Tövisek hercege - könyvajánló

„Mindig a hollók. Már akkor odatelepedtek a templom oromfalára, amikor még meg sem haltak a sebesültek.” Szokatlanul erőteljesen nyit a Tövisek hercege. Azok számára, akik a túlspórázott, ájtatos fantasztikum mellett teszik le a voksukat, már az első oldalak is heveny hányingert válthatnak ki. Mark Lawrence regénye egy mese, de ezzel a mesével a gyermekeket szokták riogatni. Pedig jelen darabnak is gyermek a főhőse: tizenévei elején végig kellett néznie anyja legyilkolását, s pár év múlva már egy rablóhorda élén dacol a halállal. Békés falusiakat éget meg elevenen, miután a polgármester lányait megerőszakolta (a kövérebbik visított, a nagyobbik csendes volt). Hiányzott neki az apai füles, na. Éles a kontraszt a regényben – mégis egy csapásra megbarátkozunk vele, ha már megfordult a kezünkben néhány George R.R. Martin-, vagy Sapkowski-regény. 


A videojátékos vonatkozásban sem ismeretlen Fumax kiadó megvetette a lábát a fantasy regények piacán – első próbálkozásuknál jobb témát nem is találhattak volna. A belezős, szájszagú fantasy olyan manapság, mint egy falat kenyér – Lawrence bátyó pedig semmit nem bízott a véletlenre: szépirodalmi igényességgel megírt sorok; észrevehető rajta Anthony Burgess Gépnarancs című, megbotránkoztató műve, mint inspiráció. Már eleve az a tudat, hogy főhősünk egy taknyos kölyök, mégis olyan belső vívódásokkal és céltudattal rendelkezik, amit a sokat látott aggastyánok is megirigyelhettek volna. Nem hiába látják benne a papok, a megtestesült ördögöt. Köztes átmenet nincs: ha befogadjuk az érdes atmoszférát, remek és maradandó szórakozásnak nézünk elébe, máskülönben még a második fejezetig sem jutunk el. 


Jorg Ancrath herceg olyan borzalmakat élt meg gyerekkorában, amire mindig emlékezni fog és alapvetően határozta meg sorsát, amire nem lehet büszke. Hiába a nemesi vér, könyörtelen martalóccá vált. Egy tövisbokron vergődve nézte végig, amikor Renar Gróf emberei lemészárolják anyját és testvérét, s csak egy hajszálon függött, hogy ő is odavész. A harag vezérelte a felépülése után, s látva azt, hogy apja politikai érdekekből nem bosszulja meg a királyné halálát, hátat fordít a várnak. Jorg megtanult szembenézni a halállal – s úgy tűnik, hogy a végzet menekül előle. Egy rablóhorda élén arra az elhatározásra jut, hogy visszatér apja várába, aki már új nőt vett el – érhető, hogy nem várja atyai szeretettel a fiát. Kérdés, hogy egymaga képes lesz-e szembeszállni kifogyhatatlan tartalékokkal bíró ellenségével? Míg más, hasonló korú királyfik lírai verseket és etikettet tanulnak unalmas életükben, addig Jorg vérben fürdik és nincs vesztenivalója. 


Maga a világ nyomokban emlékeztet a középkori Európára, de az író nagy lendülettel rugaszkodott el a valóságtól. Lehetséges, hogy ez az alternatív valóság a jövőben játszódik, a nukleáris háború után? Ahol a földön kiskirályok vívják véget nem érő véres harcukat a dominanciáért, a vallás és a Megváltó sem tűnt el teljesen, ahogy a feudális társadalom sem. Az utakat banditák tartják rettegésben, akik csak az erőszak nyelvén értenek, az élet alapvető örömei diktálnak: a szajré, a hatalom, a szex. Semmi elegancia nincs benne: az atmoszféra sötét és elkeserítő, nem nélkülözi a mágiát sem. Halottidézők támasztják fel a csontváz-seregeket, de a múlt (jövő?) technikai vívmányai is nyomokban megtalálhatóak. Tökéletes egyveleget alkot Lawrence, még akkor is, ha elsőre zavarosnak tűnhet, de a kötet felénél már elszakadni sem tudunk tőle. 


A tollnok stílusa torkon ragad és nem ereszt, nyoma sincs a felesleges szóvirágoknak – a cselekmény sodró lendületű, a fejezetek alig pár oldalasak – néhány visszatekintést a múltba ugyan megenged magának az író, de az arra jó, hogy átérezzük Jorg identitását. Érezhetjük kapkodásnak is ezt a szerkezetet, ám hisszük, hogy szükség van rá. Elvégre egy korán felnőtté vált fiatalember sok mindenen agyal egyszerre, Hősünk társai csupán sablonkarakterek: gonoszak és brutálisak, Jorg nem is engedi el a gyeplőt, míg példát nem statuál és merész cselekedeteivel ki nem vívja a tiszteletet. Megdöbbentően közvetlenül olvashatjuk vívódásait első szám első személyben. Elismerem, hogy túlzottan is sokszor bújik árnyalt karakterek mögé az író, s csak később leszünk tisztába azzal, hogy mi rejtőzik a lepel alatt. Sőt a fejezetek közti rövid közjátékból néha többet megtudunk a haramiákról, mint a valódi cselekményből. Ha az lett volna a célja, hogy döbbenetet keltsen, nemigen jött össze. Egymás sarkát tapossák a kíméletlen drámai fordulatok, a gyilkolásból sportot űző fiú sokkal mélyebb személyiség, mint azt elsőre gondolnánk. 


Amiben pedig tényleg nem kötött megalkuvást az író, az a zseniális atmoszféra. Ebben az univerzumban nincs helye a mellébeszélésnek és a merengésnek, az erőszakban tobzódik a kötet, kifolyt belsőségekben, a gyors, ravasz és könyörtelen harcok során. Nincsenek hősök, akik a máglyára hajigált, még élő embereket megmentenék, ha valaki nem tarja maga elé a kezét, a tőr hegye a szemgödrében köt ki, kocsonyás masszaként robbantva ki a retinát. A hangulat olyan komor, amitől könnyedén depresszióba eshetünk, ha eddig lányregényeken nevelkedtünk. Amit látunk leírva, az idegen városokat és égtájakat, látszólag ellentmondanak azokkal, amikről a karakterek beszélnek: valós római kultúráról, jövőképről – olyan az egész, mintha két dimenzió kereszteződött volna. Persze erre is lesz magyarázat idővel, szóval nem kell megijedni. 


Csapongásai ellenére mégis stabil, megbízhatóan újszerű, naturális regény a Tövisek hercege. Művésziessége megkérdőjelezhetetlen, minden kritikára van magyarázat, az ellenérveket valódi érvek követik – régen nem olvastunk ennyire elborult fantasy-t. Habár a kötet friss, hazájában is csak tavaly jelent meg, nem tudni, hogy hosszútávon megállja-e a helyét a trilógiának szánt ciklus. A fordítás hibátlan és szépirodalmi igényességű: Gy. Horváth László nem ma kezdte a szakmát, a kiadás hasonlóan nagyvonalú: keménykötést kapott, Jorg alakja pedig fényes borítást. A háttérben karddal átdöfött szerencsétlenek százai. A vaskos kiadványt jó kézbe venni, főleg annak tudatában, hogy a belbecs is úgy beissza magát a zsigereinkbe, átszakítva bőrünket, ahogy egy pengeéles, mérgező tövisbokor tenné. 

„Mintha egy óriás szeg döfte volna át a fejem búbját s fúródott volna le egészen a fekükőzetig, odaszegezve engem, ahol voltam. Forogni kezdett velem a világ, lassan, tempósan, szívverésekben mérhetően. Karom lehullt, kezem elgémberedett, a kard kiesett a markomból.”