Whiplash filmkritika

A 19 éves Andrew Neimann (Miles Teller) gyerekkora óta arról álmodik, hogy a világ egyik leghíresebb dzsesszdobosa lesz. Eltökéltsége nem ismer határokat, mindent a dobolásnak rendel alá, s végül az állandó gyakorlás meghozza gyümölcsét. Bekerül a világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba, ahol lehetőséget kap, hogy beteljesítse álmát. Őrületes odaadással hajhássza a tökéletességet, amiért bármiről, még akár a szerelemről is képes lemondani. De miután találkozik az iskola egyik legjobb, de egyben legszigorúbb karmesterével, Terence Fletcherrel (J.K. Simmons), rádöbben, hogy még nagyon hosszú és kínokkal teli út áll előtte.

Mert a sikerig vezető út rengeteg vérrel és verejtékkel van kikövezve. Nem elég, hogy csak tehetséges legyél, rengeteget kell ahhoz gyakorolnod, hogy valóban Te legyél valamiben a legjobb. És tudja ezt Andrew és tudja ezt Fletcher is. Hiába tűnik ígéretes tehetségnek az ifjú titán, ha nincs olyan mentora, aki kihozza belőle a maximumot, aki elhiteti vele, hogy bármire képes, és aki addig tudja hajszolni, hogy átlépjen önmagán. akkor valószínűleg sose ér fel a csúcsra. Fletcher a maga módján, a maga nyers, iszonyatosan kíméletlen stílusával igyekszik a tehetség minden apró cseppjét kifacsarni tanítványaiból. Egyetlen percig se érdekli, hogy közben mennyire meggyötri zenészeit, hogy nemcsak fizikálisan, de mentálisan is a határaikat feszegeti. Andrew ezen a ponton is túlszárnyalja társait, elképesztő akarással igyekszik felülkerekedni Fletcher őrült, olykor teljesíthetetlen elvárásain, s amikor két ekkora ego találja szembe magát, akkor annak a végkifejlete nem ígér mást, mint egy óriási katarzist.

A beteljesülésig azonban olyan száz percig tartó élményben lesz részünk, amit minden túlzás nélkül nevezhető a nagybetűs filmélménynek. A Whiplash ugyanis minden elemében igyekszik a nézőre hatni, s sikerrel teszi ezt. Damien Chazelle filmje ugyanis egyszerre képes elkápráztatni, meghökkenteni, és a székhez láncolva szórakoztatni és miközben azon kapjuk magunkat, hogy elfelejtünk levegőt venni, Fletcher azért igyekszik visszarántani minket a valóságba. Ő ugyanis egyetlen percre se hagyja elkalandozni tanítványait, de még a nézőket sem. Állandó, kizárólagos figyelmet kíván magának, a bökkenő csak az, hogy Andrew ezt nem hajlandó tétlenkedve végignézni és asszisztálni.

A film nem működhetne ennyire, ha nem lenne ennyire feszesen, jól megvágva, ha nem duzzadna ennyire az energiától, s ha nem lennének ennyire fergetegesek a párbeszédek. A vágás, az operatőri munka mind-mind olyan pluszt adnak hozzá az élményhez, amit így leírva meglehetősen nehéz átadni. Ami talán kicsit vékonyabb, kevésbé hangsúlyosabb, s így talán az összképet is rontja, az a kissé sutára megírt szerelmi szál, vagy a szülők szerepe a filmben. Ez utóbbi azonban az apa állandó, amolyan védelmező jelenlétével igenis hangsúlyos szerepet kellett volna, hogy kapjon. A Whiplash ugyan Andrew és Fletcher kapcsolatából táplálkozik, mégis hiányérzetünk támad, mert nem ismerjük meg az ifjú titán tetteinek mozgatórugóit. Mégis mi tartja azon az úton, amin járva egyszer már megjárta a poklok poklát?

És persze nem lenne ennyire működőképes, ha két főszereplője, az Andrew-t és Fletchert megformáló Miles Teller és J.K. Simmons között nem működött volna ennyire jól a kémia. Mind a ketten rendelkeztek zenei előképzettséggel, így tisztában voltak vele, mi mindenen kell átmennie egy zenésznek, míg felér a csúcsra. Ebből bizony alaposan táplálkozhattak a forgatás alatt. Mégis Teller az, akinek muszáj felnőnie a feladathoz, muszáj felnőnie Simmons mellé, aki puszta jelenlétével is képes betölteni az egész vásznat, akinek megalázó monológjai egyszerre szórakoztatóak és egyszerre félelmetesek. Teller pedig nem vall szégyent, s nem csak azért, mert fizikálisan is apait-anyait beleadott a szerepbe (a dobokon látható vér és izzadság gyakorta az övé), hanem azért is, mert képes volt elérni, hogy szó szerint izzon kettejük jeleneteiben a levegő.

A Whiplash elkészülte nem volt zökkenőmentes, s tényleg csak a vak szerencsén múlik, hogy ma arról beszélhetünk, vajon az Oscar-jelöléseiből mennyit vált majd szoborra. A kezdőfilmes Damien Chazelle munkája ugyanis hiába készült el, a kutyának se kellett, így aztán a rendező úgy döntött, hogy a film egyik kulcsjelenetéből készít egy rövidfilmet, ami végül a tavalyi Sundance filmfesztivál Shorts kategóriájában díjat nyert. Ez megadta a végső lökést a film készítőinek, így alig 10 hét alatt elkészült az időközben több ponton is kibővült, 100 percesre hizlalt végső változat. A többi pedig...nos, az már történelem, az ugyanis nem lehet a véletlen műve, hogy eddig 54 díjat és 73 jelölést gyűjtött be a Whiplash.

És az sem lesz szerintem a véletlen műve, hogy az idei, meglehetősen erős névsort felsorakoztató Oscar mezőnyében az öt Oscar-díjra jelölt Whiplash mégis magabiztosan várhatja a díjkiosztót. Mert nem okozna meglepetést, ha a legjobb film és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában magabiztos győzelmet aratna.

A Whiplash az a film, amit nemcsak dzsesszrajongóknak ajánlanék. Ha nem tetszett a Foxcatcher komótos, vészjósló hangulata, akkor Damien Chazelle munkáját garantáltan imádni fogod. A Whiplash ugyanis egy hatalmas puskaporos hordó, amihez a vezető kanócot már az első percben meggyújtották, s bár tudod, hogy hamarosan hatalmasat fog szólni, csak azt nem, mikor.

Gamekapocs értékelés: 9
Rotten Tomatoes: 95%

 Whiplash
Eredeti cím: Whiplash
Rendezte: Damien Chazelle
Írta: Damien Chazelle
Szereplők: Mikes Teller, J.K. Simmons,Melissa Benoist, Austin Stowell
Zene: Justin Hurwitz
Játékidő: 107 perc
Nemzetközi premier: 2014. október 10. (EU)
Magyar premier: 2015. február 5.