Az árny fia - könyvajánló

A Gamekapocs olvasószobájában egy komor címlapú köteten akadt meg a szemünk, egy sápadt gyertya fényében. Jon Sprunk bemutatkozó dark-fantasy regényével van dolgunk, mely az Árnyorgyilkos-trilógia első darabja. A hazai Fumax kiadó biztos kézzel szemezget a kortárs irodalom ígéretes gyöngyszemei között, s míg az elmúlt évtizedben a mezőny kezdett felhígulni, a műértők szeme inkább az új trónkövetelőkön akadt meg. Végre jó irányba mozdul el a műfaj? A Tövisek hercege után joggal bizakodhatunk, ám Az árny fia egy kezdő írót sújtó számos gyermekbetegség melegágya, a kötet vége felé azonban mégis felcsillant a remény. Az angolszász kritikusok elismerően nyilatkoztak Sprunk munkájáról, s ha félretesszük a kukacoskodást, egy igazán sötét és metsző élekkel teli regénnyel gazdagodhatunk. 


Azok számára, akik nem vetik meg a videojátékokat, azért is különleges olvasmány Az árny fia, mivel számos aspektusában emlékeztet az Assassin’s Creedre, a Thiefre vagy mostanság a Dishonoredre. Ha másért nem, hát azért, mivel egy árnyékokban lapuló orgyilkos a főhős, így a lopakodás, a hátulról való leszúrás és egy csipetnyi misztikum mind-mind azok a jegyek, melyek megdobogtatják a gamerek szívét. Ha kedveled a fenti címeket, nyugodt szívvel ajánljuk neked a könyvet, melyet az átlagosnál szélesebb kötetben nyomtak, ami a nagymarkúak számára ideális. Igaz, a puha borítóval nem voltunk kibékülve: hiányoltuk a szeretett keménykötést, vagy legalább a dombornyomást. Illatra viszont tökéletes, ahogyan a címlapon látható festmény is, mely plakátként is jól mutatna a szobánkban. 


Othir városa ugyanolyan, mint számos más középkori fantasy mocskos és korrupt helyszíne, ahol virágzik a bűnözés, ráadásul az irányítói is minden hájjal megkent gazemberek. A vallás is csupán arra szolgál, hogy félelmet keltsen a lakosok szívében és elnyomja azokat, akik nem állnak be a sorba. Főhősünk Caim egy gátlástalan orgyilkos, ám áldozatait nem kell sajnálnunk. Egészen addig éli gondtalan és független életét a Kit nevezetű, bájos, oltalmazó szellemlény társaságában (akit csak ő lát), míg bele nem keveredik egy zavaros összeesküvésbe. Így aztán Caimnak az életéért kell futnia, szerencséjére utolsó célpontjának lánya, Zefi is mellé szegődik, hogy közös erővel próbálják kideríteni az igazságot, mely túllép a város kegyetlen sikátorain, és egészen a fényűző főúri palotákig vezeti a társaságot. A pengék és a kiélezett ösztönök mit sem érnek az Odaátról származó mágiával szemben, nem beszélve arról, hogy hősünk egy súlyos örökséget is hordoz a hátán. 


A pennsylvaniai író nem mert túlzottan elrugaszkodni a sablonoktól - főleg a regény elején nem, de egy erőteljes színvonalon vezeti végig a történetet. Számos, a műfajra jellemző aspektus köszön vissza az oldalakon, minden újdonság nélkül. Jó pont, hogy egyből az események sűrűjében találjuk magunkat, megismerjük Caim szokásait és azokat a gyilkos módszereket, amiket feltűnés nélkül visz végbe. Nem állítjuk azt, hogy a felütés hibátlan: Sprunk tobzódik a világra utaló nevekben és a vallási ideológiákban. Amivel egy gond van: minden a saját kútfőjéből pattant ki, nem pedig egy jól bejáratott rendszerbe helyezi a hőseit. Ezért aztán legtöbbször pislogunk, míg ki nem tisztul a kép, ám addigra már a kötet háromnegyedén is túl leszünk. Ráadásul a sztori több szálon fut, és ide-oda ugrál az időben - olykor egyazon helyszínen más szereplő szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. Viszont sokszor elfordult, hogy körmönfont érdekességekkel nem szolgál az író, és a múlttal való játszadozás megtöri a sodró lendületet.  


Caimot lehet szeretni és gyűlölni is egyben; identitása csak nagyon lassan tisztázódik, mindinkább az események baljós kimenetele változtatja meg a jellemét. Az orgyilkos-szakma már csak ilyen: hiába ölt meg rengeteg olyan embert, akinek felesége és gyermeke van, az erkölcscsősz-szerep nem áll túl jól neki. Mentségére legyen mondva, az első célpont egy igazi perverz gazember és regényben szereplő gonoszok likvidálástól magunk is egy diadalittas mormogást küldünk a külvilág felé. Kétségtelen, hogy a trilógia első részében nem biztos, hogy rögtön helyre rakjuk a dolgokat, de a politikai cselszövésekkel teli kirakósban meg lesz Caim szerepe is, nyugi. Nem lövünk le egyetlen poént sem, ha elmondjuk: a szigorú küllem érző szívet rejt. A barátságos szellemlény, Kit viszont tényleg sziporkázik: óva intő beszólásai nem mentesek a csipkelődéstől, jól kiegészíti az önfejű hőst, s nem mondtunk volna nemet arra, ha még többször is elhúzná a mézesmadzagot az értetlenül pislogó Caim előtt. 


Zefi látszólag egy elkényeztetett úri hölgy, ám a gondtalan életnek egy csapásra vége szakad, miután apja a gyülekező viharfelhők elől egy biztonságos menedékbe küldené a lányt. A papa ezt már nem érheti meg – köszönhetően Caimnak –, ám a véletlen mégis az orgyilkos mellé sodorja. Kissé esetlenül tapasztalja meg a túlélésért vívott harcot, de ugye a szigorú neveltetés nem mindenre tér ki. Jobban örültünk volna, ha némileg hangsúlyosabb szerep jut neki, árnyalt alakja csak későn bontakozik ki elfogadható kulcsfigurává. A többieknek sem szentelt oldalakat az író, ám az átlagosnak mondható szereplők legalább nem csorbítják a mű egészét. Ami előtt viszont nem mehetünk el szó nélkül, az a kidolgozatlan világ. Lehet, hogy Sprunk fiókjában számtalan teleírt spirálfüzet tanúskodik a birodalom történelméről és a vallási rendszerről, ám ebből csak némi odavetett koloncot kap a tisztelt olvasó. Higgyük el, hogy az úgy van jól, ahogy leírják, remélhetőleg később választ kapunk mindenre. 


Bosszú és szerelem, speciális képességgel megvert, vagy megáldott főhős, véres csetepaték – Az árny fia hozza a kötelezőt minden téren, ám egyelőre hiányzik belőle az a plusz, ami kiemelné az átlagból. Ha félretesszük sznobizmusunkat, akkor egy érthető módon megfogalmazott, sötét tónusokkal operáló kötettel lehetünk gazdagabbak. Az oldalakon visszaköszönő – bár nem túlzottan megbotránkoztató – erőszak tovább emeli a könyv fényét – lehet, hogy csak a mi idegeink vannak kötélből (én már ásítva nézem egy oldalborda megbecstelenítését is). A fordítással és nyelvezettel különösebb gond nincs, a téma kedvelői biztosan megtalálják a számításukat, főleg azok, akik nem a csöpögős lányregényeknél kezdik a keresést, hanem az eldugott szegletekben. Így van ez manapság sajnos: a szórakozásért meg kell szenvedni. Az árny fia - az írói pökhendiséget leszámítva - egy ígéretes ciklus első darabja, s rajta tartjuk a szemünket a jövő tavasszal érkező folytatáson is!