Chappie filmkritika

Bár manapság egyre gyakoribb, hogy olyan filmek születnek, amelyek igyekeznek némi társadalomkritikát is megfogalmazni, elég kevés az olyan, ami úgy képes az üzenetét közvetíteni, hogy annak valami mélysége is legyen, s közben szórakoztasson is. A hat évvel ezelőtt bemutatott District 9 azonban teljesen váratlanul, de képes volt mindazt ötvözni, amitől egy sci-fi igazán jó sci-fi lesz. Neill Blomkamp egy pillanat alatt a legjobban keresett rendezők között találta magát, s nem meglepő módon azonnal zöld utat kapott következő, természetesen nagyobb költségvetésű filmje, az Elysium. Bár annak a fogadtatása kissé hűvösebbre sikerült, a Chappie-vel most javíthat a rendező, akinek következő projektje a nemrég bejelentett új Alien-film lesz.

A Chappie története 2016-ban, Johannesburgban játszódik, ahol a rendőrség az egyre nagyobb méreteket öltő bűnözéssel szemben emberszerű robotokat vet be. Chappie (Sharlto Copley), vagy ahogy a film elején megismerjük, a 22-es egység egy bevetés során komoly, helyrehozhatatlan károkat szenved, így leselejtezik. Eközben azonban a robotok tervezője, Deon WIlson (Dev Patel) egy olyan mesterséges intelligencián dolgozik, ami lehetővé teszi, hogy a drónok képesek legyenek önállóan gondolkodni, érezni, tapasztalni, egyszóval olyan tudattal bírjanak, mint az emberek, s bár bádogtestben, de érző lényként legyenek képesek élni.

Ezzel egy időben Vincent Moore (Hugh Jackman), a robotokat gyártó cég másik tervezője a Szarvas nevű, szintén a városbeli rend fenntartásáért létrejött projektjéhez igyekszik még több pénzt összekalapozni, amit a projektekért felelős Michelle Bradley (Sigourney Weaver) rendre megakadályoz. A történetben van egy harmadik szál is, amiben Ninja és Yo-Landi (a Die Antwoord két tagja) utcai bűnözőként tengetik mindennapjaikat, egy utolsó nagy balhé miatt azonban elrabolják Deont, aki segítség helyett "csak" Chappie-vel tud majd szolgálni, aki aztán ebben a különös gengszterekkel színesített közegben próbál meg boldogulni, s megismerkedni az élet szebb és könyörtelenebb oldalával.

A Chappie-t Blomkamp egy 2004-ben készült rövidfilmje, a Tetra Vaal ihlette. Azt azonban érdemes leszögezni, hogy ennek a különös robotnak a története nem hordoz magában túl sok egyediséget vagy újdonságot. Egyrészt a mondanivalóval már több ízben is találkozhattunk, másrészt a rendező gyakorlatilag ugyanazt a témát járja körbe, mint első két filmjével, a District 9-nal és az Elysiummal. A kitaszítottság, az emberi gyarlóság kérdésköre, az új dolgok iránti elkötelezett ellenszenv, mind-mind ismert elemei Blomkamp kelléktárának, csak miközben a District 9-ban képes volt mélységet kölcsönözni a mondanivalónak - részben a dokumentumfilmes megvalósításnak köszönhetően -, addig a Chappie sokszor csak le akarja tudni a kötelezőt és meglehetősen vékonyan vázolja fel ezeket. S ugye a felmelegített káposztát se lehet a végtelenségig lenyomni az ember torkán,

Éppen ezért a filmnek azok a részei, ahol épp a mondanivalóval kellene foglalkozni, nem működnek. A papírvékony, felszínes ábrázolásmód csak egyfajta töltelék, nem képes keretet adni a filmnek, ami így sokkal inkább akkor képes szórakoztatni, amikor Chappie az új mesterséges intelligenciájának köszönhetően tanulni kezd, ezzel megismeri a világot, annak minden szörnyűségével együtt, megismeri önmagát, s felismeri, hogy ő bizony minden korlátja ellenére egy érző lény. Fantasztikus látni, ahogy rácsodálkozik mindenre, ahogy valóban ártatlan gyerekként viselkedve a legelvetemültebb bűnözőben is képes a jót meglátni, függetlenül attól, hogy különcként nem igazán részesül meleg fogadtatásban.

Vagyis a Chappie sci-fiként abszolút nem működik, hiába a nem túl rózsás jövőkép, a rendőrség kötelékében dolgozó robotok, a társadalmat érintő felszínes kritika, valójában a Chappie nem több egy néhány kellemes pillanattal színesített akciófilmnél. A másik fő probléma azonban pont maga az akció, amiben véleményem szerint Blomkamp sose volt igazán erős. Meglehetősen enervált mindaz, amit a vásznon látunk, a végső nagy összecsapás pedig erőteljesen emlékeztetett a Robotzsaru (ez a párhuzam amúgy végigkíséri az egész filmet) és ED-209 párharcára.

A film egyértelmű főhőse Chappie, akinek Sharlto Copley remekül kölcsönzött emberi mozdulatokat, gesztusokat, pedig a robot nem rendelkezik emberi fizimiskával. Chappie könnyedén lejátssza a színről a többieket. Igaz, nem volt nehéz dolga, mert Sigourney Weaver és Hugh Jackman csak mellékszerepben tetszelegnek, s bár utóbbinak hangsúlyos szerep jut a cselekmény előmozdításában, a film jelentős részében mégsincs komolyabb dolga. A Die Antwoord két tagját pedig felesleges is megemlíteni, szerepüket értem, jelenlétüket kevésbé, s bár a pehelykönnyű forgatókönyv nem rajtuk múlt, néha rossz volt nézni és hallgatni őket.

A Chappie tehát egy szerethető film, de közel se nevezném egy eredeti, egyedi ötletekben gazdag, mondanivalóját tekintve elgondolkodtató, mély filmnek. Egyszeri szórakozásnak ugyan tökéletes, de szerintem csak abban az esetben, ha korábban se a District 9-et, se az Elysiumot nem láttátok, mert mint említettem, gyakorlatilag harmadjára kapjuk ugyanazt a történetet, csak más tálalásban. S bizony egy nagyon erős bemutatkozás után felmerül a kérdés, vajon mindössze egyfilmes rendező Neill Blomkamp és vajon a korábban zseninek kikiáltott M. Night Shyamalan sorsára fog jutni? De talán a legfontosabb kérdés az, érdemes volt egy ilyen emberre bízni az új Alien-filmet?

Gamekapocs értékelés: 4.0
IMDB: 8.1
Rotten Tomatoes: 54% 

Chappie
Eredeti cím: Chappie
Rendezte: Neill Blomkamp
Írta: Neill Blomkamp, Terri Tatchell
Szereplők: Hugh Jackman, Dev Patel, Sigourney Weaver, Sharlto Copley,
Zene: Hans Zimmer
Játékidő: 110  perc
Magyarországi premier: 2015. március 5.