Vérrel írt ígéretek könyvkritika

A fantasy műfaj igen széles spektrumot fed le valóján, dacára annak, hogy az elmúlt évtizedekben  a legtöbb angolszász író nem tudott elszakadni a mitikus lényektől, a lovagoktól és mélyben ébredező sötétségtől. Brian McClellan könyvtrilógiáját nem titkoltan a francia forradalom ihlette, kardokkal, egylövetű puskákkal, éhező népekkel és guillotine-nal. Hasonlóan az Assassin’s Creed: Unityhez, itt is a zsarnok nemesek irányítják a birodalmat, a nép elégedetlenkedik, csak épp nem Franciaországban, hanem egy elképzelt világban. A Lőpormágus-ciklus nyitódarabja tavaly elnyerte a legjobb fantasy debütálásért járó Gemmel-díjat, tegyük hozzá, teljesen megérdemelten. Az 550 oldalas mű nem könnyű olvasmány, ráadásul több nézőpontból mutatja be az eseményeket, némileg terjengősebb a kelleténél, de az üdítő témaválasztás miatt kuriózumként tekinthetünk rá.


A Clevelandben élő amerikai írónak ez az első regénye, amely nem csupán az epikus fantasy stílusjegyeit viseli magán, nagy kanállal merít a steampunkból is. A középkori miliőnek búcsút int az író, és helyette az ipari forradalom vérzivataros éveibe repít bennünket, ahol a gőzgépek jól megférnek a földre visszatérő egykori istenekkel. A korrupt arisztokraták és királyok varázstudókkal veszik körbe magukat, a lőpormágusok nem manából nyerik az erejüket, hanem lőporból, ráadásul az ellenség fegyvereit is képesek megbűvölni. Adro országában a hatalmi harcok mindennaposak, több világnézet követői állnak szemben egymással, s csupán egy szikra kell ahhoz, hogy polgárháborúba torkoljon a helyzet. Az első 100 oldalon még csak kapkodtam a fejemet, nehéz volt kihámoznom, hogy ki kivel van, de gyorsan a helyükre kerültek a dolgok. Ráadásul a tájleírások és a hosszúra nyúlt dialógusok mellett akcióból sem volt hiány, jó ütemben törve meg a szócséplést. Itt nem az öncélú vérontáson van a hangsúly, a szembenálló felek csak a legvégső esetben ugranak egymás torkának, elvégre magunk mögött hagyták a sötét középkort.


A történet rögtön egy királyellenes puccsal nyit. Tamás tábornagy megelégelte, hogy az uralkodó éhínségbe taszítja a polgárokat és kiszolgáltatja az országot egy rivális birodalomnak. A sokat látott katona követőivel a guillotine alá küldi a királyt és annak gazdag hűbéreseit, családostul, mindenestül. Azt azonban nem is sejti, hogy ezzel egy valóságos láncreakciót indít el, hiszen háborút provokál a Kilenc Nemzetekkel, miközben a királyhű fanatikusokat is magára haragítja, így belső támadásokból sem lesz hiány. Ráadásul Tamás szövetségesei sem tartják be az ígéretüket: a rend megszilárdítása helyett az Egyház, a munkások szakszervezete és a zsoldosok saját kicsinyes hatalmi harcaikkal vannak elfoglalva. Mindenki szeretne egy szeletet, vagy többet a tortából, Tamás így csak a saját lőpormágusaira és bizalmasaira támaszkodhat. Köztük van saját elhidegült fia, Tániel, aki szintén varázshasználó, illetve Adamat, a nyugdíjazott rendőrfelügyelő. Hármuk harcára hegyeződik ki a történet, a főbb szereplőknek saját harcukat is meg kell vívniuk, miközben többen már pusztítást és halált emlegetnek, ráadásul az egykori istenek is elérkezettnek látják az időt a visszatérésre.


A Vérrel írt ígéretek remekül állítja párhuzamba a felvilágosodás korának tudományát a természetfeletti erőkkel, egyfajta izgalmas egyveleget alkotva. Az író kilépett a középkorból és pár évszázadot ugrott előre az időben. Eljátszott a gondolattal, miszerint mi lenne, ha a civilizált korból még nem kopott volna ki teljesen a misztikum, még akkor sem, ha a modern, tanult emberek többsége már nem hisz a parasztok babonáiban. Tamás, a veterán lőpormágus saját erőből küzdötte fel magát a ranglétrán, azonban belefáradt a király és talpnyalóinak zsarnokságába, így egy radikális lépéssel magához ragadta a hatalmat. Fiából, Tánielből talán még tehetségesebb katona és lőpormágus vált, ám folyton meg akar felelni az apjának, drogfüggőként használja a lőport, nemrégiben tért vissza külföldi kiküldetéséből, hogy aztán otthon egy hűtlen jegyes és áldatlan állapotok fogadják. A sokat látott rendőrnyomozó, Adamat pedig úszik az adósságokban, s miután családját kimenti Ardóból, nem csupán Tamáséknak kell megfelelnie, hanem a helyi alvilág uzsorás irányítóinak is. Feladata az, hogy leleplezzen egy összeesküvést, amely nem megy simán, tekintve, hogy két tűz közé került. A könyvben minden karakter esendő, egyik sem az a kimondott jófiú és pont ezért kedveltem meg őket gyorsan.


Az egyedi, részletesen felépített világ elsőre kicsit kesze-kuszának tűnik, főleg, ha az olvasónak korábban csak tucatfantasyvel volt dolga. Példának okáért, a varázshasználókat, a Kiváltságosokat is több csoportba osztják, attól függően, hogy mely négy őselemnek képesek parancsolni. Kivételt képeznek a lőpormágusok, akik értelemszerűen a puskaporból merítik erejüket, így nem csupán gyorsak és erősek lesznek, hanem a kilőtt golyó útját is befolyásolják. A Fortélyosok csupán egyetlen kivételes képességgel rendelkeznek, amely önmagában még nem túl jelentős (például nincs szükségük alvásra), viszont alkalmanként hasznos lehet, így csupán egy jó katona lehet belőlük, de semmi több. És mi a helyzet a királyokkal? Vajon hogyan képesek uralkodni pusztán azért, mert jó helyre születtek? Néhány nézőpont szerint magától a legfőbb istentől kapják a hatalmukat és sokan bedőlnek ennek. Főleg azok, akik pénzt, befolyást és birtokot kapnak ezért, így érhető, hogy nem hajlandóak a fejüket a bakóra hajtani, csak azért, mert egy megcsömörlött tábornok úgy akarja. Egy ilyen pattanásig feszült helyzetet nem sokáig nézik tétlenül a szegények, fosztogatnak és rombolnak, miközben az ellenséges nemzetek is ugrásra készen állnak.


Bevallom, Mark Lawrence rövid közjátékokból felépülő könyvei után kissé nehezen szoktam hozzá a Vérrel írt ígéretek akár tíz oldalon terpeszkedő fejezeteihez. McClellan nem sajnálja a tintát, regényében nem ritkák a hosszabb párbeszédek, a világleírást ugyan folyamatosan adagolja, az elején úgy éreztem, kissé bő lére ereszti a történetet. Később, amint az események sűrűsödnek és a bonyodalom kibontakozik, az író beáll egy kellemes és fogyaszthatóbb tempóra. Mielőtt még az egész egy politikai drámává alakulna, elővesz egy misztikus ütőkártyát, amely alaposan a feje tetejére állítja a cselekményt. Pont annyival tartja fenn az érdeklődést, amennyivel feltétlenül szükséges, a szálak lassan fedik egymást, az izgalmas fordulatokat sem méri szűken. Mindazonáltal a karakterek sokszínűsége, a belső vívódásaik és a változatos helyszínek mégis letehetetlenné teszik a kötetet, még annak ellenére is, ha helyenként elnyújtottnak éreztem a fejezeteket. Imádtam Tániel néma segédjét, a bájos barbárlányt és Ninát, a fiatal mosónőt, aki a halál torkából ment meg egy arisztokrata csemetéjét. A végére már nyoma sincs a megtorpanásnak, rengeteg idegtépő jelenetsor szépen gerjeszti a hullámokat és a vihar az utolsó oldalon sem oszlik el. Ennek ellenére nem maradt hiányérzetem, és a folytatásnak is állok elébe.


A Lőpormágus-trilógia nyitóakkordja egy zsigeri érzékkel felépített piramis, amelyben a karakterek vívódásai és a szerteágazó konfliktusok csupán a jéghegy csúcsát teszik ki. McClellan markáns vonásokkal rajzolta le a világra kiterjedt színdarabot, ahol a misztikum és világ csupán egy díszlet. Az igazi ízét a nagyon is emberi motivációk, az olykor kicsinyes érdekek és a forradalom véres harcai adják. Rusznyák Csaba fordításába nem lehet belekötni, a borítón szereplő Tamás engem speciel a The Last of Us Joeljére emlékeztetett, az ő arcát láttam olvasás közben is. A könyv egy patinás uniformisba bújtatott, helyenként komor hangulatú, de szilárd felépítésű történetet mesél el, amely rávilágít arra, hogy hiába fejlettebb egy nemzet, hiába váltják le az emberi erőt a gőzgépek, a felvilágosodás nem feltétlen jelenti azt, hogy a legendák és a farkastörvények kikoptak volna a köztudatból.