Az ember a Fellegvárban sorozatkritika

Az Amazon érdekes módját választotta annak, hogy kiválassza legújabb sorozatötletei közül azt, amelyet végül berendel egy teljes évadra. A korábban csak online könyvek értékesítésével foglalkozó bolt ugyanis év elején minden kíváncsiskodó és rajongó számára elérhetővé tette a potenciális jelöltek pilot epizódjait, ahol végül Philip K. Dick 1962-es, egy évvel később a legjobb sci-fi regénynek járó Hugo-díjat is bezsebelt műve, Az ember a Fellegvárban adaptációja győzedelmeskedett. A modell egyelőre szokatlan, de látva a végeredményt nem lepődnénk meg, ha ez a jövőbe tekintő megoldás más tartalomgyártókra is átragadna, hiszen így sokkal jobban lehet pozicionálni, mi az, ami igazán érdekli a nézőket. 

Persze Philip K. Dick regényeivel egyébként is nehéz mellélőni. Az ember a Fellegvárban egy olyan alternatív történelembe kalauzol el minket, ahol a második világháborút nem a szövetségesek, hanem a tengelyhatalmak nyerték. Hiroshima és Nagasaki helyett a nácik dobtak atombombát az Egyesült Államok fővárosára, Washingtonra. A keleti és nyugati partot a németek és a japánok osztották fel egymás között, így a Nagy Náci Birodalomnak New York, a Csendes-óceáni Államoknak pedig San Francisco a székhelye. A köztes terület amolyan neutrális, semleges zóna, ahova feketék, zsidók, egyszóval a rendszer nemkívánatos, esetleg halálra ítélt tagjai menekülnek. Itt azonban íratlan szabályok szerint élik mindennapjaikat az emberek. Önjelölt igazságosztók, pénzért menekültekre, az ellenállás követőire és tagjaira vadászó sheriffek hitetik el magukról, hogy itt még mindig a vadnyugat törvényei élnek.

A látszólagos békés időszak fenntartása azonban komoly erőfeszítéseket igényel. A Harmadik Birodalom teljhatalmú ura, Hitler halálos betegséggel küzd, és jelenleg csakis személye biztosítja, hogy a németek még nem tették a földdel egyenlővé San Franciscót. A nácik technikai fölénye pedig egyetlen percig se tenné kérdésessé, hogy ki is nyerné meg ezt a háborút. Így a kialakult, hidegháborúra emlékeztető szituációban, a diktatúra színfalai mögött besúgók, kémek játszanak hol az egyik, hol a másik térfélre, miközben a helyi titkosrendőrség a diktatúra erőszakkal fenntartott, de már omladozni látszó képét próbálja meg fenntartani. Ebben a feszült helyzetben igyekszik mindkét felet egyszerre gyengíteni az ellenállás, akik rejtélyes, a szövetségesek győzelmét is hirdető felvételekből összevágott filmtekercseket hajkurásznak, nyakukon az SS-szel és a Kempeitai-jal.

A cselekmény tehát egyszerre több szálon és több helyszínen is fut. A regénnyel szemben itt egyszerre történnek az események a keleti és nyugati parton, de pár rész erejéig a sztori fókusza a neutrális zónára is áthelyeződik. A tízrészes, egyenként közel hatvanperces részeknek pont az a legnagyobb erőssége, hogy a készítők kényesen ügyeltek arra, hogy a helyszínek között ugrálva se veszítse el a néző fonalat. Mindegyik szál vezet valamerre, miközben jó párszor keresztezik is egymást a történések, azok összefűzése mégis világos, érthető. Senki se veszik el a történések forgatagában, mindenkinek és mindennek megvan a maga szerepe. Ez leginkább annak is köszönhető, hogy bár a sorozat első epizódjai se foglalkoznak a világ részletes megismertetésével, valójában bőven hagynak időt a karakterek motivációinak felvázolására, rajtuk keresztül pedig részletesen megismerkedhetünk a múlttal és a jelenlegi állapotokkal.

És ahogy helyszínből, úgy központi figurákból is bőven akad ebben a történetben. Közülük érdekes módon mégis az elnyomók oldalán találjuk meg az egyik legszimpatikusabb karaktert. Egészen pontosan a japán kereskedelmi miniszterre, Nobusuke Tagomira (Cary-Hiroyuki Tagawa) gondolok, aki amellett, hogy a tradíciók híve (Ji King jóslatait felhasználva hoz politikai döntéseket), nem veti meg a leigázott népet, ez a fajta alázat, az emberiesség pedig ritka, mint a fehér holló ebben az alternatív világban. A másik érdekes és nagyon izgalmas karakter pedig John Smith Obergruppenführer (Rufus Sewell), a náci birodalom megbecsült tisztje, akinek két dolog számít az életében: a családja és a hazája iránti önzetlen, feltétel nélküli szeretete. Éppen ezért lesz furcsa látni, hogyan reagál, mikor kiderül, hogy fia halálos betegségben szenved, hiszen az ideológia szerint nem igen van esély arra, hogy életben tartsa haldokló gyermekét.

Ezzel szemben az ellenállást képviselő Frank (Rupert Evans), barátnője, Juliana (Alexa Davalos) és Joe (Luke Kleintank) szerelmi háromszöge nagyon érdektelenre és sokszor vontatottra sikeredett. Érezni, hogy ez csak szükséges töltelék, ami ha rövid időre is, de kiszakít minket az árulásoktól, kivégzésektől terhes hétköznapi eseményekből. Viszont amikor nem hármuk kapcsolatán, hanem kizárólag személyükön van a fókusz, akkor meglepően érdekes karakterek rajzolódnak ki.

A világ megteremtéséért kijáró dicséret természetesen Philip K. Dicket illeti, de minden egyes epizódon látni, hogy a készítők rengeteg energiát öltek az alternatív világ korhű ábrázolásába. Itt nem csak a tíz részt végig kísérő noir-hangulatra, a már-már régi fekete-fehér filmekbe áthajló képi világra gondolok, hanem azokra az apró részletekre is, amelyek azonnal beszippantják a nézőt. Az első pár rész után nem csak ennek a sarkára állított világnak a résztvevői számára lesz természetes, hogy Sieg heil!-el vagy meghajlással köszönnek egymásnak az emberek, hogy barnaingesek tartják fenn a rendet New Yorkban, a Time Square óriási kivetítőin pedig náci propaganda fut. Annyira könnyedén simulnak bele az amerikai hétköznapokba a diktatúra önkényuralmi jelképei, hogy az egykoron a szövetségesek oldalán harcoló, mostanra viszont náci rendőrtisztként dolgozó sheriff rezzenéstelen arccal jelenti ki, hogy kedd van, a selejteket épp most hamvasztják, ezért tűnik úgy, mintha havazna. Ez egyrészt zavarba ejtő, másrészt a felismerés, hogy mi magunk is elfogadjuk ezt a nem hétköznapi helyzetet, igen csak rémisztő felismeréssé tud válni.

Az első évad végignézése után nehéz azt mondani, hogy Az ember a Fellegvárban klasszikus sci-fi lenne. Leginkább azért, mert a MacGuffinként szolgáló felvételek csak nagy ritkán lendítik előre a cselekményt. Egyelőre inkább csak részei valami nagyobbnak, amit jó eséllyel csak a második évadban ismerhetünk meg. Éppen ezért a sorozat inkább csak egy kiváló kémtörténet, egy korhű, hidegháborús korrajz, ahol egyelőre az egyéneken és azok személyes tragédiáin van a hangsúly. Az első pár epizóddal elég lassan indulnak be a történések, de aztán az évad harmadánál részről részre egyre jobban elmerülünk az árulások, ármánykodások uralta világ rejtelmeiben, így nemcsak a pofás látvány, de a történet, a dráma kibontakozása is odaszögezi a nézőt a fotelba. Hiánypótló sorozatról van szó, ami a második évadra biztosan még pergősebb, izgalmasabb lesz, és talán a mostani hibákat is sikerül majd bennük orvosolni, így még feszesebb lehet a cselekmény is.

Gamekapocs értékelés: 8/10
Metascore: 77 
Rotten Tomatoes: 95%
IMDB: 8.3

The Man in the High Castle
Rendezők: Daniel Percival, Brad Anderson, Karyn Kusama, Nelson McCormick, Ken Olin, Michael Rymer, David Semel, Michael Slovis, Bryan Spicer
Írók: Philip K. Dick, Frank Spotnitz, Rob Williams, Jace Richdale, Thomas Schnauz, Emma Frost, Walon Green, Evan Wright
Szereplők: Alexa Davalos, Luke Kleintank, Rupert Evans, Cary-Hiroyuki Tagawa, Geoffrey Blake, Joel de la Fuente, Rufus Sewell, D.J. Qualls, Michael Rispoli