Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy mindannyiunknak voltak már rémálmai. S talán azzal sem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, hogy a legtöbbünk álmodott már olyan helyzetről, amikor nagyon szívesen megszólalt volna, beszélt volna, de nem tudott, az álom egyszerűen nem engedte, és emiatt minden katasztrófába torkollt. Nos, viszonylag kevesen tudják, de IV. György angol király számára ez nem csupán rémálom volt, hanem maga a valóság, ráadásul neki és országának sokkal nagyobb fenyegetéssel kellett szembenéznie, mint azt bármelyikünk valaha felfoghatná.
Ha ismerősök előtt, vagy a családi körében kellett beszélnie, akkor még éppen csak annyira dadogott, hogy azért nagyjából megértsék. Viszont ha nagyobb tömeg előtt kellett megszólalnia, az teljesen lehetetlen feladat volt számára: szinte egy szótagot sem tudott kinyögni. Ebből az alaphelyzetből indul el a filmünk: György ugyan még nem király, s a családja szimplán csak Bertie-nek becézi, ettől függetlenül, mint a yorki herceg, komoly felelősséggel rendelkezik. Miután azonban az egyre jobban terjedő rádió egyik adásában teljesen leszerepel, felesége, a Helena Bonham Carter által fantasztikusan alakított Erzsébet, nem tudja, hogy mit kezdjen vele.
Az évek során kipróbáltak már tengernyi különböző orvost és ezerféle gyógymódot a szokványostól az egészen extrémig, de egyik sem használt. Úgy látszik tehát, hogy Bertie sosem fog rendesen beszélni, hiszen már középkorú, s az évek alatt semmit nem javult. A kitartó Erzsébet azonban végső elkeseredésében egy teljesen ismeretlen, eldugott helyen élő ausztrálhoz fordul, aki azt állítja, hogy tud segíteni a hercegen. Ő Lionel Logue, és a már sokat bizonyított Geoffrey Rush viszi vászonra, abszolút tökéletesen.
Innentől aztán a forgatókönyv kihasznál mindent, amit ebben a szituációban ki lehet használni: képzeljük csak el, ahogy a brit herceg eljár terápiára egy alsó-középosztálybeli, lecsúszott, kissé szemtelen alak lakására, aki ráadásul „hétköznapi” dolgok gyakorlására „kényszeríti” az uralkodó család sarját. A helyzetek, a párbeszédek fantasztikusak, és szkript pedig irgalmatlanul jól mutatja be, ahogy a két, lelkileg sérült egyéniség egymásra talál: a lecsúszott színész, akinek semmilyen végzettsége nincs ahhoz, hogy beszédterapeuta legyen, és a gyerekkorában elnyomott, semmibe vett herceg, aki annak ellenére, hogy egy visszahúzódó, letört jellem, magában hordozza a brit arisztokrácia és felsőbbrendűség összes jellegzetességét.
Mindez persze csak azért sülhetett el ilyen jól, mert nem csak a két mellékszereplő, hanem a főszereplő is csodálatos, sőt, meg merem kockáztatni, hogy az utóbbi évek legjobb alakítását nyújtja Colin Firth. Ahogy kiegyensúlyozza György személyiségét, ahogy megtalálja a középutat az abszolút reménytelen és elnyomott uralkodójelölt, és a művelt, józaneszű és a népével törődő, felsőbbrendű arisztokrata között, az valami zseniális. Nem vagyok benne biztos, hogy bárki más ennyire át tudta volna érezni ezt a karaktert.
És, hogy miért olyan fontos ez az egész? Miért számít, hogy a leendő király dadog-e, vagy nem? Nos, a britek még a mai napig úgy tekintenek az uralkodóra, vagy uralkodónőre, mint akinek össze kell tartania az országot, képviselnie kell a brit szellemiséget. De ha a király még csak egy köszöntőbeszédet sem tud elmondani a rádióban, a bizalom összeomlik, és vele az ország morálja is. Morálra pedig szükség van, hiszen A király beszéde pont abban az időszakban játszódik, amikor egész Európa mély depresszióba esett, és ezt kihasználta a világtörténelem legfélelmetesebb vezetője, Adolf Hitler.
Ha IV. György király nem tud beszélni, ha nem tudja a népét bátorítani a rádión, ha nem tud nekik utat mutatni, akkor minden elveszhet. Ennek szellemében zajlik le minden idők egyik legmeghatóbb, legizgalmasabb és legkeményebb 2 órája, ami alatt egy nagyon egyedi, fantasztikusan rendezett és megírt betekintést nyerhetünk a történelem eme furcsa kis szeletébe. A 12 Oscar-jelölés abszolút megérdemelt, és a legjobb rendezést, forgatókönyvet, és a legjobb főszereplőt már most borítékolhatjuk. A király beszéde egy lenyűgöző alkotás, aki kihagyja, az az utóbbi évek legjobb filmjét hagyja ki.
Rendezte: Tom Hooper
Forgatókönyv: David Seidler
Zene: Alexandre Desplat
Szereplők: Colin Firth, Helena Bonham Carter, Geoffrey Rush
Játékidő: 118 perc
IMDB értékelése: 8.5
Gamekapocs értékelése: 10
szerintem a legjobb filmek tavalyról:
1.Inception
2.The Social Network
3.Black Swan
4.127 hours
5.True Grit
És aztán esetleg ez.Aki pedig igazán megható filmet akar látni a 127 órát nézze majd meg márciusban.
Amúgy a film téved kicsit, mert a valóságban IV. György már a film végén bemutatott ominózus beszéd előtt is eltudott mondani bármit dadogás nélkül, de a dráma oltárán feláldozunk bármit. Ezzel nincs is baj. ;)
Összességében nekem is tetszett. Nagyon hatásos film, bár néha kissé vontatottnak éreztem. Voltak fölösleges részek benne. Persze ez megint személyfüggő ki mennyire gondolja annak.
A forgatókönyv és a színészi játék viszont teljességgel zseniális. Abban igazad lesz, hogy a forgatókönyv és Colin Firth is elviszi(még talán Geoffrey Rush-nak is lenne esélye, ha nem lenne a jelöltek között Christian Bale ;) az aranyszobrocskát.
Kissé erősnek érzem a 10 pontot, de egy 9-est nálam is bőven megérdemel.
nem jobb a Black Swan-nél, sem az Eredetnél, de szerintem még a Social Network-nél sem, sőt.. viszont Colin Firth viszi a szobrot :)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.