Abban egyetérthetünk, hogy a régi öregek fantáziájával nem volt gond. Ám nem azokra a népmesékre gondolok, amiből neked olvastak fel gyerekkorodban (jobb esetben), hanem arra, amit a jobbágyok meséltek a sarjaiknak teliholdas éjszakákon. A csemeték az átélt történetek hatására izzadtan forgolódtak az ágyukban, másnap szót fogadtak sanyarú sorsú szüleiknek, szó nélkül mentek az iskolába, vagy a segíteni a házimunkában, mert jaj nekik, ha ellenszegültek. Egy olyan korban, ahol nem volt internet, és a legtöbben puritán körülmények között tengették az életüket, a fegyelmezés egyik leghatásosabb eszköze a félelemben tartás volt. Ha nem imádkozol, elvisz az ördög, ha nem eszed meg a zabkását, elrabol a boszorkány. Robert Eggers megannyi rémtörténetet, korabeli beszámolók sorát tanulmányozta első filmjének elkészítésekor – a legtöbbjük immáron négyszáz éves.
Az író-rendező tudatosan építette fel népmeséjét, és okosan elhatárolódott minden olyan sablontól, amely a műfaj modern darabjaira jellemző. Eggers rutinból alkotta meg az 1630-as évek korrajzát, előtte számos produkcióban dolgozott kosztüm- és díszlettervezőként, és hónapokig kutatott a megfelelő forgatási helyszín után, amit végül a rideg kanadai vadonban talált meg. A melengető napfényt itt egy pillanatra sem látod meg, komor ősz telepedik a vidékre, a szürkés képi világnak hála a film az első jelenetben hurokba fogja a nyakadat, és egy pillanatra sem enged a szorításból. Bánt és elkeserít, de meg sem próbálsz menekülni. Emellett a The Witch részben egy kiváló történelmi film: minden apró részlet a helyén van, a legutolsó viselt durva posztótól kezdve, a farm legapróbb ütött-kopott berendezési tárgyáig bezáróan. Nem látszik rajta, hogy gyakorlatilag bagópénzből forgatták. 
Nem volt könnyű az első New England-i telepesek sorsa a 17. század első felében. Azt hitték, hogy az új világban jobb életük lesz, ezért is hagyták maguk mögött Angliát. A bigott vallás határozta meg napjaik minden egyes percét, a Biblián kívül más könyvet nem is olvastak, szórakozási lehetőségeik nemigen voltak, hiszen a nehéz munka minden idejüket elvette. William csak saját makacsságának köszönhette, amiért szembe került falujának elöljáróival, így aztán feleségével és öt gyermekével száműzetésbe került. Felpakolták mindenüket egy szekérre és a közösségtől távol, egy sejtelmes erdő szélén telepedtek le. A családban mindenkinek megvan a saját feladata, igyekeznek még a tél előtt megtermelni azt a kevés élelmet, amivel kihúzhatják tavaszig. Ám a gonosz ott ólálkodik a fák között és kifejezetten örül a tálcán felkínált lehetőségnek, így egy nap, Samuel, az ártatlan csecsemő eltűnik – gyakorlatilag a legidősebb lány, Thomasin szeme láttára.
A családfő a farkasokra gyanakszik, és viszonylag hamar elfogadja, hogy ez Isten akarata, így nem is keresik tovább a kisdedet. Ám hamarosan megszaporodnak a különös esetek a háztáj körül, és ezzel együtt a tagadás valamint a szemellenzős viselkedés. Jól tudjuk, hogy az elfojtott indulatok, és a megváltásért esedezett imák nem vezetnek sehova, Williamék szép lassan egymást kezdik el okolni, ahelyett, hogy a veszély valós forrását keresnék. Persze foggal-körömmel kapaszkodnak egy hiú reménybe, ám tettek nélkül semmi sem fog változni. Nyilván tudják, hogy ha rohadt a kukorica, az a pár, erdőben elejtett vad édeskevés az életben maradáshoz, mégis megpróbálják fenntartani a látszatot, persze ettől még egyre lejjebb csúsznak a lejtőn. 
A rendező kényelmes tempóban, de annál hatásosabban vezényeli le a család a kálváriáját, minden jelenetnek szerepe van, nincsenek olcsó ripacskodások. Az a pár jumpscare, amit a The Witch-ben találunk, simán megbocsátható (és tényleg helye van a cselekményben), hiszen általánosságban a néző inkább végletekig nyomasztó atmoszféra miatt érzi magát kényelmetlenül. Ám ettől még jó néhányszor meg fogunk lepődni, az ördög olyan helyen csap le, ahol nem is várnánk: áltatja a szereplőket, szép lassan kiszipolyozza, odaszúr és eltereli magáról a gyanút. A teremtmény belépőjére már az első tíz percben sor kerül, a rendező nem kertel, húsbavágó kegyetlenséggel, határokat feszegetve, de részben a sötétségbe burkolva mutatja be, hogy mire számíthatunk – tutira, sokáig emlékezni fogsz rá. Szegény farmereink még akkor sem sejtenek semmit, amikor már menthetetlenül csapdába kerültek. A film leginkább egyfajta sötét mocsárhoz hasonlítható, ha benne vagy, megpróbálsz minél kevesebbet mozogni, de attól még szép lassan beszippant a bűzös, gőzölgő láp – pont úgy, ahogy a karaktereket.
Persze láttunk már olyan karakterdrámát, ahol az alanyok szép lassan kifordulnak magukból, a The Witch ebből a szempontól csak a kötelező köröket futja. Amint szereplőnk megérkeznek a balsorsuk színhelyére, már szinte látjuk magunk előtt, hogy itt minden drasztikusan meg fog változni, így nem is hüledezünk túlzottan, amikor a fináléban bekövetkezik a legrosszabb. A képmutató és a látszatnak élő apa folytonos favágással adja le a feszültséget, holott simán elhinnénk neki, legszívesebben ütné-verné az akaratának ellenszegülő szeretteit. Az anya nem csupán gyermeke elvesztésébe roskad bele, hanem a reményvesztettségbe – nem ezt ígérte neki a férje, amikor elhagyták Angliát. Thomasinről pedig süt, hogy mennyire nem fekszenek neki a szabályok, ő inkább a szabadságra vágyik, nem úgy, mint Caleb, a fiú, aki isteníti apját, kötelességtudóan kiveszi a részét a munkából, ám titkon pajzán gondolatai vannak. 
A zabolátlan ikerpár pedig a legtöbbször nem hallgat fegyelmezésre, még a jószágokat is képesek őrületbe kergetni puszta szórakozásból, hát még a nézőt. New Englandben, a vadon és a zord ősz közepén a szeretet az, amiből a legkevesebb van. Az alakításokkal nincs gond, a felnőttek már korábban is bizonyítottak, Thomasin (Anya Taylor-Joy) és Caleb (Harvey Scrimshaw) pedig a vártnál jóval többet hoznak ki a karakterükből. A film végén lezajló, a lány és apja közti hisztérikus eszmecsere szomorú, de egyben hatásos, míg az ágyban gyötrődő fiú jelenete pedig magasról veri az elmúlt évek összes ördögűzős film hasonló szegmensét. Biztosan hallunk még felőlük. És aztán ott van a holló, a nyúl és a Phillip nevű kecske, mint a gonosz három megtestesülése, akik puszta jelenlétükkel nagyobb fenyegetést jelentenek, bármilyen földöntúli szörnynél.
A kirekesztettségre és a pszichológiai horror érzékeltetésére pedig az operatőr, Jarin Blaschke természetes fény mellett felvett képei még egy lapáttal rátesznek. A 1:1.66-os képarányt elsőre furcsálltam, de hamar rájöttem, hogy szépen keretbe (ketrecbe?) fogja a szereplőinket. Amikor a film elején a kamera ráközelít az erdő rosszindulatú, göcsörtös fáira, miközben Mark Korven húros hangszereinek erőteljes dallamai belevágtak a húsomba, bevallom, libabőrös lettem. A fényképezés és a zene tehát alamuszi cinkosként asszisztál Eggers rémmeséjéhez, mindkettő alattomos eszköz értő kezekben, és a szakemberek nem is okoznak csalódást. Közel engedjük magunkhoz a képet és a hangot, aztán ne lepődjünk meg azon, hogy a cselekményt átélve, szépen kicsavarnak a végére. 
Nyilván a nézőtől függ, hogy mennyire engedi közel magához a The Witch-et, Néhány eszköz, szimbólum elkerülheti a figyelmedet, és lesznek olyanok is, akiknek a lassan hömpölygő történetbe törik bele a bicskája. A film nem kimondottan félelmetes, és nem rágja szádba a dolgokat, ha viszont olvastál már szakirodalmat a korabeli boszorkányságról, akkor a mozaikdarabok is a helyükre kerülnek. Minden olyan hétköznapinak tűnik az alkotásban, és egyben ez a legfontosabb pozitívuma is. Ne feledjük, hogy az ilyesfajta hiedelmek az akkori emberekhez hozzátartoztak (lásd salemi boszorkányperek), és ha fogalmazhatunk úgy, Eggers realista eszközökkel tudott felépíteni egy ilyen rémmesét, nem úgy, mint sok más próbálkozó a múltban. Volt rá esély, hogy az egyensúly felbillen, és rossz irányba megy el a film, de a tudatos tervezés végül egy emlékezetes, idővel talán klasszikussá érő mesterművet szült. Jelenleg nem tudok ennél jobb boszorkányos filmet ajánlani. Kíváncsian várom a rendező következő munkáját, az 1922-es Nosferatu remake-jét.
Gamekapocs értékelés: 8/10
Eredeti cím: The VVitch: A New-England Folktale
Írta és rendezte: Robert Eggers
Szereplők: Anya Taylor-Joy, Ralph Ineson, Kate Dickie, Harvey Scrimshaw,
Ellie Grainger, Lucas Dawson
Játékidő: 92 perc
Magyarországi premier: 2016. április 10.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.