Paranormal Activity

Akarod tudni mi történik éjszaka a lakásban, mialatt alszol? Katie és Micah be is szerzett egy kamerát, érzékeny mikrofonnal, aztán megrémültek, milyen jelenségek zajlanak. Az emeleten hangos dübögések ébresztik őket, az ajtó magától kinyílik, a félelemtől zihálnak, nincsenek egyedül.

A kézikamerával felvett, ál-dokumentumfilmes műfaj lassan megéri a pubertáskort, míg a lavina kiváltó filmje az Artisan jóvoltából megszülető Ideglelés után viszont évről-évre megjelenik valami új íz, de egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy mennyi közülük az érdemleges alkotás. A spanyolok REC-je, mint a karanténba zárt riportfilmesek, kontra zombik közjátéka folyamatos feszültséget pumpált belénk, a hollywoodi nagypénzesek által támogatott Cloverfield pedig a digitális effektusokat sem nélkülözte a DV kamera által felvett alapanyagból. Két évet várt Oren Peli, hogy a nagyközönség számára mindenhol hozzáférhetővé váljon minimális, alig kétmillió forintnak megfelelő dollárból készült, díszletként saját családi házát felhasználó, igazán rémisztő filmje. Talán meglátta azt, ami még hiányzik, amit még nem tartanak elcsépeltek, ne mutass meg mindent, bízd a nézőkre, s a megfoghatatlanság érzete minden faarcúból előhozza a paplan alatt a félelemtől zokogó kisgyereket.


Nagy szavak ezek, mégis minimális fantáziával máris előrébb lenne a műfaj, mint ahol tart. Pedig a Paranormal Activity máris bentebb van, mint azok a nagyágyú, tucat szereplővel operáló, digitális trükköket sem nélkülöző alkotások. Szellemjárta házak, ódon falak, elfeledett legendák, nincs már belőlük oly sok? Ám ha a színhely a lakásod, a szereplők sem a tinifilmekből ott ragadt porcelán bébik, hanem egy egyszerű, hétköznapi fiatal pár, akik nemrég bútoroztak össze, s házuk is pont megfelelő, nem csapongó. Katie pedagógusnak tanul, Micah pedig bróker-palánta, ám miután beköltöztek érzik, valami nincs rendjén. Fura zajokat hallanak, a berendezési tárgyak maguktól elmozdulnak, Micah megunja a bizonytalanságot, be is szerez egy középkategóriás kamerát, némileg érzékenyebb mikrofonnal, éjszakára az ágyukkal szembe állítja be, úgy, hogy az ágyuk és a szobaajtó is látszódjon. Bárki is szórakozik velük éjjelente, úgy látszik felbőszült az óvintézkedésektől, hiszen a jelenségek éjszakáról-éjszakára erősödnek, éjfél után nem sokkal a kopogások és a neszezések felerősödnek, az ajtó is magától mozgolódik.


A kísértetházas filmek újra és újra felbukkanó hiányossága az, hogy ugyan miért nem húznak el a búsba rögtön az első kaparászás után a lakó. Nos, ezt Peli úgy oldotta meg, hogy Katie és a megfoghatatlan akármi közé húz egy kapcsolati szálat. A lányt ugyanis már a gyerekkora óta kísértik hasonló atrocitások, mesélt barátjának sötét árnyról, amely az ágya előtt állt, mikor éjszaka felriadt, s lakásuk is mindenféle gyújtogatásra való ok hiányában is felégett. Bárhova megy, költözik, az a valami mindig követni fogja. De a mostani aktivitások minden képzeletet felülmúlnak. Micah kezdetben jó muriként fogja fel a nyomozgatást, árgus szemekkel nézi vissza az elmúlt éjszaka eseményeit, de látva azt, hogy párja egyre jobban őrlődik a hátborzongató dolgoktól, már inkább dokumentálja a felvételeket, megpróbál rájönni arra, hogy mi, vagy ki áll a háttérben. Aztán már nyíltan kihívja maga ellen a lényt, cukkolja, majd ő lepődik meg, hogy a valami kíméletlenül visszavág.


A film dinamizmusáról elmondható, hogy egyértelműen az éjszakai történések a csúcspontjai, látva az éppen aktuális órát a sarokban, míg a nappali elemezgetések, mindennapi élet jelei egyértelműen közelebb hozzák a szereplőket. Talán már csak a kamerázás volt az utolsó csepp a pohárban? A lány a végén már ezt is hagyná a fenébe. A tehetetlenségbe könnyen beletörhet a bicskájuk, ezt a rendező az elsőre nem látható jelek segítségével égeti bele a körforgásba, vagy felveszik a harcot, vagy belefáradtnak. Semmi felesleges duma, tényleg olyan, mintha két rokonszenves fiatal kamerát fogott volna pechükben. Ha pedig tényleg a legalattomosabb helyzet közepén vannak, akkor nem a filmezéssel vannak elfoglalva, hanem egymást mentik. Még jó, hogy nem csúsznak el a liszttel felszórt padlón, amin reggel lábnyomokkal szembesültek, melyek az ágyukhoz tartottak és ott megálltak.


Már az Ideglelésben is az éjszakát vártam a legjobban, nem lehetett tudni, hogy most milyen durva élmény éri majd a szereplőket. Valahogy ezt volt az érzésem a Paranormal Activityvel kapcsolatban is, az a vérfagyasztó intenzitás mereven ível felfelé, tágra nyílt szemmel meredünk a képernyőre, hegyezzük füleinket, majd pedig felhördülünk egy hirtelen bekövetkezett eseményen. A főszereplők mellett további három figurát, egy dögös barátnőt, egy médiumot és egy démonspecialistát láthatunk még, akiket maga a pár invitált a lakásba, utóbbi szakember viszont már a küszöbnél visszafordul, mondván az ő szaktudása kevés ahhoz az erőhöz, ami ott ólálkodik. Jó ütemben haladva a titokra is fény derül lassan, onnan aztán tényleg nincs menekvés, a film utolsó negyedórája minden végigásított (?) nappali jelenet miatt kiengeszteli a nézőt, meglehetősen idegborzoló perceket ígér, komolyan mondom, a ruhám is hozzám tapadt közben, pedig nem is egyedül néztem meg (hallgatva a marketingesek tanácsára). A színjátszás előtt le a kalappal, Micah pedig minden bátor szellemvadásznál is bátrabb, a lány meg nem rikácsol feleslegesen, ahogy mások korábban érzékeltették a kiszolgáltatottságot.


Nem volt könnyű álmom a film megtekintése után, pedig láttam én már egyet, s mást, a tetejébe még a légfrissítőnk tubusa a polcról hangos csörömpöléssel engedett a gravitációnak – minden ok nélkül. Egy ilyen film után éjszaka mereven bámulsz a sötét szobába, nehezen tudsz elaludni, minden apró zajra kiver a veríték, rég nem éreztem magam ehhez hasonlóan, de panaszkodni nem akarok, imádom az ilyet. Oren Pelit pedig dicsérjük egy kicsit, a szóbeszédek szerint, ha éjjel nem esik le az a bizonyos doboz a rendező szobájában - pedig ez  elmondása szerint nem történhetett volna meg, hiszen stabilan támasztotta a falat- akkor a film se jött volna létre. Kisujjból hozta az igazán szerethető, hétköznapi szereplőket, magabiztosan, kézzel fogható ötleteket emelve dicsőséges státuszba. Igen, a diadalhoz csak ennyi kellett, megmaradnak bennünk az erőteljes jelenetek. Már készül a megérdemelt folytatás, pedig ezt is úgy állította be, mintha tényleg megtörtént volna, sőt a film végén sincs stáblista, snitt, sötétség, vége.  A békés durmolásnak annyi, az égve hagyott villany sokat jelenthet.