24: Élj egy új napért! - sorozatajánló

Figyelem! A cikk masszív spoilereket tartalmaz!

A 24 már nagyon kellett 2001 tájékán, amikor olyan lagymatag sorozatok uralták akkoriban a TV-csatornákat, mint a Smallville vagy az Alias. A terrorizmus témája akkoriban gyakori beszédtéma volt, gondoljunk csak 9/11-re, ám a formátumnak is megújulásra volt szüksége. A 24 pedig formabontó szerkezetével, perfekt módon megírt forgatókönyvével és remek karaktereivel gyors sikert futott be. Nem véletlenül csináltak belőle nyolc évadot zsinórban (az írói sztrájk és Sutherland börtönbüntetése miatt a hetedik évad csak egyéves csúszással került a képernyőkre). A készítők minden kiszipolyoztak a témából, 2010-re a 24 elfáradt, ideje volt hát félretenni, hogy négy év után Bauer bátyót ismét feltámadjon, mint tette azt már oly’ sokszor. A 24 sokunkat sorozatfüggővé tett, így aztán megdobbant a szívünk, hogy a Fox leporolja a címet, meg aztán Kiefer karrierjének is jót tett a visszatérés: lévén a Touch című szériában nem igazán tudott brillírozni, szétdohányzott orgánuma és tehetsége csak itt tud kiteljesedni igazán. Üröm az örömben, hogy a 24: Live Another Day csak 12 epizódból áll, egészen a 11. részig még valós időben pörögtek az események, csak a lezárásban ugornak az időben – így kapunk végül huszonnégy órát.


A félévadnyi időtartam bizonyos szempontból kedvező lehet: az előző évadokra jellemző, kicsit erőltetettnek ható csavaroknak búcsút mondhatukn - nem kellett attól tartani, hogy a főellenségek egymás sarkát tapossák (a magánhadsereges szériától még mindig feláll a szőr a hatunkon). Az írók kényelmesen kibonthatták volna a fő cselekményt, anélkül, hogy kicsapongónak és elnyújtottnak hatna az egész – na pont ez hiányzik belőle. Pedig a Live Another Dayre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyenletes minőséget mutat fel. A rajongók persze a felvezetéstől imádni fogják, de az igazán delejes pillanatok csak az utolsó három részben érhetők tetten. Hozzátennénk, a stílust és a narratívát tekintve korántsem beszélhetünk a megújulásról, nem a kilencedik évadban köszönt be az új aranykor, de minden porcikájában egy klasszikus 24-et kaptunk ezúttal is.


A világbéke ezúttal Londonban táncol borotvaélen, amikor is az Egyesült Államok elnöke, James Heller azért látogat a britekhez, hogy egy drónbázis építéséről tárgyaljon. A grumpy catre hajazó arcberendezéssel megáldott öregurat lánya, Audrey – Bauer korábbi ágyasa – is elkíséri. A terroristák persze nem nyugszanak, Margot Al-Harazi pont a robotrepülőgépeket fordítja az amerikaiak ellen egy hackerek által kifejlesztett kütyü révén. A renegát életet élő Jack fülébe jut az eset, veszélyben az elnök és a londoni polgárok élete, ideje hát kilépni az árnyékból. Az akcióhoz persze hű társára, Chloe O’Brianre is szüksége van, ám a technikus kisasszony épp a CIA vendégszeretet élvezi egy szigorúan őrzött létesítményben. Jack hagyja magát elkapni (még mindig vérdíj van a fején, amiért leguóbb olyan cifrán elbánt az oroszokkal) és kiszabadítja a Chloe-t, aki pont annak a hackercsoportnak a tagja, amely a drónok eltérítésére alkalmas eszközt kifejlesztette. A kütyüt persze időközben meglovasított az egyik áruló tag, hősünk pedig ismét versenyt fut az idővel, hogy megakadályozza az incidenst.


Naná, hogy elsőre semmi nem megy simán, egy ponton azt hittük, hogy az elnöknek is annyi, és persze nem az iszlám szélsőségesek jelentik az egyedüli veszélyt, a készítők szépen előhúzták a zsákból az oroszokat és a kínaiakat is. És megint olyat kaptunk az arcunkba, amit már sejteni lehetett. Jack motivációja már érdekesebb: ő lenne az a hazafi, aki bármilyen törvényt áthág, a vallatásban nem ismer lehetetlent és folyton az állam biztonságát tartja szem előtt. Ilyen emberek nincsenek, előbb-utóbb mindenkiben elszakad a cérna, inkább saját magát és a családját félti, racionálisan gondolkodik, megalkuvásra hajlik csak azért, hogy még egy nappal tovább éljen. Jack továbbra is egy őrült, aki józanul gondolkodik, nem hibázik, hallgat a lelkiismeretére, pont ilyen hősökre lenne szükségünk manapság. A Trónok harca után már mindenki olyak karaktereket készít, aki nem tisztán fekete és fehér, hanem egy személyben jó és gonosz - a klasszikus témák kikoptak a köztudatból és hála a Live Another Daynek, jó újra látni a képernyőkön. Kár, hogy csupán nosztalgikus élmény mindez, nem pedig a stílus egy következő lépcsőfoka – sajnos nem abba az irányba tekintenek a készítők, ahová kéne.


Az igazság az, hogy a 24 még mindig a régi toposzokon csücsül, de már nem áll neki annyira jól. Chang előkerülése hatalmas fordulatnak szánták, valójában csak erőtlenül hatott. De előtte, a fanatikus Margot terroristaanya csúfos halála kellett már, mint a falat kenyér, valójában még éhesebbek lettünk tőle. Ha jól számolunk, több mi kétszáz epizód óta várunk arra, hogy végre valaki elkenje a háttérhatalmak száját, ehelyett most holmi drónok, atom-tengeralattjáróból indított torpedók robbanthatják ki a harmadik világháborút, ami természetesen nem következik be, a készítők egy tollvonással zárják le az egészet, ugyanúgy, ahogy tették azt évekkel ezelőtt is. A 24 olyan, mint egy szenilis, kiöregedett tanár, aki nem hajlandó elhinni, hogy eljárt felette az idő, hatvan évesen is visszajár tanítani, pedig a hallgatóság már valami frissre és újra vágyik. Nyilvánvaló, hogy a rajongók tetemes hányada beéri ennyivel, de négy év nem múlt el nyomtalanul a sorozatgyártásban, ma már más trendek a nyerők, mint egykoron.


És mi a helyzet a színészekkel? Szerintem Sutherland még akkor is hozná a figurát, amikor egy londoni pubból mattrészegen rángatják haza a gorillái. Már nem látunk tőle elborult, kiszámíthatatlan pillanatokat, rutinból adja elő a figurát, de még mindig szemtelenül jól áll neki. Ez kipipálva! Chloe megformálója, Mary Lynn Rajskub ugyanazt csinálja, mint évekkel ezelőtt: adja a kicsit lökött számítógépgurut, aki akkor is bicskanyitogató pofákat vár, amikor nem kéne – de pont ezért szeretjük, dacára annak, hogy átment rockerbe, hipszterbe, vagy hívják bárhogy a hollófeketére festett szemű és hajú nerdöket. Miután négy éve Jack vöröskéjével, az iszonyúan hiteltelen Renee Walkerrel végeztek, kellett hősünk mellé egy másik jónő, akivel kiegészíthetik egymást. Yvonne Strahovski, alias Kate Morgan legalább nem próbált meg akcióhőssé válni (tartom magamat ahhoz az állásponthoz, hogy Sarah Connoron és a Ellen Ripley-n kívül számomra nem létezik elfogadható női akcióhős), mint elődje - cserébe életben is marad. A hackerek vezetőjét alakító Michael Wincotott már a Costner-féle Robin Hood óta imádon, remek karakterszínész, itt is hozza a kimért és hűvös figurát. A többiek (ott van Audrey féltékeny férje, a vérgeci CIA-főnök, a zöldfülű adatelemző kölyök stb.) túlságosan egysíkúak és egyszerűek ahhoz, hogy érdemben foglalkozzunk velük – a szerepüknek azért tökéletesen megfelelnek.


Sokan azt hitték, hogy a Live Another Day lesz Jack Bauer hattyúdala. Egy olyan örömzenélés, ami után végre lezárják az egész hóbelevancot. A Foxnak azonban esze ágában sincs így tenni és ezért kezet is csókolnák a döntéshozóknak. Bármennyire is régimódi a 24, örülünk annak, hogy Jack ismét a gonoszok kezére került és így a jövőben bármikor elővehetik a kalapból. A technikai oldalról csak annyit, hogy a kontinensváltás csak javára vált a sorozatnak, az ezerarcú London ideálisabb terep egy krízishelyzethez, mint a sokat látott Los Angeles vagy Washington. A fényképezés és a vágás hűen követi a korábbi sztenderdeket, de minden csillogóbb és fejlettebb, mint korábban. A sztoriban szereplő technológiai dolgok naprakészek, bár a véreres szemű megmondók bizonyára bele tudnak kötni néhány apróságba. Minden összevetve, a 24: Live Another Daynek igenis volt létjogosultsága a piacon. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy kell nekem az egész, nem úgy mint sok más pilotról ebben a szezonban, amikről minden jót elmondtak az önjelölt szakértők, de hamarjában bebizonyosodott, hogy a hiányzik belőlük az igazi kraft (szia, The Last Ship). A 24 minden hibája és egyenetlen minősége ellenére joggal foglalhat helyet a kedvenceink között. A pletykák szerint még a tervezett mozifilm sincs veszve.