Vaják: A végzet kardja - könyvajánló

A The Witcher-játékok univerzuma több annál, mint hinnénk. A kilencvenes években az egyik legsikeresebb lengyel író olyan világot alkotott meg, mely egy csapásra a feje tetejére állította az önmagát elemésztő fantasy műfaját. Az erőteljes, emberközeli élményeket biztosító történetek központjában Ríviai Geralt áll, aki szörnyvadászként tengeti életét, miután túlesett a vajákok borzalmas kiképzésén, amitől ő maga is sárgaszemű mutánssá vált. Sapkowski világában ezek a zsoldosok szintúgy a megvetés tárgyát képezik, mint a tündék, vagy más, nem emberi lények, holott pénzért megvásárolható szolgáltatást kínálnak. Hálátlan szakma ez, ám Geralt kiképzői nagy hibát vétettek: nem ölték ki belőle az érzelmeket. S ha egy vaják tud szeretni, gyűlölni és lelkiismeretére hagyatkozni, az a hivatás nagy átka. 


Három novelláskötettel és öt kötettel büszkélkedik a Vaják-sorozat, szóval van még mit behozni a hazai PlayOn kiadónak. A végzet kardja hűen követi a tavaly megjelent Utolsó kívánságot, mind a kiadás minőségében, mind pedig a belbecs szempontjából. Ismét hat rövid történetet kapunk a pénzünkért, melyek vékony szállal kötődnek egymáshoz (az utolsó kettő már erősebben novella). A könyv eredetije ugyan hamarabb jelent meg, mint a hazánkban kapható első kötet, megértése mégis könnyebb, mivel a cselekmény az Utolsó kívánság után játszódik. A színvonal szilárdan tartja magát, az író kifogyhatatlan eszköztárból építkezik, s ha a műfaj unikumdarabjára vágysz, amely semmi mással sem hasonlítható össze, akkor jó helyen jársz. Egyedül a borítón látható törpnek, Zoltannak (keblemre, druszám!) nincs semmi köze a regényhez, mivel nem szerepel benne, hasonlóan a végzet kardjához, mely homlokegyenest más értelmet nyer, mint hinnéd. 


Kétségtelen, hogy a videojátékok ismerőinek számos újdonságot tartogat a könyv, még jobban elmerülhetünk Geralt múltjában, s belefeledkezhetünk a szláv mitológiából építkező, heves sodrású cselekménybe, ahol nincsenek tucatkarakterek és kiszámítható fordulatok. Sapkowski semmi mással össze nem hasonlítható mesét tálal fel remek nyelvezettel, élces fekete humorral átszőve. Eme ismerős kultúra nem szenved hiányt erőszakból, erotikából, mégis szívhez szóló fantáziáról tesz tanúbizonyságot, sőt, közelebb áll a közkeletű valósághoz. A vadonban rémisztő teremtmények lesnek áldozatra, de legalább annyira veszedelmesek, mint a megcsalt szeretők, vagy az adóbehajtó hivatalnokok. A rend vidékenként változik, Geralt útját odvas fogú martalócok keresztezik, ám soha nem felejti múltját, s bár kevés barátot tudhat maga mellett, a kötelék annál erősebb. 


Egyre jobban él bennünk a gyanú, hogy természetfeletti elemek csupán ízes körítések, az igazi konfliktus az a szereplők között zajlik, s nem a világgal. Egy egyszerűnek induló sárkányölés is nem várt fordulatot vesz, s minden egy darabolós csatajelenetben csúcsosodik ki. Majd a Jégszilánk című írásban Geralt és a hidegnek tűnő, de melegszívű mágushölgy, Yennefer közti szövevényes szerelmi szálat boncolgatjuk, miközben egy kényes szerelmi háromszög kellős közepébe csöppenünk. Az örök tűz pedig egy mókás jelenettel indít: az érzékeny bárd, Kökörcsin újdonsült szeretőjének perpatvarával, ahol repülnek a virágcserepek, majd a helyi üzleti életet kerekestül felforgatja egy alakváltó csaló jelenléte. Parázs párbeszédekben bontakozik ki a korrupciótól sem mentes bürokrácia. A Némi áldozat egy megható krónika egy dalnokhölgyről, Essiről, aki reménytelenül beleszeret hősünkbe, s miközben torz vízi lények tizedelik a városka halászait, szokatlan morális döntés elé állítja Geraltot. Alighanem az egyik leginkább szívbemarkoló lezárással találkozunk, még férfifejjel sem szégyen elmorzsolni egy könnycseppet utána. A Végzet kardja és az utolsó írás pedig megágyazza a talajt egy sokkal nagyobb szabású történetnek, ami majd a soron következő Tündevér címre keresztelt regényben csúcsosodik ki. Egy elkóborolt hercegkisasszony históriája ez a driádok erdejében, egy beteljesedhetetlen végzetről, Geralt atyai, gondoskodó érzéseiről. A lezárás pedig minden képzeletet felülmúl: a súlyos sebet kapott vaják lázálma-e ez, vagy valóság? A május-éji mulatság Yenneferrel és körforgásról, akkor, amikor kíméletlenül közeledik a hajnal és a változás. 


Mély, elgondolkodtató történetekkel szembesülünk, amik bőven túllépnek a műfaj kőbevésett szabályain, mutatva egy kiutat a posványból, amire több ismert szerző rálelt. Igen, George R.R. Martin is. Élethelyzetek, mitológiai érzettel társítva, filozofikus gondolatok emberi kapcsolatokról, ezerszer átrágott morális döntéskényszerről, amiből nincs kiút. Sapkowski világa egy örök szélmalomharc, amit komoly társadalmi mételyek fertőznek: rasszizmussal, önös érdekekkel, elnyomással, saját érdekeikhez ragaszkodó királyokkal, gyerekriogatásra szánt hiedelmekkel, melyeknek mindig van valóságalapja. A karakterek sem állnak be a sorba, a sablonosságot hírből sem ismerik. Kökörcsin kicsapongásai egy kicsit idegesítőek, Yennefer rideg lénye ugyan megfoghatatlan, kora ismeretlen – köszönhetően a hiúságának és a szépítő mágiának. Mégis, mennyivel jobb egy vaják, aki nem lehet olyan szakmai partnere, mint egy másik varázsló, aki szintén gyengéd érzelmeket táplál a hölgy iránt. A két rivális közti dialógus olyan szinten a végletekig megy, amibe még egy tarapeutának is beletörhet a bicskája. Érvek sorakoznak fel ellenérvekkel, a harc elkerülhetetlen, vagy mégsem? Geralt próbál tiltakozni a reménytelen kapcsolat ellen, holott a sors egymásnak teremtette őket - megtudjuk, hogy miért nem az őt rajongásig imádó Essi karjaiban találja meg a boldogságot. A legutolsó útszéli haramia is végletekig kidolgozott, ami sok más műben még a főhősről sem mondható el. 


Geralt nem a világot menti meg, nem dacol ezernyi veszéllyel, ha nem muszáj - olyan szörnyeket nem öl, amiket a kihalás veszélye fenyeget, csupán próbál boldogulni, megtalálni az egyensúlyt a szív és az ész között. Maga is átkozza a mutáns sorsát - ki gondolná, hogy lelki vívódásainak végső célja az, hogy szeretni tudjon. Ki gondolná, hogy a megváltást olyan személy hozza el, akire a legkevésbé sem számítolt? Ciri hercegkisasszony látszólag nem több mint egy pökhendi, elkényeztetett kislány, akire unalmas élet vár a szüleik által kiszemelt, dagadt nemes fiúval, sorsa mégis összefonódik a vajákéval és szoros kötelék alakul ki köztük. A két harcos zerrikán amazon jelenléte új szintre emeli a harcos nők fogalmát. Ők legalább olyan szakértően forgatják a sörös kupákat, mint a kardot, de ők sem irányíthatatlanok. 


A szövegkörnyezet teljes mértékben befogadható, ráadásul a népies kifejezések ízes tájszólással lettek átültetve magyar nyelvre – tavaly már leszögeztük, hogy miért megfelelő a „vaják” kifejezés Geralt hivatására. Az írott forma tökéletes, s hiba nélküli – Szathmary-Kellermann Zsófia igazi textusos varázslatot alkotott, irodalmi szempontból kikezdhetetlen darab, egykettőre beszippantjuk, ámuldozunk a számtalan profi hasonlaton, mely nem esik át a ló túloldalára, sikerül még jobban azonosulunk a közeggel. Gyakorta találkozunk olyan régies, már-már elfeledett magyar kifejezéssekkel, melyek jól illeszkednek a szövegkörnyezetbe, másrészt tökéletesen közvetítik az író szándékát. Persze ehhez megfelelő alapanyag kellett, hiszen hiába jó a fordítás, ha a sorok mögött nincs meg a meleg, élettel teli lüktetés, ami szerencsére szintén a kötet velejárója.  Nem sok olyan fantasy regény jelenik meg évente, amit mindenképpen a műfaj sarokköveinek tekinthetünk, ám esetünkben a Vaják: A végzet kardja formabontó alkotás, s bár súlyos évtizedeket kellett várni rá, hogy Magyarországon is megjelenhessen, Sapkowski elborult tündérmeséjére mindenképpen zászlóshajóként tekinthetünk. S még csak most jön a java: máris Tündevérre szomjazunk!