Mission: Impossible - Titkos nemzet filmkritika

Tom Cruise nélkül nincs Mission: Impossible. Sőt, Mission: Impossible nélkül pedig jó eséllyel már Tom Cruise is csak a kerítésen túlról figyelhetné, mi is zajlik Hollywoodban. A négy évvel ezelőtt bemutatott Mission: Impossible - Fantom protokoll nem csak új életet lehelt a már húsz éves, pályáját a tévében kezdő, majd aztán Brian de Palma rendezésében szélesvászonra költöző sorozatba, de egészen fiatalos, lendületes irányt is szabott neki, miközben újra felhelyezte a térképre az amúgy erősen megosztó Tom Cruise-t is.

Az ötödik részhez érve viszont már nagyon nehéz bármi újat is mutatni, függetlenül attól, hogy az előző epizódok mindegyikének megvolt a sajátos hangvétele, miközben a szériát jellemző központi elemek mindvégig megmaradtak és jelen voltak. A Titkos nemzet azonban nem nagyon erőlteti, hogy egyedi legyen. Lényegében a sorozatra jellemző, jól ismert patronokat süti el újra és újra, azt viszont precízen, zökkenőmentesen teszi, így a látottak hiába ismerősek, mégis elégedetten fogod a kóládat szürcsölgetni és a popcornt majszolni. A megalomán blockbusterek világában ugyanis sokkal jobban értékelendő - legalábbis a cikk írója számára -, ha CGI-mentes, hús-vér akciót bámulhatunk, amit ugyan nagyon laza habarcsként fog össze egy súlytalan történet, de a franchise mégis garantálja, hogy pont azt kapod, amire befizettél.

És ezt a feladatot a Közönséges bűnözők Oscar-díjas forgatókönyvírója tökéletesen megoldotta. Iparosmunka? Igen, az, de a Jack Reacher és A holnap határa - pedig ugye ez is milyen jó film volt - után talán nem is nagyon lehet elvárni az egykoron csodagyereknek kikiáltott Christopher McQuarrie-től, hogy Brian de Palmához hasonló thrillert vagy Brad Birdhöz hasonló könnyed kémfilmet csináljon. Nem, ő a biztos utat választotta, kipipálta az összes Mission: Impossible-elemet a múltból, meghagyta a jól ismert stílust, miközben megtartotta a Fantom protokollal érkezett lazább, könnyedebb hangvételt is. A Titkos nemzet pedig éppen ezért működik. A régi részek egyfajta gyűjteménye, ha úgy tetszik, bestof kiadása, abból is a jobbik fajta. Így nem véletlen, hogy kasszát robbantott az ötödik rész, ami egyértelműen az idei nyár legjobb, szuperhősöket nélkülöző akciófilmje.

Az előző rész végén már hallhattunk a Szindikátusról, a sorozatban sokat emlegetett, a széleszvásznú változatban viszont csak most először felbukkant új szervezetről, ami halottnak hitt ügynököket behálózva igyekszik új világrendet teremteni. Ethan Hunt (Tom Cruise) az árnyékszervezet nyomába ered, de a Szindikátus vezetője (Sean Harris) mindig egy lépéssel az IMF előtt van, így ahelyett, hogy fülöncsípnék őket, még a balhékat is Hunt nyakába varrják. Ezt elégeli meg a CIA igazgatója (Alec Baldwin), aki elintézi, hogy ne csak a csapatot, de az egész IMF-et felszámolják és beolvasszák a CIA-ba. Ezzel Hunt üldözőből üldözötté válik, a hajtóvadászattal azonban nem hagy fel. A szálak a brit hírszerzés egyik ügynökéhez, Ilsa Fausthoz (Rebecca Ferguson) vezetnek, így épp itt az ideje, hogy Hunt megint összerántsa a csapatot (Simon Pegg, Jeremy Renner, Ving Rhames) és a szokásos, lehetetlennek tűnő betörések mellett a világot is megmentse.

A film gyengeségei is leginkább a történetből eredeztethetőek. Egyrészt a Szindikátus motivációja semmilyen, hanyagul odavetett félmondatokból derül ki, pontosan mit is takar az anti-IMF és milyen globális terveket szövöget ez az új szervezet. És figyelembe véve, hogy ami James Bondnak a Spectre, az itt Ethan Huntnak a Szindikátus, így azért illendő lett volna kicsit markánsabban felvázolni a szervezetet, annak előéletét, tevékenységének mozgatórúgóit. Ennek hiányában azonban a cselekmény úgy a film felénél nem csak hogy leül, de kissé érdektelenségbe is fullad. Mert hiába érezni, hogy itt valami globális problémáról van szó, ha közben a feszültséget csakis autósüldözések vagy egy újabb lehetetlennek hitt betörés tudja fenntartani.

Nem járt jobban a filmbéli főgonosz se, aki legalább annyira karizma nélküli, unalmas alak, mint az előző részek hasonszőrű próbálkozói. Egyrészt Ethan Hunt hallhatatlansága már-már pironkodásra ad okot, így hiába a hűvös tekintet, Sean Harris karaktere egy pillanatra se képes elhitetni az emberrel, hogy akár egyszer is komoly kihívója tud lenni Huntnak. Másfelől itt is hanyagul lett felvázolva a motiváció, ami kimerül egyszerű bosszúban, de közben nem igazán lesz világos, hogy mi is az igazi célja a Szindikátusnak és annak vezetőjének.

De a helyzet nem reménytelen. Egyrészt Tom Cruise ismét tökéletesen hozza a "one-man showt". Mert egy percig se higgye senki, hogy ez nem az ő filmje. Itt minden róla szól, mindent csak ő tud megoldani, és a lehetetlennek hitt helyzetekben sem társai vannak, hanem csak segítői. Igaz, ebben remekül asszisztál Simon Pegg, Jeremy Renner és Ving Rhames is, akik ezúttal is kiválóan oldják a "feszültséget" egy-egy jól időzített egysorossal. Akad azonban valaki, aki Cruise erőlködése ellenére is képes egyenrangú partnere lenni Huntnak. Ez pedig a mindkét térfélre játszó Ilsa Faustot alakító Rebecca Ferguson. És nem csak azért, mert baromi dögös a svéd színésznő, hanem azért is, mert egyszerre képes szuggesztív, karizmatikus és sebezhető lenni. Igen, nem egyszer lesz olyan pillanat, amikor nem Tom Cruise újabb mutatványára, hanem inkább rá fogsz figyelni.

A Mission Impossible - Titkos nemzet nem a franchise legjobb része. De feszes, laza, tisztességesen megírt akciófilm, amiben végre olyan akciókban lehet része a nézőnek, ami csak minimálisan nyúl a CGI-hez. Ez nem csak Tom Cruise érdeme - bár kétségtelen, hogy komoly szerepe van ebben -, de ez pont elegendő ahhoz, hogy egy nagyon jó filmélménnyel gazdagodj. Igaz, a teremből kijövet már nem sok mindenre fogsz emlékezni, de az a 132 perc garantáltan jól fog telni.

Gamekapocs értékelés: 7.5
Metascore: 75/100
Rotten Tomatoes: 93% 

Mission: Impossible: Titkos nemzet
Eredeti cím: Mission: Impossible - Rogue Nation
Rendezte: Christopher McQuarrie
Írta: Drew Pearce, Bruce Geller
Szereplők: Tom Cruise, Jeremy Renner, Simon Pegg, Rebecca Ferguson, Ving Rhames, Alec Baldwin, Sean Harris
Zene: Joe Kraemer
Játékidő: 132 perc
Magyarországi premier: 2015. augusztus 6.