A vér éneke - könyvajánló

Azért a „kezdő” kicsit félreérthető jelző. A brit tollnok végzettségét tekintve történész, az elmúlt években kutatóként dolgozott, majd 2011-ben saját kiadásban jelentette meg első regényét, A vér énekét, amely lassan, de biztosan olyan siker lett, hogy Ryan feladta korábbi szakmáját és immáron főállású íróként tevékenykedik. Ha szegmenseire bontanánk le a kötetet, azt mondanánk, hogy nem nélkülözi a sablonokat, ám az is biztos, hogy minden aspektusa részletesen kidolgozott. Tisztességes karakterfejlődés, sodró cselekmény és masszív csaták várnak ránk ebben a fantasy világban, ahol nincsenek istenek, csupán a holtak tisztelete képezi a Hitet. Ez a remek stílusban tálalt üde hozzáállás az, amiért újdonságnak hat A vér éneke, amely egy nagy ívű történetfolyam első része. George R.R. Martinnal összehasonlítva Ryan nem alapozásnak szánja az nyitókötetet, bőven jut a puskapor a hatszáz oldalra.


A keménykötést kapott vaskos könyvtől nem kell megijedni, nem tájleírásokkal vannak tele a sorok, sokkal fontosabbak a szereplők cselekedetei és a párbeszédek, amiket olvasva nemigen tudjuk félretenni majd az alkotást. A kiadás szép, a szokásos Fumax-minőséget hozza, a borító helyenként fényes, egyedül a papír minőségébe tudnánk belekötni. Ryan nem köpi szembe az olvasót: kerek egész, majdnem lezárt történetet kapunk, attól eltekintve, hogy a folytatásban bizonyára tovább gyűrűzik a cselekmény, nem marad hiányérzetünk, miután átrágtuk magunkat rajta. A műfaját tekintve eposzi fantasyvel van dolgunk, és a kifejezés teljesen megállja a helyét: elegendő táptalajt biztosító, részletesen kidolgozott világot kapunk, nem hiányzik a mágia sem, hatalmas csatákat mutatnak be, a karakterek kellően árnyaltak. Az író csak ott és akkor időzik el a részleteken, ahol feltétlen szükséges, direkt nem húzza vissza a lendületet, minden eseménynek oka van, egyik szál sem fut zsákutcába csak azért, mert már annyira bonyolult és körmönfont, hogy az író sem tud mit kezdeni vele (szia, Martin!). Teljesen ki voltuk békülve Ryan stílusával, amely olvasmányos, nem hivalkodó, mégis teljesen egyedi, amit remekül visszaadott a magyar fordítás.


A Hollóárnyék-trilógia első részében már gyerekkorában megismerkedhetünk főszereplőnkkel, Vaelin Al Sornával, akit az apja (a legfőbb hadúr) magára hagy a Hatodik Rend kolostorában. A Rendben nincs fényűzés, árva gyermek módjára nevelik, ám egyben lemondhat jogos örökségéről és ezért meggyűlöli apját. A kiképzés során nem csupán a tízéves gyerek testét, hanem a lelkét is megedzik, Vaelin szerencsésnek mondhatja magát, amiért nem halt bele a tanításokba. Ám az ifjú lassan felcseperedik, a kardvívás mesterévé válik, a vadonban is képes életben maradni, jól ért a lovakhoz. Hű társa egy visszataszító külsejű korcs eb, aki Csula névre hallgat, és egy roppant makacs ló. Vaelin hamar felfedezi, hogy egy rejtélyes erő, a vér éneke munkálkodik benne, amely segíti és vezérli az útja során. Időközben a sokak szerint őrültnek tartott Janus király egy igazságtalan háborút robbant ki, a sors szeszélye úgy hozza, hogy hősünk a király befolyásának hálójába kerül, minden képességét latba vetve szolgálja urát, aki piszkos okokból hódítani küldte, ám Vaelinnek szembe kell néznie a háttérben munkálkodó természetfeletti erőkkel és igazi céljaival is.


Ryan univerzumában rengeteg a kraft, szerencsére tud is vele mit kezdeni. Az Egységes Királyságban nincsenek istenek, a vallás a holtak tiszteletére épül. A hatféle rend a Hit különféle megtestesüléseit hivatott szolgálni és védelmezni. A legfőbb vallás ideológiájába nem férnek bele más hitek, így minden eltérő szemléletet pogányságnak hisznek, amit tűzzel-vassal el kell tiporni. Nem nehéz észrevenni a párhuzamot a középkori kereszténységgel és az ebből fakadó inkvizícióval, boszorkányégetéssel és keresztes háborúval. A vallás tehát több embert öl meg, mint bármi más. A kíméletlen kiképzés dacára Vaelinből nem válik egy érzéketlen gyilkológép, folyton emészti magát azért, amit a háborúban elkövetett, neheztel szüleire is és egyáltalán nem tetszik neki a nép által kiosztott skatulyaszerep. Az emberek igazi torz legendának hiszik, Hollóárnyéként, avagy a Reménységünk Gyilkosaként hivatkoznak rá, bárhol is jár, csak pusztulást és holtakat hagy maga mögött. Ennél azért jóval bonyolultabb a helyzet: Vaelin ugyanis nem (annyira) gonosz, sokkal összetettebb jellemmel rendelkezik, motivációja, tettei érthetőek, kétségtelenül a múltban elszenvedett sérelmek vezérelték sorsát és okozták rossz hírét.


Amit személy szerint imádtam a könyvben, hogy az erőszakkal sem spórolt az író. Nincsenek csilingelő, táncszerű, hősies tusák, sem pedig irgalom, ahol kell, ott bizony folyik a vér és szakadnak a végtagok. Nem egy mesterkélt tündérmesével van dolgunk, a többi szereplő szintén erős tónusokkal van megrajzolva, habár halványabban kidolgozottabbak, mint Vaelin. Az érintettek nem szép szóval jutnak közös nevezőre a fontos kérdésekben, hanem egyszerűbb és hatásosabb módon, a fegyverek erejével. Ami az összecsapásokat illeti, abban sziporkázik A vér éneke, naturálisabb, érettebb filozófiával körítve, mint a zsáner többi darabjában. Ryan mentségére legyen szólva, azért mondanivalót is belecsempész a küzdelmek végkimenetelébe, nem válik öncélúvá az egész, komoly morális kérdések is felreppennek a kaland során, de egy percig sincs megállás, feszültség feszültség hátán, nincs idő siránkozni és gondolkodni, amikor szereplőink egy rajtaütés közepén vannak.


Belső viszályok, vérmocskos háborúk – mindez a Hit védelméből kifolyólag. Abszolút hihető és szomorú indíték, a témát Ryan rendesen körüljárta, egy olyan főhőst állítva a középpontba, akit bár elkap a gépszíj, mégsem törődik bele a sorsába. A temérdek szenvedés közt Vaelin szerelemre gerjed, ez az egyik visszatartó erő, ami miatt mégsem csúszik le a lejtőn. A regény soha sem válik egyhangúvá, köszönhetően a szerkezeti felépítésének: voltaképpen a kivégzésére váró Vaelin visszaemlékezéséről van szó, amely abszolút őszinte, beletörődő, nincs oka elferdíteni a tényeket. A másik nézőpont a birodalmi krónikásé, Verniersé, ez az elbeszélés kiegészíti a korábban olvasottakat, más megvilágításból mutatva be az eseményeket, természetesen eltérő szemlélettel. Mindenből az olvasó nyer a legtöbbet, hiszen a változatos narratíva még nagyobb mélységet ad az elkeserítő történetnek.


Nem véletlenül haraptak rá A vér énekére az angolszász területeken olyan sokan. Ha a műfaj rajongójaként beruházol a könyvre, egy megbízható, okosan felépített, remek karakterekkel operáló történettel gazdagodsz. Ha pedig ilyen erős a nyitány, vajon mit tartogathat a folytatás? Jó ütemben, patikamérlegen adagolt feszültséggel, brutalitással és morális dilemmákkal van tele a regény, egy csapásra beleszerettünk és a terjedelme ellenére sincs elnyújtva a cselekmény. Oda kell figyelnünk Anthony Ryanre, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy felnőtt a nagyokhoz, regényeinek bérelt helye lesz a tucatfantasybe beleunt olvasók polcán.