The Walking Dead - A sorozat

Frank Darabont egy olyan filmes író- és rendezőzseni, aki nagyon otthonosan mozog a thriller, a horror és a dráma (vagy ezek kombinációjának) világában. Az úriember legnagyobb érdeme, a tengernyi bezsebelt díjon és szakmai elismerésen kívül, hogy évek óta az ő alkotása áll a világ legnagyobb filmes oldalának (IMDB) Top 250-es listájának első helyén. Természetesen a végletekig megható, lenyűgöző és csodálatos Remény rabjairól van szó. Persze mindez nem egyedül neki köszönhető, hiszen az előbb említett művel együtt Darabont másik két legsikeresebb mozija, A köd és a Halálsoron is a Stephen King által írt történeteket dolgozza fel, akit nem véletlenül tartanak napjaink egyik legjobbjának.
 

Nos, a mester legújabb alkotása meglepő módon ezektől mind eléggé messze esik. Először is nem mozifilmről van szó, hanem tévésorozatról. Másodszor pedig King írásai helyett ezúttal egy Amerikában eléggé híres képregény képezi az alapokat. Amiben viszont nagyjából ismerős területen marad Darabont, az a thriller-horror és a világvége vonal. Ilyen előzményekkel persze a várakozások hatalmasak voltak: a világ egyik legjobb rendezője sorozatot készít, ráadásul zombikkal. A nyáron látott első előzetesek után mindenki azonnal begerjedt, azt hiszem teljesen jogosan. Ráadásul a zombikat manapság egyébként is komolyan hanyagolják a filmesek (most a vámpír a divat), még a téma keresztapjának számító George Romero sem nagyon erőlteti a dolgot mostanában -talán jobban is teszi, hiszen a klasszikus filmjeinek a nyomába se tudott érni az elmúlt évtizedben. 
 

Szóval vártuk a cuccot, mint Lakatos Húlió az első Mercedesét. Aztán pontosan halottak napjára időzítve meg is jött a pilot. Azt terveztük, hogy még akkor írunk róla nektek egy kis bemutatót, de számomra nyilvánvalóvá vált, hogy erről a sorozatról nem lehet egyetlen rész alapján véleményt, vagy akár csak egy aprócska fogalmat sem alkotni. Most már lepörgött négy epizód, s tekintve, hogy az első évadot csak hatrészesre tervezték a készítők, mondhatjuk, hogy túlvagyunk a nagyján. Emésztgettük, beszélgettünk róla, mindenkinek kialakult a kis véleménye. Szóval ideje feltenni a kérdést: milyen a Walking Dead?
 

Nos, egyfelől hihetetlen módon sablonos. Ahogy főhősünk kómába esik, felébred, a világnak vége, és mindent elleptek a zombik, hát, azt hiszem mondhatjuk, hogy nem egyszer láttunk már ilyet. De ez még csak a kezdet, mert szerintem mindenki, aki kicsit is járatos a filmek és sorozatok világában, meg fogja tudni tippelni a következő négy rész összes fontosabb jelenetének végkimenetelét -Merle és a leborult szerszámosláda esete kiváló példa erre. Aztán pedig az is nagyon furcsa, hogy Darabont úgy kezeli a nézőket, mintha korábban nem láttak volna zombifilmet. Lemegyünk egészen az alapokig: ha megharapnak, akkor megfertőződsz, csak akkor halnak meg, ha fejbe lövöd őket, érzékenyek a hangra, csordában járnak, és hasonlók. Mindez egy magamfajta zombiveteránnak néha már fárasztóan hatott, bár megértem, hogy a kevésbé tapasztalt nézőket is bele kell vonni a mítoszba, hiszen elképzelhető, hogy sokan pont a rendező neve miatt először tekintenek meg egy ilyen témájú alkotást.
 

Aztán az is kifejezetten érdekes, hogy a jelenetek néha unalmasnak tűnnek. Sokszor hosszú percekig nem történik semmi, csak a szereplőket látjuk, ahogy elvannak egymással. Egy ideig nem is értettem: ezt tudta összehozni a világ egyik legjobb rendezője egy betonsikeres képregényből? Aztán rájöttem, hogy Darabont egyik filmje sem azért lett klasszikus, mert olyan könnyen emészthető volt. Azért lettek klasszikusok, mert az alkotásainak igazán a mélyére kell nézni, és akkor kezdenek összeállni a dolgok. S a Walking Dead esetében pont ugyanez a helyzet. Ha kitartóan nézzük, adunk neki egy kis időt, akkor meghálálja. Nem lesz nehéz egyébként, mert a hangulat az elejétől a végéig kőkeményen ott van, de csak akkor jövünk rá igazából ennek a sorozatnak a nagyságára, ha észrevesszük, hogy valójában nem a zombikról szól.
 

A Walking Dead igazából az emberekről szól, akik belecsöppentek ebbe a lehetetlen szituációba. Míg George Romero filmjei legtöbbször a zombihentelésről szóltak, főleg filozofikus mögöttes tartalommal, addig Darabont azt csinálja, amit mindig is jól csinált. A karakterekre összpontosít, a kapcsolataikra, a párbeszédeikre, a reakcióikra. Ezek mellett pedig a történet igazából másodlagos (nem is nagyon van), s valószínűleg magyarázatokat sem nagyon fogunk kapni, bár erről a képregény olvasói biztos tudnának nyilatkozni. S amikor úgy gondoljuk, hogy ez a végtelenül érdekes hangulatú, egyedien rendezett és megírt karakterközpontú dráma végig ilyen marad, akkor egyszercsak minden belendül, s olyan büntetően izgalmas és pörgős jeleneteket kapunk az arcunkba, hogy a 44 perces játékidő körülbelül három másodperc alatt röpül el. Hihetetlen, s egyben megmutatja azt is, hogy ha adrenalin-pumpálásról van szó, akkor egy jól felépített zombis sztorinak még mindig nincsen párja.
 

Ahhoz, hogy mindez működjön, persze kiváló színészekre van szükség. S szerencsére Darabont megtalálta a megfelelő embereket a munkára: a végtelenül szimpatikus, de keményarc sheriff főhősünket Andrew Lincoln alakítja, s azt hiszem bátran mondhatom, hogy az általa játszott Rick az egyik legjobb szereplő, akivel zombis filmben valaha találkozhattunk. Nem túl egyedi persze, de ez az egész sorozat lényege: hétköznapi emberek ezek, s pont ettől annyira szerethetőek, s emiatt annyira átérezhető a helyzetük. Hősünk felesége a Prison Breakből megismert Tancredi doktornő, vagyis Sarah Wayne Callies, de rajta kívül is még olyan ismert neveket találhatunk a listán, mint Michael Rooker, Laurie Holden, vagy Jon Bernthal.
 

Teljes mértékben imádom a Walking Deadet, s annak már csak külön örülök, hogy az általam annyira kedvelt zombis témát ennyire komoly és hozzáértő módon dolgozza fel egy igazi filmes legenda. A rosszhír azonban, hogy még két rész és vége. Az AMC viszont berendelte a második évadot, ami a híresztelések szerint már legalább dupla ennyi epizóddal érkezik majd, viszont az is lehet, hogy több mint egy évet kell várnunk rá, vagy még annál is többet.