Django elszabadul - filmajánló

Az úriember pár évente jelentkezik egy-egy filmmel, melyek általában nem csak a közönséget osztják meg, hanem mindenféle egyéb, politikailag vagy emberileg túl érzékeny réteg is rámozdul. Nem volt ez másként a 2. világháborús témát feldolgozó, zsidós és nácis Becstelen Brigantyk esetében, és nincs ez másként most, a néger rabszolgatartás virágkorát visszaidéző Django esetében sem.


Hogy milyen a film? Nos, Tarantino rendezte és írta, Jamie Foxx és Christoph Waltz a főszereplők, szóval, mégis milyen lenne? Iszonyatosan ütős. Több Tarantino-rajongó ismerősömmel is beszélgettem a témáról, és egyetértettünk abban, hogy ez a videotékás rendező legjobb filmje a Ponyvaregény óta, összességében pedig Tarantino életművéből a harmadik, a Ponyvaregény és a Kutyaszorítóban után – persze azonban mindez egyéni ízlés kérdése. Az mindenesetre tény, hogy a történet nagyon kemény. A középpontban a Waltz által alakított Dr. King Schultz áll, aki egy német fejvadász, és mindenféle körözött bűnözőkre vadászik az Egyesült Államokban, alkalmanként a wanted-plakátot lóbálva. 


Kalandos úton hozzá csapódik a Foxx által megtestesített Django, a felszabadított rabszolga, hogy a fehérek általános megdöbbenésére együtt ejtsék el áldozataikat. Django agyában azonban más is motoszkál: feleségét elválasztották tőle, és jelenleg épp egy hírhedten szemétláda nagybirtokos rabszolgatartó tulajdonában áll. A cél tehát egyértelmű: ki kell szabadítani az asszonyt. Az odáig vezető út azonban közel sem egyszerű. Ahogy azt Tarantino mestertől megszokhattuk, a történet maga nem kifejezetten egyedi, vagy éppen elrugaszkodott. Persze, a néger fejvadász karaktere azért nem túl megszokott dolog, de összességében ezúttal sem az eredetiség a lényeg. 


A lényeg, ahogy ez az egész a szemünk elé tárul. Minden egyes perces iszonyatos izgalmakat és feszültséget tartogat, az író-rendezőtől megszokott fergeteges párbeszédek kíséretében. A feszültség ott fokozódik a csúcsra, amikor végre megérkeznek, a Leonardo DiCaprio által alakított Candie gróf birtokára, onnantól szerintem nem is nagyon tudtam levenni a szemem a vászonról, de még az is elképzelhető, hogy levegőt sem nagyon vettem. Ez egyrészt annak tudható be, hogy Tarantino nem kedveskedik: a korra igazából jellemző kegyetlen brutalitással és nyersességgel mutatja be a rabszolgák sorsát, mind fizikai, mind pedig lelki síkon. Simán el tudom képzelni, hogy egy érzékenyebb lelkületű néző simán feláll a film közepén, mert nem bírja a látottakat.


Másrészt pedig a zseniális színészi alakításoknak és a már említett párbeszédeknek köszönhető, hogy a mozi minden egyes pillanata odaszegez. Ahogy azt már megszokhattuk Tarantinotól, olyan legendás, de mára már elhanyagolt színészeket ránt elő a kalapból, akiket egy fiatalabb, „divatosabb” rendező sosem alkalmazna. El nem tudom mondani, mennyire jó érzés volt például Don Johnsont viszontlátni a vásznon. Aztán persze ott van a már ismert színészek átértelmezése: DiCaprio szerencsére már évek óta kinőtte a Titanic után ráragadt szépfiú skatulyát, de amit itt alakít, az egész egyszerűen döbbenetes. Jamie Foxx és Christoph Waltz szimplán zsenik és tökéletesek, róluk nem is érdemes beszélni, Samuel L. Jacksonról viszont igen: egyrészt a karaktere brutálisan jól megírt, másrészt pedig olyat alakít az öreg, hogy a magunk alá fosás gyakorlatilag garantált.


És akkor itt érdemes megjegyezni, hogy ezt a filmet kizárólag eredeti nyelven szabad megnézni. Ez egy olyan korszak, és az Egyesült Államoknak egy olyan része, ahol az akcentus rengeteget számít, és Tarantino gondosan úgy választotta ki a színészeket, hogy azok hangleejtése, hangszíne, és hangjuknak karaktere tökéletesen kifejezze az adott karakter mögöttes gondolatait, érzelmeit. Ezt pedig sajnos még a legendásan jó minőségű ’90-es évekbeli magyar szinkron sem tudná visszaadni, a mai meg pláne nem. Azt pedig nyilván mondanom sem kell, hogy a fekete színészek hangját, akcentusát és beszédstílusát egyetlen magyar fehér szinkronszínész sem tudja átadni, még töredékekben sem, pedig ebben a filmben ez a legfontosabb tényező.


Tehát akkor, milyen a film? Brutális, véres és kegyetlen, iszonyatosan cool, a rendezőre jellemző túlzásokkal, ugyanakkor a korszak naturális bemutatásával. Folyamatos feszültséggel teli, lehengerlően érdekes, tökéletesen megírt, tele zseniális színészi alakításokkal. Tarantino ezúttal sem okozott csalódást. Oscart nem nagyon fog kapni, Amerikában nem jár szobor egy olyan filmnek, amiben három másodpercenként megvetően és élvezettel telített arccal niggereznek az ostort lóbáló fehér nagybirtokosok, de az Oscar már régóta amúgy sem a filmek minőségérő szól. A Django Unchained egyszerűen kötelező darab.

Rendezte: Quentin Tarantino
Forgatókönyv: Quentin Tarantino
Szereplők: Jamie Foxx, Christoph Waltz, Kerry Washington, Samuel L. Jackson
Játékidő: 165 perc
IMDB: 8.6
Metascore: 81/100
Saját vélemény: 10/10