A Hangya filmkritika

Valószínűleg már sose kapunk egyértelmű választ arra, hogy mi lett volna, ha Edgar Wright nem hagyja ott régóta dédelgetett projektjét, a Hangyát. Közel egy évtizednyi várakozás után, amikor tényleg ráfordult a célvonalra a forgatás, három héttel a kezdés előtt csak nyomós okkal lép le a rendező. A hivatalos álláspont szerint Wright és az időközben Disney-kézbe került Marvel között kreatív nézeteltérések álltak. Állítólag a stúdiónak nem igazán tetszett az a megvalósítás, ahogy a rendező elképzelte Hank Pym és utódja, Scott Lang kicsinyített másainak múltbéli és jelenbéli kalandját, így a legkisebb Bosszúálló történetét az utolsó pillanatban hagyta faképnél Wright. Nem túl jó ómen, és így talán nem is meglepő, hogy a premier előtt már mindenki a Marvel első nagy bukásának könyvelte el a filmet. Végül nem lett az!

A Marvel ugyanis nem esett kétségbe, pillanatok alatt előkotortak egy új rendezőt, aztán pedig gyorsan gatyába rázták, vagyis saját képükre formálták a forgatókönyvet. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Marvel méretesre hízott univerzumának tizenkettedik filmje pont olyan, mint az előzőek, azok hibáival és erényeivel együtt. A Hangya bátortalan, színtelen, cserébe viszont piszkosul látványos és olykor nagyon vicces is. A lényeg, hogy az univerzumba passzoljon, és ezt a küldetését tökéletesen teljesíti. Ez pedig nem az új forgatókönyvíró, Adam McKay, vagy az újonnan kinevezett rendező, Peyton Reed hibája. Előbbi jó eséllyel abból dolgozott, amije volt, utóbbi pedig csak azt tette a forgatás során, amit tollba mondtak neki.

Scott Lang (Paul Rudd) nem éppen az a tipikus szuperhős alkat. Nem más ő, mint egy közönséges tolvaj, akit legutóbb balul sikerült betörése után fülön csípnek. A börtönből kiszabadulva, priusszal megbélyegezve azonban nem könnyű új életet kezdeni. A hétköznapi élet nehézségei egyetlen hatalmas súlyként nehezednek a vállára, és miközben igyekszik megmenteni kapcsolatát egyetlen lányával, munkát és lakást is kellene szereznie. Egy volt bűnözőnek erre azonban nagyon kevés esélye nyílik, így egy utolsó nagy buli kedvéért visszatér jó öreg szakmájához. A nagy rablás egy nagyobb, sokáig tisztázatlan terv része, cserébe viszont megteremti annak lehetőségét, hogy Lang Dr. Hank Pym (Michael Douglas) és lánya, Hope Van Dyne (Evangeline Lilly) segítségével megváltást szerezzen, és ha nem is a tervezett módon, de tényleg új életet kezdhessen.

A Marvel a második fázisban igyekezett minden filmjében emelni a téten, már ami a végső összecsapásokat vagy a főgonoszok motivációját illeti. Ez részben az univerzumépítés szerves része, hogy aztán a szálak Thanos kezében összeérve egy minden eddiginél monumentálisabb ütközetben teljesedjenek ki. Másrészt viszont a nézőknek is szólt, akik jó eséllyel már nem érik be akármilyen végső csihipuhival. Ennek a megalomániának azonban szerencsére itt nyoma sincs, mert ugyan Pym és csapata valóban egy későbbi nagyobb bajt igyekszik megelőzni, de ezt mégiscsak egy nagyszabású rablás kíséretében próbálják meg kivitelezni. Közben ennek a történetnek a szereplői is sokkal emberközelibb arcukat mutatják, hétköznapi problémáktól terhesek, kapcsolatuk pedig minden eddiginél természetesebb. Köszönhető ez annak, hogy nem klasszikus értelemben vett, lényükből fakadó, szuperképességekkel felvértezett szuperhősök közreműködésére van kihegyezve a történet. A Hangya így minden hibája ellenére a Vasember óta a legszimpatikusabb Marvel-kaland.

A Hangya ugyanis a fent említett hétköznapisága mellett stílusát tekintve is a földhözragadt vonalat képviseli. Ebben a filmben nincsenek összeesküvés-elméletek, politikától terhes történetszálak. Reed igyekezett a klasszikus heist-mozik hangulatát megidézni, természetesen szem előtt tartva, hogy közben milyen univerzumnak a része a Hangya. Egyszóval azt a klasszikus betöréssztorit kapjuk meg, amiben minden esetben az új élet reményében bevállalt utolsó nagy balhé áll a középpontban, miközben nem kevés humorral fűszerezve robogunk a cselekmény végkifejletéig. A Hangya ezt a vonalat, ha kicsit nyögvenyelősen is, de magabiztosan hozza.

Pedig a film első egy órája közel sem ad bizakodásra okot. Meglepően sok időt ad magának Reed és alkotótársa, McKay, hogy mélységet adjanak a szereplőknek. Motivációjuk bemutatása, a nagy balhéra való felkészülés azonban pont annyira sekélyes, mint a karakterek közötti kapcsolatok. Szerencsére a "lassú víz partot mos"-közmondás ezúttal is beigazolódik, így letudva a kötelező, de feleslegesen hosszúra nyújtott expozíciót, a Hangya második fele már pont azt a kreativitást, dinamizmust, izgalmat és akciódömpinget ígéri, ami minden valamirevaló heist-mozi sajátja. Ezen a ponton mintha merészebben és ügyesebben szakadna el az őt láncraverő marveles sablonoktól, és ez nem csak a látványos trükkök, de a felpörgő, humorban is gazdagabb történetnek is köszönhető.

A második fázis záróakkordja legalább olyan kis léptékű és méretű, mint a Vasember volt. Ugyan Tony Stark önteltsége a páncél nélkül is felér a legnagyobb szuperhősökéhez, valójában Vasember eredettörténete volt a legutolsó olyan Marvel-film, ami annyira emberközeli és természetes volt, mint most a Hangya. Ebben nagy szerepet játszik Paul Rudd, aki könnyedén és lazán hozza az esetlen, öniróniára is hajlamos Lang karakterét. Nagy kár, hogy a film antagonistája, Darren Cross (Corey Stoll) ezúttal is igazi ambícióktól mentes, súlytalan, szürke alak lett, így a végső összecsapás is csak addig érdekes, amíg látványosan püfölik egymást.

A korai félelmek tehát nem igazolódtak be. A Hangya semmivel se rosszabb, mint a többi hasonszőrű szuperhősfilm. Látványos, humoros, akcióban gazdag, csak közben olykor színtelen és szagtalan, átlagos és könnyen felejthető. Vajon a Marvel a harmadik fázisra mer nagyot álmodni, és képes lesz végleg elszakadni a biztonságos, de már unalomig járatott panelektől? Jövőre az új Amerika kapitány talán már választ is ad kérdésünkre.

Gamekapocs értékelés: 7
Metascore: 64/100
Rotten Tomatoes: 80% 

A Hangya
Eredeti cím: Ant-Man
Rendezte: Peyton Reed
Írta: Adam McKay, Paul Rudd, Edgar Wright
Szereplők:Paul Rudd, Michael Douglas, Corey Stoll, Anthony Mackie, Evangeline Lilly, Hayley Atwell, Judy, Bobby Cannavale, Wood Harris, Michael Pena, John Slattery
Zene: Christophe Beck
Játékidő: 118  perc
Magyarországi premier: 2015. július 23.