartak belegyömöszölni egy filmbe, de tény, hogy többször is kizökkenünk a filmes élményből, ami sajnos a félresikerült próbálkozásoknak a legfőbb ismérve. Hiába a csupa profi színészből válogatott csapat is: habár Hugh Jackman természetesen zseniális ismét, Liev Schreiber pedig, aki idáig legfőképpen csak félig kattant lúzereket és tudósokat alakított, ezúttal olyan vérfagyasztóan félelmetes, hogy arra szavak nincsenek. Hiába a többek között minden Metal Gear Solid muzsikájáért felelős zeneszerző tökéletes munkája, a látványos jelenetek, érezni lehet, hogy valami nem stimmel.


Többször is azon fogjuk észrevenni magunkat, hogy az időnként elcsépelt vizuális effektek és a kínosan közhelyes párbeszédek miatt kizökkenünk a történetből és észreveszzük, hogy éppen egy moziban ülünk. Azóta is csak azon jár az eszem, hogy vajon miért nem tetszett nekem ez a film, amikor sok tekintetben nagyon jól sikerült. A forgatókönyvírók például nagyon odafigyeltek arra, hogy az égvilágon semmi hibát ne ejtsenek az eredeti trilógiával kapcsolatos párhuzamok tekintetében. Ebből a szempontból kiváló munkát végeztek, akárcsak a színészek is. Lehet, hogy a rendező lecserélése volt a hiba, másra nem tudok gondolni, mert azt kell sajnos mondanom, hogy ez a rész meg sem közelíti a korábbiak színvonalát.


De hogy mondjak pár jó dolgot is a filmről, a lány akivel megnéztem még sosem látott X-Ment azelőtt és neki nagyon tetszett. Lehet, hogy csak mi rajongók vártunk túl sokat tőle. A másik jó hír, hogy a világtörténelemben először van arra példa, hogy a film alapján készült játék jobban sikerült a mozinál. Hölgyeim és uraim, a Wolverine egyszerűen félelmetesen jó lett. Alig várom, hogy újra tolhassam vele. De visszatérve a filmre, azt hiszem meg kell néznem még egyszer, hogy helyrerakjak magamban pár dolgot vele kapcsolatban. De így elsőre sajnos nekem nem igazán tetszett, ami nem azt jelenti, hogy nem jó, csak sajnos ez ide kevés. Talán ha úgy ültök be rá, hogy nem számítotok semmi extrára, akkor jobban fogtok járni mint én…