Elysium: Zárt világ - filmkritika

Akkor jó ideig úgy állt, hogy a Peter Jackson által felfedezett fiatal dél-afrikai rendező dirigálhatja a máig is development hellben kóválygó Halo mozifilmet, de végül az a próbálkozás is kútba esett. Blomkamp, aki Jacksonhoz hasonlóan maga is hatalmas Halo-rajongó, nem is bánta a dolgok ilyetén alakulását, egyrészt jobban kultiválja, ha saját kútfőből, elvárások és korlátok nélkül alkothat, másrészt tartott tőle, hogy a játéksorozat híveit ő sem tudná kielégíteni, egy felejthető adaptációt ugyanakkor nem akart útra bocsátani. A páros mindenesetre nem vált szét, ekkor hozták tető alá az Alive in Joburg rövidfilmből kibontott és továbbgondolt District 9-t, amitől talán ők is csak titkon remélték, hogy bitang nagyot fog robbanni, és azonnali kultmozivá válik. A hirtelen filmtitánná avanzsált Blomkamp számára ekkor bizonyára rengeteg ajtó nyílt szélesre, Hollywood tárt karokkal várta, vélhetően felajánlották neki, hogy a bejáratott franchise-ok között bátran csemegézzen, választhatott volna egy másik játékadaptációt vagy akár egy újabb képregényfilmes rebootot, ő azonban idén inkább ismét saját anyaggal rukkolt elő. Az Elysium - Zárt világ egy nagy kérdést dobott fel: vajon Blomkamp meg tudja-e ugrani a második nagyjátékfilmjével a korábban maga által roppant magasra állított lécet?

Az alapszitu, noha sokban eltér a District 9-tól, rengeteg párhuzamot is felvonultat, és ez a mű egész vázára áll. 2154-ben járunk, E.T. ugyan továbbra sem kopogtatott az ajtón, viszont az emberiség már meghódította valamennyire az eget. A szociális szakadék itt is óriási, a túlnépesedett Föld szinte teljesen élhetetlen, lelakott nyomorteleppé vált, még a nyugati bőséget és csillogást megtestesítő Los Angeles is csak egy bádogvárosok által csipkézett rommá pusztult le. Az emberek többsége kilátástalanul bolyong, tengődik napról-napra, maradékok után kutat, egyéb lehetőség híján bebűnözik, munkához kevesen jutnak, és az is csak az elhíresült 47 ezer forintos kategóriának néz ki. A felső tízezer (vagy talán valamivel kevesebb fő) vette is a sátorfáját, a jó öreg bolygónktól kényelmes távolságra építtetett magának egy olyan gyűrűvilágot, amilyen a Halóban is szerepel, ott éli napjait mesés pompában és luxusban, pálmafákkal, tavakkal, parkokkal és medencékkel körülvett fényűző villákban.

A közmondás szerint persze „többet ér az élete egy egészséges koldusnak, mint egy beteg királynak”, ugyanakkor Elysium lakói e téren sem szűkölködnek, mindenkinek jutott egy gyógyító ágy, ami pillanatok alatt kikúrál minden nyavalyát, még a kozmikus sugárzás miatt bizonyára gyakrabban előforduló rákot is, sőt a hiányzó testrészeket is újraépíti, bizonyos esetekben (ennek feltételei és részletei nem derültek ki) pedig még a holtakat is feltámasztja. A földiek közül sokan nem is csupán a jobb és emberségesebb élet miatt vágynak a mesterséges holdra, hanem a természetesen kizárólag csak ott található Med-Bayek egyikébe szeretnének befeküdni, hogy a hagyományos módszerekkel gyógyíthatatlan betegségüket vagy sérülésüket kezeltessék – ezt a csodavárást talán a Cabiria éjszakái templomi jelenete tükrözte legjobban az ezüstvásznon, itt persze nem csak vakhitből táplálkozó remény lebeg. Sok az elkeseredett szülő is, aki mindent megtenne, hogy a gyermekét felvihesse, az ágyak végül is látszólag mindenre képesek, akárhányszor, különösebb erőforrások nélkül, a fentiek csupán szociális érzéketlenségből tartják meg maguknak a technológiát, és fent a helyzetet. Tehetik, a biztonságukról és a rendről az általuk irányított, őket kérdés nélkül szolgáló, közel T-800-as erősségű droidok gondoskodnak.

Blomkamp mellesleg régóta rá van gyógyulva a robotos témára, már a jelenleg jegyzett legkorábbi rövidfilmjében, a következő nagy mozija, a Chappie alapjául is szolgáló 2004-es Tetra Vaalban megjelent egy rá nagyon jellemző géptípus. Ez a technológia ráadásul ma már nagyon is beleillik egy elképzelhető jövőképbe, sőt a Boston Dynamics videói alapján szinte már itt van a kanyarban. A fémszerzetek humán felépítésűek, és hasonló végtagokkal is rendelkeznek, így könnyedén használhatnak bármit, amit az emberek számára terveztek, a járművektől a fegyvereken át a munkagépekig. Ugyanakkor a praktikus acélszerkezeteken és szükséges szenzorokon túl nincsenek drága pénzen tovább finomítva, a sok sci-fi alapjául szolgáló, megtévesztésig emberszerű androidos témát valójában ésszerűtlen lenne feszegetni, no persze bizonyos szűk területeken, a szexrobotokon, kémkedésen, viselkedéskutatáson és efféléken kívül. A gép és ember kommunikációja így is működik, viszont elvileg elkerüli az olyan problémákat, mint az uncanny valley.

Főhősünk, a kopasz Max Da Costa pont egy robotgyárban – olcsó poénnal élve – robotol, a gépsoron az egyik utolsó fázist csavarozza össze, és küldi a sugárkemencébe. Egykoron nagymenő autótolvaj volt, de mint a mellékelt ábrák mutatják, a börtön kívül-belül megtörte, jó útra tért, elfogadta a sorsát és helyét ebben az igaztalan világban. Mivel még próbaidőn van, különösen kerüli a bajt, de az csak megtalálja, előbb egy összetűzés, majd egy üzemi baleset formájában, mely után két választása marad: vagy beletörődik az öt napon belül bekövetkező halálába, vagy az utolsó leheletéig küzdve mindent elkövet, hogy feljusson egy gyógyító ágyhoz. Nem kérdéses, hogy az utóbbit választja, ehhez a helyi maffiafőnöknek, bicebóca hackernek, csempésznek és egyben amolyan Han Solo jellegű, bár azért sötétebb szabadságharcosnak kell megcsinálnia egy utolsó, komolyabb balhét, emiatt szerelik rá egy nagyon fapados műtét során a közvetlenül az agyból vezérelt külső vázat, az exoskeletont, ami robotszintre fokozza az erejét. Matt Damon a szokásos, jól bejáratott figuráját hozza, ezúttal is ő az eltökéltség két lábon járó mintaszobra.

A szorító másik sarkában Jessica Delacourt, az Elysium végsőkig elszánt, a szabályokat és emberi életeket semmibe vevő védelmi minisztere figyel. A motivációi valahol érthetők, mindent a feladatának vet alá, és mivel a gyermekei és unokái is a bázison élnek, anyatigrisként harcol az időről-időre azért feljutó, rájuk nézve akár fenyegetést is jelentő betolakodók ellen. Bár viszonylag kevés játékideje van, a pelenkás kora óta rivaldafényben élő Jodie Foster, ha nem is Oscar-gyanúsan, de kellően sejtelmesen hozza az összetett figurát: eldönthetetlen, hogy élvezi-e a gyilkolást és szomjazza-e a hatalmat, vagy csupán megingathatatlan abban a hitében, hogy nála senki nem tudja jobban óvni a fentieket. Érdekes manírokkal is tarkítja a szerepet, például lekezelően csicskáztatja a Föld legnagyobb gyárosát, a Giorgio Armani közreműködésével tervezett, roppant elegáns kosztümökkel és Bulgari okosórákkal pedig a vezérkarból is kilóg, hatalmasabbnak tűnik még az elnöknél is.

Kettejük között C.M. Kruger a kapocs, a miniszter asszony elszabadult vérebe, aki többnyire az Elysium számára végez illegális szabotázsakciókat az anyabolygón. A katonai múltjához illő komoly arzenállal, harci űrhajóval és két nem kevésbé begőzölt beosztottal is rendelkezik, és ő is elő van készítve az exoskeletonok használatára, neki a bőre alatt futnak csatlakozók, így nem kell állandóan a vasban járnia, sőt váltogathatja is a felszerelést. A fegyverzete eléggé sokszínű, ugyanakkor, ha teheti, tőrrel vagy szamurájkarddal gyilkol, azt élvezi igazán, és így lényegében olyan kiborg nindzsa, mintha csak a Metal Gear Rising: Revengeance játékból sétált volna ki. A District 9-ból ismert, még mindig kezdő színésznek számító Sharlto Copley igazán lubickol a szerepben, amellett, hogy nagyon profi harcos, egy kiszámíthatatlan, pszichopata vadállat is. Különösen jól illusztrálja ezt ama emlékezetes jelenet, amikor váratlanul afrikaans altatódallal csitítja a megrémült kislányt, és ezt sem hátsó szándék nélkül teszi. Mellesleg Copley volt, aki először lendületet adott Blomkamp karrierjének, a produkciós cége gépparkján lehetőséget kínált az akkor még csak tizenhat éves srácnak, hogy a 3D-s animáció területén a szárnyait próbálgassa, amiből aztán reklámfilmek, videoklipek és rövidfilmek is születtek. Végül az egyik közös projektjükben, a már említett Alive in Joburgban Copley szerepet is vállalt, és innen indult meg a színészi karrierje, ha úgy vesszük, megtérült a befektetése.

Miután a figurák felkerültek a táblára, be is indul a bő másfél órás akció. Noha az Elysium - Zárt világ nagyon meglepő fordulatokban és mélyebb mondanivalókban azért nem bővelkedik, nem múlja felül a District 9-t, sőt az eredetibb ötletek bizonyos szinten onnan öröklődtek (Wikus átváltozása és Max felspécizése jól nyakon csíphető párhuzam), de így is egy nagyrészt korrekt ütemben vágott, jól felépített hullámvasutas menetet kapunk, egy kevésbé emlékezetes, de teljesen szórakoztató, nyári popcorn-mozit. Jó ideig meg is előlegeztem a nyolc pontot, sajnos érzésem szerint a zárás a drámainak szánt végső konfrontációkkal kissé össze lett csapva, cselekményben és akcióban is kihozhattak volna belőle többet, de elkapkodták, így a verdikt is lejjebb konyult.

Szereplők: Matt Damon, Jodie Foster, Sharlto Copley, Alice Braga, Diego Luna, Wagner Moura, William Fichtner
Producer: Sue Baden-Powell, Bill Block, Victoria Burkhart, Simon Kinberg, Stacy Perskie
Rendezte: Neill Blomkamp
Írta: Neill Blomkamp
Játékidő: 109 perc
Nemzetközi bemutató: 2013. augusztus 9.
Hazai premier: 2013. augusztus 15.

IMDb pont: 7.0
Rotten Tomatoes eredmény: 68%
Gamekapocs értékelés: 7.5