Tron: Örökség

Kisfiának is folyton csak az ottani kalandjairól mesél: hogyan hozta létre az ottani képmását, Clu néven, s hogyan tervezte  létrehozni a tökéletes társadalmat, ezzel talán örökre megváltoztatva az emberiség jövőjét. Egyik nap azonban késő este motorra szál, elmegy, és soha nem tér vissza. Az Encom sorsa és ezzel együtt a világ legsikeresebb szoftvereinek fejlesztései bajba kerülnek, mindenki arra vár, hogy az apró örökös jövője hogyan alakul majd. 20 évvel később azonban olyan dolog történik, amire senki sem számított… Mintha a történelem megismételné önmagát…
 

Az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása nem volt éppenséggel egy Oscar-díjas film. Sok mindent lehet róla mondani, például azt is, hogy nyugodtan pályázhatna minden idők talán legostobább történetének a díjára. Ahogyan egy élő embert bedigitalizálnak egy számítógépes programba, eléggé nehezen emészthető téma. Egy olyan korban készült, amikor ezek a dolgok még meglehetősen gyerekcipőben jártak, amikor sem a számítógépes tudás, sem pedig a filmes technológia nem volt adott ahhoz, hogy valami maradandót és emlékezeteset alkossanak. Mégis volt ebben a kis filmben valami egészen különleges, valami egyedi, ami miatt a mai napig emlékszünk rá. Ez betudható persze a számtalan számítógépes játéknak és adaptációnak, ami azóta készült, majd később utolsó elkeseredett rugdalódzásával átalakult, és „kígyó” lett belőle kedvenc Nokia telefonjainkban. Érdekes idők voltak azok, nem sokan vannak, akik emlékeznek rá, de egy valami biztos, ha valaki meghalja azt a szót, hogy Tron, rögtön tudja miről van szó. S ennyi bizony elég volt ahhoz, hogy egy legenda szülessen…
 

Főleg mikor egy filmet már  2-3 évvel a megjelenés előtt elkezdenek reklámozni; én ha jól emlékszem közel két évvel ezelőtt láttam az első ízelítő bemutatót, és már akkor érezni lehetett, hogy ez bizony ha más nem is, de nagyon látványos film lesz. Aztán persze szépen apránként jelentek meg a trailerek, egyre látványosabbak, egyre több szeletet adva abból, amire számíthatunk. Engem bevallom, nem nagyon mozgatott meg egyik sem, még akkor sem, amikor kiderült, hogy a zseniális Daft Punk fogja készíteni a muzsikát a filmhez, ami valljuk be, eléggé szokatlan dolog manapság, hiszen eme formáció nem a filmzenékről híresült el.
 

Aztán eljött a nap, hogy jegyet foglaljunk, és hogy természetesen a Cinema City IMAXben üljünk le a vászon elé, megadva a módját a minőségi szórakozásnak. Mondanom sem kell, hogy az első fél perc után már tátva maradt a szám. Eleinte nem is a látványtól, hiszen az ütős részek csak később jöttek, viszont az atmoszféra, ami legfőképpen a fantasztikus zenének köszönhető, azonnal elvarázsolt mindannyiunkat. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megfogalmazódjon bennem egy olyan vélemény, aminek köszönhetően a Tron: Örökség Avatar-szintű magasságokba emelkedett szerény értékrendem szerint. Mert míg az Avatar forradalmian új (azóta se überelt) csodálatos látványával nyerte el a közönség bizalmát, addig ez a film több fronton is támadva, olyan audiovizuális orgazmust nyújt, amihez foghatóval a Mátrix óta még nem nagyon találkoztam. A látvány és a hangok olyan szinten tökéletes harmóniában pompáznak előttünk, aminek rendkívül nehéz ellenállni.
 

A Tron: Örökség olyan, mint egy kétórás videóklip. Nem is, sokkal inkább, mint egy videojáték, amit nem mi játszunk végig, hanem végigjátssza saját magát előttünk. Külön fejezetekre, „pályákra” lehet szétosztani, ahogyan szép lassan haladunk a végkifejlet felé, rengeteg akcióval, döbbenetes látvánnyal és még hihetetlenebb zenével adagolva nekünk az ellenállhatatlan függőséget okozó filmes drogot. Kényezteti a szemünket és a fülünket, s nem győzzük a szánkat becsukni a nézése közben. Igaz, az agyunkat nem fogja megmozgatni, de mit is várnánk egy olyan film folytatásától, ami olyan szinten bugyuta és gyermeteg, hogy azt még egy kétéves értelmi fogyatékos csemete sem lenne képes komolyan venni. 
 

Persze a történet gyerekes, de könyörgöm, komolyan ezért szoktatok beülni egy akciófilmre, hogy jó legyen a története? Remélem nem, mert akkor bizony csalódni fogtok. Ha viszont egy fantasztikus utazásra vágytok, akkor ez lesz a ti filmetek. A visszatérés a „rácsba” több szempontból is hűséges volt az eredeti koncepcióhoz: a készítők nem akartak forradalmian újat alkotni a témában, egyszerűen csak arra törekedtek, hogy a jelenlegi rendkívül fejlett filmes technológiának köszönhetően egy olyan látványos és lélegzetelállítóan csodálatos világot örökítsenek meg a szemünk előtt, amit sajnos az első részben lehetetlen volt, s leginkább csak idegesítő és zavaró volt a szemnek.
 

Olivia Wilde, mint mindig, most is vakítóan gyönyörű és még csak véletlenül sem juttatja eszünkbe a Dr. House-os, 13-as karakterét. Alakítása hiteles és tündéri, öröm nézni, ahogyan mindenre rácsodálkozik, és érdeklődve figyeli főhősünket, akin érezhető a másság és különcség varázsa. Az ifjú Flynn (Garret Hedlund) karaktere rendkívül szimpatikus, könnyű vele azonosulni, hiszen pontosan úgy viselkedik, ahogyan bárki közülünk – mint fanatikus gémer – tenné. Az egyetlen zavaró dolog a produkcióban Jeff Bridges kettős szerepeltetése, hiszen az öreg Lebowski ezúttal digitális formában is szerepelni fog a filmben. Sajnos nem is keveset, és még csak véletlenül sem próbálták meg rosszabb megvilágításba tenni, vagy kevésbé látható formában elénk tárni annak a kellemetlen ténynek a puszta valóságát, miszerint még a mai filmes technológiával sem lehet élethűre csinálni egy CG szereplőt. Rendkívül zavaró a szemnek, hogy bár mozgásban és mimikában élethűre sikerült, de sajnos borzalmasan látszik, hogy ő nem egy élő szereplő. Ez engem nagyon zavart és sokat elvett a film varázsából. 
 

Szerencsére azonban a Daft Punk csodálatos muzsikája mindenért kárpótolni fog minket, hiszen a zene az valami egészen elképesztően csodálatos. Mesterien keverik benne a klasszikus elemeket a modern technokultúra motívumaival. Hűek maradtak az eredeti zenéhez, hűek maradtak ehhez a kissé retro, Commodore 64-es hangulathoz, és mindeközben képesek voltak teljesen újat alkotni. Igaz, néha a Batman, néha a Szárnyas Fejvadász fog felsejleni előttünk, hangulatában meg szinte teljesen Mass Effect lett a muzsika, de mindeközben rendkívül eredeti és példátlanul emlékezetes darab. Kevés olyan filmzene van, amit önmagában is lehet hallgatni, de ez ilyen.
 

A Tron: Örökség méltó folytatása elődjének, még akkor is, ha az előzmények nem érdemelnek meg egy ilyen második részt. Egy valami viszont biztos, ezután rengetegen fogják meg-, vagy újranézni azt a bizonyos aranyos kis ’82-es produkciót, és ezúttal már teljesen más fénybe került előttünk ez a gyermeteg történet. Minden játékosnak és a valóságtól elrugaszkodott utazásra vágyó embernek csak ajánlani tudom. Nagyon kellemeset kellett csalódnom, biztos vagyok benne, hogy ti is ezt fogjátok majd érezni. A zenét meg mindenképpen szerezzétek meg, mert az valami döbbenet!

Rendezte: Joseph Kosinski
Forgatókönyv: Edward Kitsis
Zene: Daft Punk
Szereplők: Jeff Bridges, Garret Hedlund, Olivia Wilde, Bruce Boxleitner
Játékidő: 127perc

IMDB: 7.7
Saját vélemény: 8.5