Assassin's Creed: Árulás - könyvajánló

Való igaz, az Assassin’s Creed-könyvsorozat ötödik darabja szembemegy a korábbi trendekkel: Oliver Bowden fantáziája szárnyra kélt, nem kötik a kezét kőbe vésett forgatókönyvek, hiszen a jelen darab sztoriját videojátékban még nem ismerhetjük. Időközben kiderült az író valódi kiléte: ő az az Anton Gill, aki már számos történelmi tanulmányt és fikciós regényt jegyez. A Fumax kiadó felhozatala tehát egy olyan regénnyel bővült, melyben szabadabb kezet kap a szerző, így valódi irodalmi értéke van, s azok számára is érdekes lehet, akik imádják az Assassin’s Creed-játékokat, de eddig nem vetemedtek olvasásra. Itt az idő, hogy beleolvass az Árulásba, hiszen Connor apjának, Haytham Kenway krónikáját ismerheted meg benne, attól a pillanattól kezdve, amikor betöltötte tízedik életévét. Családi tragédiák sora vár rá, az összeesküvések és árulások kibogozhatatlan szövevénye magával rántja. De vajon melyik utat választja magának?


Tavaly augusztusban vettük kézbe a legutolsó, Jelenések címmel megjelent kötetet, míg az év végén már a harmadik számozott játéknak örülhettünk egy új hőssel és egy új korszakkal. Az 1700-as években volt potenciál, csak éppen Connor nem olyan szerethető figura, mint Ezio. A félvér indián angol apját, Haythamet láthattuk a bevezető küldetésekben, ám egy-két homályos információt kivéve nem voltunk tisztában a fater igazi motivációjával. Ennek vége, az Árulás végre fellebbenti a fátylat az úriemberről, kiderül, hogy miért csapódott a templomosokhoz, amikor az apja egészen más sorsot szánt neki. Kezdjük a külsőségekkel: a legvaskosabb AC-könyvvel van dolgunk, 450 oldalon terpeszkedik az első szám, első személyben elmesélt, naplószerű eseményláncolat. A korábban megszokott hófehér papírlapokat a sztenderd minőségű, sárgulásra hajlamos alapanyagra cserélték, kétségkívül költséghatékony megoldásként, de legalább könnyebb súlya van a könyvnek. A borítón Connor alakja bontakozik ki, de ne higgyünk a figyelemfelkeltésnek, az indián hőssel csak érintőlegesen találkozunk a történetben.


Bizonyára már mindenki várja az ősszel érkező Assassin’s Creed IV: Black Flaget, amely a kalózok világát ismerteti meg velünk: nem titok, Haytham apja, Edward Kenway a soron következő játék főszereplője. Így már a könyv hátoldalán olvasható ajánlóból is kiderül, hogy derék tengeri medvénk számára nem rendelt a sors békés halált: 1735-ben, a család londoni birtokán fegyveresek rontanak a családi birtokra, meggyilkolják Edwardot, elrabolják hősünk nővérét, míg Haytham már tízévesen elköveti az első gyilkosságot: anyját védve megöli az egyik támadót. A történet első részében tehát az Assassin’s Creed III előzményét (avagy az AC4 epilógusát – kinek hogy tetszik) ismerhetjük meg, majd az amerikai függetlenségi háború és az AC3 főbb eseményeit élhetjük át Haytham szemszögéből, s így már a hősünk céljai is nyilvánvalóvá válnak mindenki számára.


Egy bosszúszomjas gyermek felnőtté válását követhetjük nyomon, miközben egy titokzatos mentor, Reginald veszi magához és valódi gyilkost farag belőle, persze nem önszántából. Hamarosan a templomosok felé visz az útja, s bár úgy tűnik, hogy megtalálta a saját hitvallását, csalatkozni fog a társaságban, miközben fia születik egy bájos indián lánytól. A fordulatokban gazdag történetet úgy isszuk magunkba, mint még soha – főleg, hogy ezúttal nincsenek támpontjaink a sztorit illetően. Gazdag és perfekt módon megírt háttértörténettel gazdagunk és Bowden szinte észrevétlenül csempészi bele a már ismert helyzeteket. De míg a játékban egy önfejű, kissé egyszerűcske legény kálváriáját ismerhettük meg, addig Haytham már valódi célokkal és élettapasztalattal rendelkezik, s átkozzuk is a Ubisoftot, amiért olyan keveset kaptunk belőle a legutóbbi videojátékban.


Természetesen minden árulkodó jel, minden megválaszolatlan kérdés és a múlt tragédiája valamilyen módon egymáshoz kapcsolódnak, az Árulás teljesen lehengerlő jellemfejődést mutat fel, miközben a korszakra jellemző mentalitásokkal, szokásokkal és háborús eszközökkel is megismerkedhetünk. A történelem eme szeglete nem nélkülözi a templomosok és orgyilkosok közti évszázados háború fellángolását, minden más csupán sallang, de még milyen sallang! Míg az író korábban nem tudott elrugaszkodni az alapoktól, most igazán kibontakoztathatta a szárnyait. A mellékszereplők kicsiny hányadát láthattuk korábban, Haytham útját nem csupán családtagok és barátok szegélyezik, de legalább annyi ellenség is. Olyan ellenségek, akik elsőként a barátságos arcukat mutatják, de legszívesebben az első adandó alakommal hátba döfnék. Hősünket azonban megedzették az évek, nem olyan könnyű kibabrálni vele. A gonoszok előbb-utóbb hibát vétenek és álarcuk lehull, persze az egyik helyébe három másik lép. S Haytham idővel rájön arra, hogy a bosszúvágynál sokkal erősebb eltökéltség is létezik, a gondoskodás és a józanész motivációja.


Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Assassin’s Creed-regények színvonala meredeken ível felfelé. Főleg úgy, hogy már nyoma sincs a Reneszánszhoz hasonló behódolásnak, amely bár egy idei szórakoztató tud lenni, a vérbeli fanoknak több kell egy egyszerű történetreprodukciónál. Más nézőpontból bemutatva az ismert konfliktusokat, urambocsá’ olyan idősíkot és szálat előhozva, amelyen még nem zongoráztuk át magunkat. E szempontoknak az Assassin’s Creed: Árulás teljeséggel megfelel, képes újat mutatni minden rajongó számára, s a rossznyelvek szerint már kezdettől fogva ilyennek kellett volna lennie a sorozatnak. Maga a cselekmény tempója jól követhető, a rejtett utalásokat észre fogjuk venni, a szöveg szellős, nem erőltetjük a szemünket. A fordulatok tényleg ütnek, ahogy kell – kiszámíthatóságnak nyomát sem mutatta.


Haytham Kenwayt gyerekkorától kezdve a vívásra tanították, családi vonás, hogy ismeri a kardok művészetét, mintha Edward már előre látta volna, hogy mi vár a famíliára. Magára marad, az eltökéltség szikrát vet a szemében, ám sorsa nem pecsételődik meg. S idővel másképp látja a világot, nem bízhat senkiben, minden, amiben valaha is hitt, lehet, hogy csak egy hazugság? Az Assassin’s Creed legutóbbi fejezete így válik teljessé, Bowden vasakarattal vezényli le a darabot. Lehet, hogy nem olyan míves és kimunkált, mint egy évszázados hagyományokat követő indián fegyvermester tomahawkja, de kíméletlenül célba talál. S a fájdalom egyszersmind felnyitja a szemünket: a mítosz jóval több annál, mint az elsőre hittük. Ha nem olvasod el, pont a lényegről maradsz le.